Nem szabad abból kiindulnunk, hogy 2 éve a dél-amerikaiak majdnem ugyanolyan összeállításban, ahogy most is játszanak, barátságos meccsen legyőzték az olaszokat. Azóta Prandelli alaposan átalakította a csapatot, gatyába rázta a társaságot és nem érdemtelenül Eb-ezüstérmet szerzett. Ráadásul a Konföderációs Kupán eddig látottak alapján is azt gondolnánk, az azzurri cseppet sem gyengült tavaly nyár óta. Sőt!

Megtévesztő lenne az is, ha a sztárcsapatok (Brazília, Spanyolország) ellen mutatott játékuk alapján hasonlítanánk össze őket, hiszen az olaszok már gyakorlatilag tét nélküli tétmeccset vívtak a brazilokkal, akiket Uruguay ugyan meg tudott izzasztani, és csak a végeredményt tekintve a spanyolok ellen is szoros meccset vívtak, holott, aki látta a találkozót, meggyőződhetett róla: az Európa-bajnok és a Copa America-győztes tudása között fényévek vannak.

Ezzel szemben Pirlóék rendkívül meggyőző játékkal rukkoltak elő az elődöntőben, de egyelőre SI-mértékegységben nem kifejezhető nüanszon múlva képtelenek legyőzni a világ- és Európa-bajnokot.

Mindebből kiindulva a bronzmeccs esélyese az olasz válogatott. Ám ne feledjük, az olaszok ritkán találkoznak olyan masszívan és jól szervezetten védekező csapattal, mint amilyen karakterű általában éppen az azzurri szokott lenni. Igaz, a csoportmeccseken erre alaposan rácáfoltak, mert meglehetősen gólképes volt Buffonék hátsó alakzata. Az elődöntőben aztán jött az újabb meglepetés, mert 120 percet is kihúztak kapott gól nélkül a félelmetes spanyol támadósorral szemben. Melyik arcukat mutatják majd ma délután?

Meggyőződésem, hogy ha Pirlo játszik és egészséges, ha sikerült normális edzésmunkát végeznie – mert a spanyolok ellen nagyon látszott, hogy még lábadozóban van, akkor az olaszok irányítják majd a játékot, viszont láttuk Mexikó ellen, hogy nehezen birkóznak meg az agresszíven védekező ellenfelekkel. És a birkóznit szó szerint kell érteni, amivel meggyűlhet a bajuk, mert már nincs Balotelli, akinek fekszik ez a fajta játék is. Sőt Gilardino húzódása sem biztos, hogy rendbe jött, ezért vagy a szintén nem “százas” El Shaarawy kezdhet vagy a csereként többször jól beszálló Giovinco. Amennyiben ő játszik, érdekes lesz a Maggio, Giaccherini és Candreva fémjelezte szélsőjáték is. Hiszen hiába kerülnek majd ügyesen a védelem mögé, az apró csatárnak nem érdemes beívelgetni a labdát.

Csatárkérdés felmerülhet a másik oldalon is. Szerintem Suarez és Cavani pályára lépése biztosra vehető, ám a tizenegyest hibázó Forlan bűnbakká válhat és a padon vezekelhet az elődöntős kudarcért. Helyére a Haitit megszóró Hernandez léphet, aki még csak 22 éves, így a jövőt rá kellene építeni. A bronzmeccs hagyományosan jó a kísérletezgetésre is: Tabarez megfontolhatja a jövő-kártyát és az is Forlan szerepeltetése ellen szól majd. (Ami akár döntő lehet a DreamTeam-játékunk végkimenetele szempontjából is.)

Mindkét helyosztón európai-dél-amerikai párharc lesz, és én nem csak innen az öreg kontinensről elfogultan nézve gondolom úgy, hogy mindkét meccsen az európai csapat fog nyerni.

Miközben a BL-győztes Bayern egyes sztárjai (Dante, Luiz Gustavo és Javi Martinez) a Konföderációs Kupa döntőjére készülnek, a müncheni csapat – még meglehetősen tartalékos felállásban – öt edzést követően lejátszotta első mérkőzését Pep irányítása alatt.

Guardiola néhány napja mutatkozott be egy sajtótájékoztatón, ahol az újságírókat és a Bayern-szurkolókat meggyőző német nyelvtudással és szerény bemutatkozással nyűgözte le. Az ilyesmit értékelik Bajorországban. Ám lehet kedves fiú, lehet arrogáns, a végén úgyis csak egy valami számít majd: az eredmény.

