Tömött lelátók, 100%-os páratartalom, pénztárszalag a gyepen, technikás, lendületes, néha durva foci… Igen, Argentínában járunk, hogy közelebbről megismerkedjünk a bajnokság Európában megszokottól merőben eltérő lebonyolítási rendszerével. És ha már ez szóba kerül, akkor nem hagyhatjuk említés nélkül a nemzetközi kupákra történő kvalifikációkat sem.
Bolygónk déli féltekén nem csak a Nap jár másként, folyik le a víz a lefolyóban és következnek az évszakok, hanem a futball szervezése is számunkra kissé szokatlan. Az argentín bajnokság gyakorlatilag két szezonból áll, amelyek mindegyikében avatnak bajnokot és a kettő mondhatni teljesen egyenrangú egymással.
Az 1990-1991-es szezonra bevezetett újítás szerint az egyik év második felében kezdődő bajnokságban a 20 csapat mindegyike játszik a másikkal, de az Aperturának (Nyitány) nevezett szezonban csak egyszer, a sorsolás szeszélye dönt arról, hogy éppen kinek az otthonában, visszavágóra a következő év első felében kerül sor (értelemszerűen a korábbi vendég otthonában), ám az már a Clausura (Zárás) része. Gondolhatnánk, hogy az egyik az alapszakasz, a másik pedig a rájátszás, erről azonban szó sincs. Az adott szezonban ugyanaz a 20 csapat mérkőzik meg mindkét alkalommal. Olyan mintha nálunk az őszi szezon lenne az Apertura, amelynek végén bajnokot avatnak, majd a tavaszi szezon (mint Clausura) végén újfent megtörténne mindez. A legelső ilyen rendszerben bonyolított bajnokságban még csak egy bajnok volt, miután az Apertura és a Clausura győztese egy bajnoki döntőn csapott össze, ezt azonban 1992 óta mellőzik.
Még érdekesebb azonban – és szerintem talán igazságosabb is – a kiesés rendszere. A bajnokság (azaz a Clausura) legvégén kiszámolják a csapatok 3 éves (!) átlagpontszámát és az e szerint 2 legutolsó helyezett búcsúzik el az élvonaltól (helyükre a másodosztály első két helyezettje jut fel), míg a 18. és a 17. oda-visszavágós osztályozót játszik a Primera B Nacional 3. és 4. helyezettjével. Az újonnan feljutott csapatoknak értelemszerűen nem lehet 3 éves átlagpontszámuk, náluk így az adott egy idény teljesítményét (illetve 2 átlagát) veszik figyelembe. Véleményem szerint ez annyiban igazságosabb, hogy egy jó csapat egyetlen gyengébbre sikerült szezon miatt még nem lenne kénytelen búcsúzni és elfogyna a levegő az örök kiesés elkerülők, valamint egy szezonra összevásárolt csapatok körül…
A kettős bajnokavatás egyfajta hiánypótló szerepet is betölt, tekintve hogy Argentínában ismeretlen a hazai kupa és ligakupa, azaz a bajnokságon kívül mást nem lehet nyerni. A dél-amerikai Libertadores kupa (a Copa Libertadores a dél-amerikai felszabadító háborúknak emléket állítva kapta nevét), ami a mi Bajnokok Ligája sorozatunknak felel meg, eleinte csak a nemzeti bajnokokat fogadta, de a BL-t messze megelőzve már 1966-tól részt vehettek a bajnoki ezüstérmesek. Ma már a két legerősebb topliga (argentín, brazil) 5-5 csapatot, a többi hármat küldhet harcba a rangos trófeáért. A versengésben 1998 óta részt vesznek Mexikó legjobb csapatai is, holott a közép-amerikaiak másik regionális labdarúgó szövetség égisze alá tartoznak. Argentínából az 5 résztvevő a két bajnokból, valamint az Apertura és a Clausura egyesített pontszámai alapján kiemelkedő három (vagy további három) legjobb csapatból tevődik össze.
A talán a nálunk ismert Európa Ligával párba állítható Copa Sudamericana megintcsak egy érdekes képződmény. Ezen eleinte a CONMEBOL, a dél-amerikai labdarúgó szövetség meghívására vettek részt csapatok, kezdetben a bajnoki szereplésüktől függetlenül Argentínából a Boca Juniors és a River Plate, majd őket kiegészítve az Apertura és a Clausura egyesített pontszáma alapján a 4 legjobb csapat is. Egy idő után a két nagy múltú csapat elvesztette előjogait és ma már az említett kombinált pontszámítási rendszer alapján a 6 legjobb csapat indulhat ezen nemzetközi kupában. A fentiekből az is kiviláglik, hogy a Copa Libertadores és a Copa Sudamericana meglehetősen nagy átfedést mutat. Mindazonáltal a két nagy torna győztese a Szuperkupa-döntőn (Recopa Sudamericana) még összemérheti erejét.