Csányi Sándor egy meglepetésre mindig jó. A nagy névdobálózás és kizárólag külföldi szakemberezés után előhúzta a kalapból Pintér Attilát, aki aztán kapott hideget-meleget a sajtótól (na, persze nem mondhatni, hogy önhibáján kívül), pedig – őszinte leszek – nem is olyan rossz választás az ő személye.
Én a magam részéről már a nagy keresgélési hadművelet előtt is azt gondoltam: jó nekünk egy magyar edző is. Ezzel a kerettel, ebből a közegből sokkal többet egy igazi nagyágyú sem tudna kihozni, ha meg mégis kijutnánk a kibővített 2016-os Eb-re, akkor azt olyan körülmények között, hogy az egy magyar szakemberrel is sikerülne.
Hogy miért nem lett egy nemzetközileg is híres edző a magyar válogatott szövetségi kapitánya. A válasz egyszerű: nem is volt túl nagy realitása! Csak olyan embert kaphattunk volna, akinek a fénye már kissé megkopott, egy manapság kapós szakember valószínűleg biztosabb sikerrel és nagyobb presztízzsel kecsegtető ajánlatot részesített volna előnyben azzal szemben, amit Csányi nyújtani tudott neki. És itt nem elsősorban a pénzről van szó, mert szerintem ott, ahol milliárdos beruházások keretében épülnek-szépülnek stadionok, ott szakemberre is futotta volna, bár hozzáteszem, egyre több az olyan ország, ahol vagy mert jól el vannak eresztve, vagy akár erőn felül is vállalva nagyon sok pénzt áldoznak a futballra, mert felismerték annak társadalmi, üzleti szerepét, és nem utolsósorban nemzetközi diplomáciai jelentőségét.
Így válogathattuk volna egy Sven-Göran Ericsson, Berti Vogts, Trappatoni szintű szakemberek közül, ami már csak a múltból nézve tűnik jó választásnak, vagy jöttek volna játékosként esetleg nagy, edzőként viszont jelentéktelen eredményeket felmutató vezetők (a Matthäus- és a Koeman-érából ismerős a történet). Én még Sousát is inkább ez utóbbi csoportba venném…
Tehát, marad a magyar szakember. Túl nagy választék nincs. Keresgélhetnénk a Debrecen elmúlt 10 évének sikeredzői között, vagy maradna néhány olyan név, akinek a szakértelme nemigen kérdőjeleződne meg, ám aktuális, komoly edzői gyakorlata nincs: Nyilasi, Várhidi. Az élvonal számos élcsapatánál a kispadon is külföldi edző idegenlégióskodik, a magyar válogatott kényelmetlen kispadját még ki nem próbált magyar szakemberek közül pedig tényleg nem sokan rendelkeznek olyan trófeagyűjteménnyel, amely predesztinálhatná őket a szövetségi kapitányi posztra.
Hirtelen csak Sisa Tibor neve ugrik be, de ő is csak a 2008-as junior Eb-n elért bronzérem miatt, illetve azért, mert az akkori “fiai” közül többen is felnőtt válogatott kerettagok lettek azóta.
A kör leszűkült, a végén tényleg szinte csak Pintér Attila maradt. Ő azért már letett valamit az asztalra. Hogy ellentmondásos személyiség? Hát aztán! Részemről ez másodlagos, ha szállítja a sikereket. (Ami azt illeti, sok neves, sikeres edzőt ismerek, akik nem túl rokonszenves alakok – pl. Mourinho.)
Pintér ezzel szemben élvonalbeli futballistává és válogatottá nevelte az akkor még fiatal Husztit, akit régóta követelek vissza a nemzeti csapatba. Talán most sikerül újra rendezni az elmérgesedett viszonyt közte és az MLSZ között.
Az is igaz, hogy a másik épkézláb játékosunkkal (Szalai) meg épp az ősszel a sajtón keresztül rúgta össze a port a szakvezető a többek között a hazai edzői gárdát is megmérő Schalke-csatárral. Reméljük, ez a nézeteltérés nem lesz gátja annak, hogy a válogatottban tényleg a legjobb játékosok szerepeljenek. Igaz, Pintér megköveteli az alázatot és a feltétlen küzdeni akarást a pályán. Bukarestben lehet, hogy vele is lezakóztunk volna, de biztosan nem ilyen lélektelen játékkal!
Február 23-án kiderül, milyen csoportba kerülünk, aztán ősztől el lehet kezdeni gyűjtögetni a pontokat, és nekünk is a pénzt a franciaországi Eb-meccseire(?)