Az első előkészületi meccset egy szerencsés szurkolói csapat érdemelte ki. Az eredmény (15:1) igazából lényegtelen. Viszont pályára lépett (és gólt is szerzett) a felépült Toni Kroos. Az Ottmar Hitzfeld szerint Guardiola alatti kiszuperálásra ítéltetett Kroos mellett egy másik delikvens, Müller is ott volt a pályán és szintén beköszönt. Mint korábbi írásomban jeleztem, nem értek egyet a svájci mester véleményével, ám messze van még a felkészülés és pláne a nyári átigazolási időszak vége. Ráadásul egyelőre még Guardiola koncepciója sem látszik kristálytisztán.

Egy hónap múlva a német Szuper Kupa-döntő címén megismétlődik a BL-döntő párosítása, hat hét múlva kezdődik a Bundesliga-szezon, és még a nyár vége előtt lesz egy Európai Szuper Kupa is a Chelsea-vel kispadján Mourinhóval. Azaz forró nyár elé néznek Münchenben.

Spanyolország – Olaszország 0-0 (tizenegyesekkel: 7-6)

A tegnapi elődöntő után egy újabb nagy taktikai csata szemtanúi lehettünk. Ami magyarra lefordítva nem túl jó meccset jelent. Ha jobban belegondolok, a spanyolok lehozták úgy a 90 percet, hogy Torres gyönyörű lefordulását követő mellé ment lövésén kívül nemigen volt helyzete. Ezzel szemben az olaszok bátran játszottak, és a támadóharmadban sokkal precízebben, gyorsabban járatták a labdát – talán azért is mert több területük volt a szellősebb spanyol védelemnek köszönhetően. Mindenesetre helyzetük nem hogy több, jóformán csak az azzurrinak volt a rendes játékidő alatt.

Nekem kifejezetten tetszett Candreva, Giaccherini és Maggio játéka, ami azért sejteti is, mit játszottak az olaszok. Igen, a széleken nagyon szépen megbontották a spanyol védelmet, amihez kellett, hogy az említett játékosok nagy kedvvel futballoztak.

Source: gazzetta.it via Gabor on Pinterest

 Az első félidőben még volt 63%-37% labdatartási arány, de főleg a második félidei olasz dominanciának köszönhetően ez az arány kiegyenlítődött. A 120 perc után 53%-47%-os közel azonos labdabirtoklás finoman szólva sem jellemző a spanyolok meccseire.

Mi is történt valójában velük? Semmi különös! Ők csak egykedvűen játszották vagy próbálták játszani a saját játékukat, amit az olaszok legfeljebb csak a kapujuktól kellő távolságban engedélyeztek nekik. Egyvalami azonban szembetűnő volt, amit egy barátom találóan meg is jegyzett: hiába jobbak a taljánok, ők nem hiszik el, hogy nyerhetnek, míg a spanyolok azt nem hiszik el, hogy kikaphatnak.

Ez a magabiztosság jellemezte a világ- és Európa-bajnokot a tavalyi Eb-elődöntőben is, ahol 90 percig nem zavartatták magukat amiatt, hogy a portugálok látszólag jobban futballoznak és közelebb állnak a győzelemhez. Aztán a hosszabbításban egy kicsit megrázták magukat, ugyan nem sokat kockáztatva, de valamivel még is több támadást vezetve, majd önbizalomtól telve hozták a tizenegyespárbajt.

Gyakorlatilag most is ugyanez történt. A 90 perc alatt még elég volt Casillas klasszisa a gól elkerüléséhez, a hosszabbítás első perceiben azonban csak Szent Jakab (és a kapufa) mentette meg a spanyolokat a góltól. Azt követően azonban felpörögtek, és 5 perc alatt több szögletet rúgtak, mint előtte 90 perc alatt összesen. Del Bosque egy érthetetlen húzásra mindig jó, most sem kellett csalódnunk: A 94. percben lecserélte Torrest, de nem egy vérbeli csatárt (Villa) vagy egy gólveszélyes középpályást (Fabregas) hozott be helyette, hanem Javi Martinezt, aki közismerten védekező középpályás.

Az eredmény? Hihetetlen mértékben feljavult a spanyol támadójáték. Amiben nyilván szerepet játszott az olaszok fáradtsága is, ám lehet, hogy a Barca-iskola egyik nagymesterének, Johann Cruyffnak a bonmot-ja jött be: “Ha a támadást akarom erősíteni, védekező középpályást hozok be, mert az offenzív játékhoz labdára van szükség, és ha az konkrétan nincs nálunk, akkor meg kell szerezni…” Mondjam, hogy kik kerültek rendre helyzetbe ezután? Pique, Ramos, Jordi Alba… Hihetetlen, nem igaz? Valamit nagyon tud ez a del Bosque.

A hosszabbítás vége felé ráadásul az egyik legveszélyesebb játékossá Jesus Navas vált (aki végül a sorsdöntő tizenegyest is bevágta). A City új igazolása már az 53. percben beszállt az addig szürke David Silva helyére – és teljesítményével üzent társának: “Jó lesz vigyáznod, öreg, mert a klubban is kiszoríthatlak a csapatból!”

Persze, amikor ez történt, az a gondolat fogalmazódott meg a fejemben: mit tud, most del Bosque pár perccel a második félidő megkezdése után, amit a szünetben nem tudott? Ha úgyis le akarta kapni Silvát, miért nem tette meg a szünetben?

Nos, a válaszra csak az idő múlásával jöttem rá. Prandelli ugyanis még a szünetben átszervezte a védelmét: lecserélte Barzaglit, akit Torres egyszer-kétszer megforgatott, és helyére visszatolta de Rossit, míg az ő helyét a középpályán a becserélt Montolivo vette át.

Erre reagált tehát del Bosque, mégpedig oly módon, hogy az Eb-döntőben gyenge láncszemnek bizonyult Chiellinire helyezett nagyobb nyomást. Az idő pedig őt igazolta. A hosszabbítás második félidejére Giorgio már nem bírta a ficánkoló Navas tempóját és begörcsölt. Csere már nem volt, Navas pedig egyre többször és egyre veszélyesebb szituációkban került a kapu elé. Hogy végül 0-0 maradt az eredmény, az nagyban köszönhető Buffon zsenialitásának.

A végkifejlet előtt engedtessék meg nekem egy kis fogalomtisztázás, remélve, hogy a magyar futballértő közönség nem ifj. Knézy Jenőtől meríti ismeretei jelentős részét. Bevallom, korábban én magam sem használtam következetesen ezt a kifejezést. Mert ugyan a büntető és a tizenegyes megkötésekkel szinonímák, a büntetőpárbaj és a tizenegyespárbaj nem lehetnek azok, tekintve hogy az előbbi per definitionem nem is létezhet. A büntető ugyanis nem más, mint a 16-oson belül elkövetett szabálytalanság esetén megítélt tizenegyes, egyfajta “büntetés”. Ezzel szemben a továbbjutás eldöntését hivatott párbaj tizenegyeseit nem előzi meg szabálytalanság. Az tehát csak és kizárólag tizenegyespárbaj lehet. A másik szót, mint nemlétező fogalmat tessék törölni a szótárakból!

Szóval a tizik! Félelmetes, hogy a világ három legjobb kapusa közül hiába állt be a ketrecbe kettő, 14 lövésből egyet sem tudtak hárítani (az egyetlen hibázó Bonucci fölé durrantott). Szinte minden rúgónak kötélből voltak az idegei. Candreva még szemtelenséget is megengedett magánk, Giovinco pedig olyan hitelesen játszotta el a tuti kihagyó tétova mozdulatait, hogy Casillas mozdulni sem tudott a sarokba elgurított labdájára. A spanyolok kb. úgy álltak a labda mögé, hogy fejben már Neymar és co. járt a fejükben. Látszott rajtuk, hogy tudják, nem náluk lesz majd az az egy gyenge láncszem…

Külön kitérnék azonban Pirlóra, aki már az Eb-n is egy Panenka-tizivel borzolta a kedélyeket. Gyönyörű az a felvétel, amelyen csak az arcát mutatják, miközben nekifut a labdának. 3-4-szer is felnéz, végig Casillast figyeli, és ahogy bemozdult Iker, hanyag eleganciával elgurította a labdát a másik sarokba. Az ilyenektől szép ez a játék!

Mindez azonban nem vigasztalja az olaszokat, akiknek ezentúl valóban nehéz lesz elhinni, hogy lehet keresnivalójuk a spanyolok ellen…

A brazilok dörzsölhetik a kezüket, hogy a döntőben az egy nappal kevesebbet pihenő, ráadásul hosszabbítást játszó ellenféllel lesz dolguk. Bár nekem úgy tűnt még a 120. perc tájékán is, hogy a spanyolok annyira azért nem készültek el az erejükkel. Mindenesetre, ahogy már írtam korábban, kíváncsi vagyok, mire megy egymással a két csapat, de a tanulságot ebből a meccsből is levonva, nehezen tudom elképzelni, hogy ne a spanyolok nyerjék meg a tornát.

DreamTeam-menedzserek figyelem: a hajrá előtti utolsó forduló eredményei péntek estére várhatóak!

Brazília – Uruguay 2-1

Korábbi bejegyzésemben azt kértem, “győzzön a jobb”, és ez teljesült is, mert a hazaiak, ha nem is meggyőző játékkal, de megérdemelten jutottak immáron zsinórban harmadik alkalommal a Konföderációs Kupa döntőjébe. Azt ugyanakkor nem gondoltam, hogy ez a két csapat képes ennyire unalmas meccset játszani.

Mégpedig nem olyan értelemben vett unalmas meccset, amilyet a spanyolok az elképesztő fölényük és labdabirtoklásuk okán produkálnak, hanem olyan “nem bírunk egymással” típusút.

A brazilok korai elsöprő attakja ezúttal elmaradt, ám egy remek indítás követő Neymar villanás és Fred eltört labdája elég volt ahhoz (az uruguay-i védelem asszisztálása mellett), hogy ezúttal is előnnyel vonuljanak le a pályáról a szünetre. Egyébként a rendkívül zártan védekező uruguay-iak nem hagytak lehetőséget a gólhelyzetek kialakítására. Igaz, visszavont játékukból adódóan nekik sem nagyon volt ilyenjük, ám David Luiz nehezen érthető, rutintalan megmozdulása meglepetésre már korai tizenegyeshez juttatta a vendégeket. (Hazai pálya ide vagy oda, az eset annyira látványos és egyértelmű volt, hogy nem lehetett nem befújni.)

A másik nagy kiábrándító meglepetés Forlan büntetőrúgása volt, amit önmagához méltatlanul gyengén és gyámoltalanul végzett el, és így természetszerűleg ki is maradt. Pedig azt hittem, hogy jó barátságban van a Cafusával.

Aztán a második félidőben az újabb hidegzuhany, a világklasszisokkal teletűzdelt brazil védelem teljes homálya, ahogy David Luiz (már megint ő) mellberúgta felszabadítás gyanánt Suarezt, a lepattanót pedig Thiago Silva a 16-oson belül meglehetősen lazán passzolta  oda Marcelónak, holott látnia kellett, hogy a Real védője nyakán ott van Cavani, aki köszönte szépen a gólpasszt és kilőtte a hosszút.

Helyzetekből nagyon nem volt mit összevágni a meglehetősen szűkmarkú meccsösszefoglalóra, és a találkozóra talán jellemző módon a győztes gól is súlyos védelmi hibákból született: Caceres alibiből fogta csak Paulinhót, Muslera pedig kilátogatott a rokonok elé, aztán se vendégsereg, se labda…

Scolari együttese igazából izzadtságos meccsen van túl, de a jó csapatoknak néha az ilyet is be kell húzniuk, nem mehet mindig minden gördülékenyen. Különösen, ha jobb képességű ellenfelekkel kerülnek szembe.

Meglehet a 3. arany is zsinórban, bár ez eddig nem volt jó előjel a következő évi vb-re. Gondolom, 2014-ben nem érnék be egy negyeddöntős hellyel. Szeretném, ha a fináléban a spanyolokkal mérhetnék meg magukat, még akkor is, ha a döntő nem lesz esetleg jó meccs. Csak kíváncsi vagyok, mire menne egymással a két csapat. Ez ugyan nem egy álomdöntő lenne, olyan, amilyenről mondjuk, négy éve már lemaradtunk, ám mindenképpen érdekes.

Lassan finisbe fordulnak a Konföderációs Kupa küzdelmei. A két elődöntőben igazi pikáns kontinentális párosítások alakultak ki.

A brazil–uruguay-i párharc márcsak a szomszédság okán is örökrangadónak számít, márpedig jól tudjuk, az örökrangadókon nem számít a pillanatnyi forma. És hazai pálya ide vagy oda, azt is jól tudjuk, hogy ennek a meccsnek történelmileg megalapozott jelentősége van.

Az 1950-es brazíliai rendezésű világbajnokságon az uruk elorozták a selecao orra elől a világbajnoki címet – a hagyományos vélekedéssel ellentétben azonban nem a döntőben legyőzve a brazilokat, hanem a döntőnek beillő utolsó meccsen. A 4. vb-n ugyanis egy Final 4 körmérkőzések keretében küzdött meg az akkor még Jules Rimet-trófeáért – amit később a brazilok háromszor megnyerve 1970-ben végleg megszerezték maguknak (hogy aztán magát a trófeát el is veszítsék :-).

Hogy értsük, mennyire fájó volt az a vereség, tudni kell, hogy a négyes csoportban a házigazda szambafutballisták rongyosra verték a svédeket és a spanyolokat (7-1, 6-1), míg Uruguay Spanyolországgal ikszelt, Svédországot pedig épp csak megverte, így az utolsó meccsen a selecaonak egy döntetlen is elég lett volna a világbajnoki címhez, ám Schiaffinóék nyertek és megszerezték a celestének a 2. vb-elsőséget.

Egy másik érdekesség, hogy az amerikai kontinensen rendezett vb-ken eddig mindig dél-amerikai válogatott emelhette a magasba a trófeát. Házigazda volt: Uruguay, Brazília, Mexikó (2x), USA, Argentína, Chile. És csak Brazília (3x), Uruguay (2x), valamint Argentína (2x) nyert. Azaz a jövő évi vb-n, ha csak a statisztikákban hiszünk, e 3 válogatott közül kerülhet ki a világbajnok. Persze, ehhez még minimum a spanyoloknak is lesz egy-két szavuk. Meg hát minden sorozat megszakad egyszer…

Ennyit, nem rövid felvezetésként a mai meccshez. Amelyen a házigazda vélhetően domináns szerepet fog játszani, ami véletlenül sem jelenti majd azt, hogy Uruguay-nak ne lenne esélye. Mert védekezni jól tudnak, támadóik pedig félelmetes erőt képviselnek. Igaz, ez akkor is, ha vb-selejtezőkön mérsékelt sikerrel szerepelnek, itt a Konföderációs Kupán pedig még nem volt mérvadó meccsük. A spanyolok szétfocizták őket, a többi találkozón pedig papírforma szerint nyertek.

Ám jól tudjuk, egy kis brazilfricskázáshoz nem kell a szomszédba menniük. Bár most éppen ezt teszik… 🙂 Mindkét csapat vélhetően a legerősebb összeállításban játszik, ami az uruknál azt jelentheti, Tabarez pályára küldi mindhárom világklasszis csatárát, míg Brazília akkor sem gyengül egy cseppet sem, ha David Luiz sérülése nem jön rendbe és helyette a Bayernnel idén mindent taroló, a csapat oszlopos tagjának számító Dante lép pályára. Igaz ez az egy-az-egyben csere lehetőség több posztra is. A selecao ugyanolyan erős lenne akkor is, ha Paulinho helyett Hernanes, Hulk helyett Lucas Moura vagy Fred helyett a kétszer 10 perc alatt is 2 gólt jegyző Jo játszana.

A nagy kérdés azonban, ha Neymart nélkülözni kényszerülne a brazil válogatott, képesek lennének-e ugyanolyan meggyőző játékra. Szerintem nem! Akkor is jók lennének, és konkrétan Uruguay ellen akkor is esélyesebbnek gondolnám őket, de messze nem lenne olyan félelmetes alakulat, mint amilyennek a Barca új szerzeményével tűnnek. Ha már Barca: kicsit az az érzésem, ez a brazil csapat hasonlóképp függő Neymartól, mint a Barca (volt eddig 🙂 Messitől.

Persze, ez az eszmefuttatás pusztán elméleti. Mert Neymar egészséges és játszani fog. (És reméljük, nem sérül meg a meccsen sem.) A csoportmeccseken látványos gólokat lőtt, látványos gólpasszt adott, állandó veszélyt jelentett a bal oldalon és folyamatosan lekötötte a jobb oldali védőket, ráadásul a visszatámadásban is nélkülözhetetlen az agresszivitása. Nehezen hihető, de a statisztikák szerint ő szabálytalankodott a legtöbbet a Konföderiós Kupa teljes mezőnyéből!

Mindenesetre, jó meccset várhatunk ma este, és mi mást kívánhatnánk még, mint hogy győzzön a jobb csapat!

Szösszenetek a Konföderációs Kupáról 3.

A 2010-es világbajnokságon sokat panaszkodtak a vb hivatalos labdájára, a Jabulanira, amely valóban egy kicsit sajátosan viselkedett a gyepre pattanva, és kiváltképp a kapusok rettegték kiszámíthatatlan röppályája miatt. Egyvalakinek azonban nem sok panasza volt vele kapcsolatban, valahogy az első meccstől kezdve jó barátságban volt a különös fejlesztésű labdával. Diego Forlan.

Mindjárt a második meccsen nagy gólt ragasztott vele, és a további, gólkirályi címig vezető találatai is szépségdíjasok voltak.

Most a Konföderációs Kupán, már kissé túl karrierje csúcsán eddig nem kapott sok szerepet. Pedig árulkodó, hogy a spanyolok ellen a becserélése után jött vissza az uruguay-i remény, holott ahhoz a meccshez konkrétan közük nem volt, a Nigéria elleni győzelemhez pedig mindössze egy gólpasszal és egy nem csúnya góllal járult hozzá…

Ez a cikk egyébként éppen e miatt a gól miatt született. Az mondjuk tény, hogy a Cafusára nem sok panaszt hallani eddig. Neymar és Pirlo a megmondója, hogy igenis egész jól meg lehet rúgni ezt a lasztit. De azért jó volt látni, hogy Forlan ezzel a játékszerrel is hasonló viszonyt ápol, mint a Jabulanival.

A Cafusa kizárólag a 2013-as Konföderációs Kupára készült, ahogy elődje, az adidas Kopanya is a 2009-es torna labdája volt. Jövőre a vb-n a Brazuca indul útjára a brazil gyepeken, hogy eldőljön, ki lesz a világbajnok. A Cafusa a brazil szentháromság (carnaval, futebol, samba) kezdőbetűiből jön össze. És ahogy az utóbbi évek labdáinál, valamint a torna során eddig is láttuk: a jól eltalált lövéseknél nem hagy esélyt a kapusoknak.

Nigéria – Urugay 1-2

A dél-amerikaiak a vesztes nyitómeccs után már semmit sem bízhattak a véletlenre. Ezért a meccs elején nekirontottak Nigériának és fölényük lassan góllá érett, igaz, Lugano találata szerencsés körülmények között született.

Ezt követően azonban a Zöld Sasok kulturált, érett futballt játszottak, időnként látványos megoldásokkal fűszerezve a játékot, ami érthetően nagy sikert aratott az ilyesmire nyitott brazil közönség körében. Ezek után az egyenlítés nem is érdemtelenül érkezett, számos DreamTeam-játék menedszer nagy örömére Mikel remek megoldását követően.

Tény, hogy az uruk tudatosan át is adták a területet és a kontrákban bíztak, tekintve hogy mindhárom klasszis csatáruk a pályán volt. Ennek az első félidőben még nem volt sok látszatja, ám a második félidőben aztán egy ellentámadás végén Forlan a vb-gólkirály önmagát idézve óriási gólt ragasztott.

Ezután a dél-amerikaiak jól szervezett védekezésén Nigéria nem talált fogást, igaz, az előző meccsen 3 gólt szerző csatárát, Oduamadit sérülés miatt az első féldiő derekától fogva nélkülözni kényszerült.

Uruguay elsősorban kiemelkedő képességű jáztékosainak, valamint rutinjának köszönhetően nyert és nagy lépést tett a továbbjutás felé, mert a 3. körben Tahiti vár rá, amely ellen Lugano ugyan nem léphet pályára, e az is lehet, hogy tudatosan sárgázta ki magát, hogy ne vigye tovább az első körös lapját az elődöntőbe.

Nigéria szimpatikus csapat, de ez a játék még levés lesz a spanyolok ellen ahhoz, hogy a továbbjutást is kiharcolhatja. Ráadásul a gólkülönbségeket is tekintve a legrosszabb kártyákkal rendelkezik.

Spanyolország-Tahiti 10-0

Persze, ha tahiti futballista lennék, egészen biztosan életem élménye lett volna a La Rojas ellen pályára lépni, ám szemmel látható volt, hogy maguk a spanyolok nem sok örömöt leltek a meccsben. Talán kicsit méltatlannak is érezte a világklasszisokkal teletűzdelt B-csapat, hogy csak most kap lehetőséget – és pl. nem lépett/léphetett pályára Uruguay ellen.

Azért az tanulságos, hogy a labdatartási arány Uruguay ellen nagyobb fölényt mutatott (ld. Világbajnokformában a spanyolok című cikkünket), mint most. Ezúttal “csak” 63% – 37% volt, amit del Bosque fiai simán hoznak mondjuk Olaszország ellen is.

A 10-0 nagyon nagy különbséget mutat, ha akarták volna a spanyolok, meg is dönthették volna a legnagyobb arányú győzelmi rekordjukat, ám nem tartom kizártnak, hogy a taktikai utasítás része volt, ne döngöljék földbe a csendes-óceániaiakat.

Egyedül az újra együtt játszó Villa és Torres gyerekesnek tűnő személyes rivalizálása maradhat említésre méltó. Nem hiszem, hogy Villának éppen ezen a meccsen kellett volna olyannyira növelnie a gólrekordját. Az már szinte törvényszerű volt, hogy miután hajbakaptak a tizin, Torres annak rendje és módja szerint ki is hagyta.

A gólok száma, illetve a játszók és nem játszók listája elsősorban a DreamTeam-játékunkat befolyásolta nagy mértékben. A sok, nevezett spanyol védő közül egyedül Ramos volt a pályán, így többen fájlalhatják a 6, vagy akár 12 pontok hiányát. Ellenben a Torres, Villa és Silva neveket soraiban tudó menedzserek dörzsölhették a kezüket.

Konföderációs Kupa ide vagy oda, még a napokban is zajlottak glóbusz-szerte a világbajnoki kvalifikációs küzdelmek.

CONCACAF-zóna

Miközben Mexikó a Brazília elleni meccsre készült, selejtezős riválisai utolérték meccsszámban. Az USA és Costa Rica is győzelmével megerősítette vezető pozícióját az utolsó körös selejtezőcsoportban, amivel még (!) biztos továbbjutó helyen tartották a mexikóiakat.

Ugyanakkor hátravan még 4 találkozó mindenki számára, és az erőviszonyok olyan kiegyenlítettek, hogy a már csak matematikai esélyes Jamaicán kívül bárki elérheti az utolsó, egyenes kvalifikációs és az egyetlen pótselejtezős helyet. (Ez utóbbi mondjuk, kemény diót ígér, hisz a dél-amerikai 5-kel szemben kellene továbbmenni – jelen állás szerint Uruguay testén keresztül.)

Az Egyesült Államok és Costa Rica jó eséllyel ott lesz a vb-n, ámbár még van egy meccsük egymás ellen és mindketten játszanak Mexikóval is.

Dél-Amerika

Uruguay, ahogy jeleztem, feljött legalább pótselejtezős helyre a Konföderációs Kupa előtt, ám azért a helyért többen is bejelentkeztek. A biztos kijutást jelentő 4. hely pedig meglehetősen távolinak tűnik. Persze, még sok meccs van hátra.

Az éllovas argentín válogatott mindkét közvetlen riválisával leikszelt, egyfajta barcelonás Messi-szindrómát mutatva. A 4-szeres aranylabdás ugyanis csak csereként játszott mind Kolumbia, mind Ecuador ellen. Persze, vétek lenne, csak ennek a számlájára írni a szerényebb eredményeket: a két csapat erejét is jelzik a döntetlenek.

Szerintem ez a 3 csapat jó eséllyel kvalifikálja magát a Brasil 2014-re, és valószínűleg csatlakozik hozzájuk a kezdeti gyengélkedés után magára találó Chile is. Aztán a többiek marhatják magukat a pótselejtezős helyért, ami – ha netalántán egy Mexikót dobna ellenfélül – komoly próbatételt és véletlenül sem garantált kijutást jelentene…

Afrika

A legutóbbi vb-nek otthont adó kontinensen célegyenesbe fordult a csoportkör. Mint ismeretes, 10 négyes csoportban játszanak oda-visszavágós rendszerben, és a csoportelsőket összepárosítják, mely 5 párharc győztese vesz részt a világbajnokságon.

Nos, a 10-es lista már alakul egy körrel a csoportkör vége előtt. Etiópia, Tunézia, Elefántcsontpart, Egyiptom, Algéria behozhatatlan előnnyel várja az utolsó meccset. Ők már a rájátszásban vannak.

A Konföderációs Kupán szereplő Nigéria vezeti ugyan a csoportját, de még elbukhat. Két pont előnye van az utolsó körben hozzá ellátogató Malawival szemben. Odahaza elég az egy pont is az üdvözüléshez.

Az Afrika Kupa ezüstérmese Burkino Faso nagyot hajrázva feljött a csoportelső Kongóra (épp a hétvégén verve meg), egy pont hátránya azonban maradt. Ha Kongó idegenben nyer Niger ellen, továbbmegy.

Igazán izgalmas a Ghána-Zambia párharc. 1 pont a Black Stars előnye, és az utolsó meccsen otthon fogadja az eggyel korábbi Afrika Kupa győztesét, Zambiát. Ez utóbbinak kellene az idegenbeli bravúr a továbbjutáshoz. Nem lesz egyszerű!

Kamerun odahaza vívhatja ki az első helyet Líbiával szemben. Ehhez azonban mindenképpen nyernie kell, mert Líbia vezet előtte 2 ponttal.

A Szenegál-Uganda párharc is az első helyről dönt majd az utolsó csoportmeccsen. Itt a házigazda van lépéselőnyben, azaz neki akár egy döntetlen is tökéletesen megfelelne.

Ázsia

Itt is véget értek a selejtezős küzdelmek, Ausztrália papírforma-győzelmével (Irak fölött) bebiztosította vb-induló helyét, mögötte a pótselejtezős helyre feljött Jordánia, miután legyőzte előtte álló riválisát Ománt. Így Jordánia játszik a másik csoport 3-jával, Üzbegisztánnal, hogy melyikük lesz Új-Zéland kihívója.

Üzbegisztán megtette a magáét, 5-1-re nyert Katar ellen, ám a dél-koreaiak lefeküdtek Iránnak, így a perzsák csoportelsőként kvalifikálták magukat a már biztos továbbjutó Dél-Koreával együtt.

A 4 évvel ezelőttihez képest Dél-Korea, Japán és Ausztrália most is ott lesz a vb-n, míg az akkor szintén részt vevő Koreai NDK és a pótselejtezőn Új-Zélanddal szemben éppen hogy csak elbukó Bahrain ezúttal be sem jutott a top 10-es csoportkörbe.

Olaszország-Japán 4-3

Fura dolog, ha mindjárt első soraiban vitatkozom a saját magam által adott címmel, de bevallom, gyakran vívódom azon, a futballpályán ki érdemli meg igazán a győzelmet.

Mondhatnám érzelmek nélkül, sallangmentesen, hogy az, aki több gólt rúg. Ebben az esetben azonban valószínűleg celfoci.hu lenne az oldalam domainje. Az alapján ugyanis, amit az éjjel a japán válogatott bemutatott, teljes joggal megérdemelte volna a győzelmet.

Hondáék többet birtokolták a labdát, többet lőttek kapura, több szögletet végezhettek el, látványosan, gyorsan járatták a labdát, fantasztikus cseleket mutattak be, a betömörülő olasz védelmet is képesek voltak ügyes megoldásokkal megbontani, ám a lehetőségeikből nem hozták ki a maximumot, hátul pedig meglehetősen impotensen viselkedtek.

Hihetetlen futómennyiséggel, állandó, gyakorlatilag egész pályás letámadással csírájában fojtották el az olasz kezdeményezéseket, Prandelli tanítványait dícséri azonban, hogy miután megalázónak tekintették a macska-egér harcot, felszívták magukat és az első félidő végén, a második játékrész elején, ha nem is szép játékkal, de kérlelhetetlen küzdéssel és akarással visszahozták a meccset a sírból, hogy aztán kis szerencsével és a japán védelem rutintalanságának köszönhetően  meg is nyerjék a találkozót. (Persze, szerencséje csak annak van, aki ki is kényszeríti azt!)

Hozzá kell még tennünk: az olaszok által megkapott tizenegyes egyáltalán nem volt az, de a japánoké is erősen vitatható. Én személy szerint egyiket sem fújtam volna be…

Ugyanakkor tanulságos kellene hogy legyen Prandelli számára, nekem ez az egész kifejezetten érthetetlen és az olaszokkal kapcsolatos sztereotípiáimmal összeegyeztethetetlen, hogy rendre óriásiakat betliznek az olasz védők. Barzagli Mexikó ellen okozott csalódást, De Sciglio kiugratta Okazakit a tizenegyes előtt, Chiellini lement bohócba Kagawa gólja megelőzően és az pedig már a schi-fi határát súrolja, hogy a mélynövésű japánok éppen az olasz válogatottat verjék meg fejjel egy rögzített szituációban. Valami nincs rendben.

Mintha valami futballdemencia söpörne végig rajtuk. Emlékszünk arra, hogy volt idő, amikor Fabio Cannavaro művészetté (és harcművészetté), de mindenképpen a nézők számára is élvezhetővé emelte a védekezést. Ezzel szemben a csúcson túljutva már közröhej tárgyává vált világszerte…

Bízom benne, hogy Chielliniéket nem ez a kórság érte utol. Mert azért az is tény, hogy nyomás alatt mindenki zavarba hozható, márpedig az említett hibák többsége a mexikóiak és a japánok agresszív letámadásából adódtak…

A továbbjutás eldőlt. Ha a brazil-olasz békés döntetlen lesz, akkor az olaszokra Spanyolország vár az elődöntőben. És velük szemben az utóbbi 5 évben nem sok babér termett… (Mondjuk, másnak sem. 🙂

Az oldalon kibontakozott némi vita Giaccherini játékának megítélését illetően. Én úgy gondolom, a Juve-játékos ezúttal is igazolta, hogy okkal élvezi a szövetségi kapitány bizalmát.

A másik oldalon Honda világklasszis teljesítményt nyújtott, ellenben a DreamTeam-menedzserek közül K. Tamás egyik szeme sírhat, a másik nevethet:De Rossi gólt szerzett és ki is sárgázta magát egyben a következő meccsre.