Nemrég veszítettük el az egyetlen magyar aranylabdásunkat, Albert Flóriánt. A régebbi magyar futball azonban bővelkedett olyan világklasszis egyéniségekben, akik szintén megkaphatták volna.

A magyar labdarúgás nagy szerencsétlenségére a France Football szerkesztősége csak 1957-től kezdte el kiosztani az akkor még és sokáig a legjobb európai labdarúgónak járó elismerést. Elsőnek mindjárt az a Stanley Matthews kapta, akit az Aranycsapat az angol válogatottal együtt oda-vissza bucira vert még pár évvel korábban. Sajnos, a világverő csapatunk addigra történelmi okokból kifolyólag szétesett, de 1950 és 1956 között a csapat sztárjai – Puskás, Bozsik, Hidegkúti, Kocsis, Czibor – jó eséllyel egymás között osztotta volna meg minden évben az Aranylabdát. Persze, nem kellene temetnünk őket a későbbi időszakokra nézve sem, hiszen többen másodvirágzásukat élték az 1950-es, 1960-as évek fordulóján, különösen igaz ez mindannyiunk Puskás Öcsijére, aki az 1960-as Aranylabda-szavazáson a második helyre szorult Luis Suárez mögött.

Az FC Barcelona akkori, majd később a Grande Inter sztárja, 1964-es Európa-bajnok a spanyol válogatottal “a fiatalabbak” számára legfeljebb az 1990-es világbajnokságról lehet ismerős (már feltéve, hogy nem keverik össze napjaink uruguay-i csatárával :-), amikor is szövetségi kapitányként ő vezette a Michel és Butrageno fémjelezte spanyol válogatottat. A Barcelonában még belső kreatív csatár az interes korszakra visszavont irányító lett és igazi karmesternek számított, aki híres volt a futballintelligenciájáról, eleganciájáról, legendás passzairól. Nem véletlen, hogy “az építész” (El Arquitecto) becenevet aggatták rá.

Az alábbi videón – igaz későbbi korszakából, de azért képet kaphatunk arról, hogy milyen nagy futballista is volt Suárez:

Suárez pályafutása is óriási sikerekkel volt kikövezve, ám trófeagyűjteménye meg sem közelíthette Puskás Ferencét. Persze, az Aranylabda nem életműdíj, hanem egy adott év teljesítményének elismerése és 1960-ban igazából még csak Puskásnak volt múltja, Suárez a pályája elején tartott. Ám, ha az alábbiakban felsorolt érveket sorra vesszük, beláthatjuk, abban az évben senki más nem kaphatta volna a Ballon d’ Ort csakis Puskás Öcsi.

Az elismerés miatt maga Suárez is kényelmetlenül érezhette magát (bár azért tegyük hozzá, 1960-ban nagyszerű évet zárt, igazán nem ő tehet róla, hogy volt valaki sokkal jobb nála), ezért is nyilatkozott egyszer szerényen az Aranylabdáról:

“Voltak igazán nagy játékosok, akik soha nem kapták meg ezt a díjat. Ezért nem olyan nagy dolog.”

Puskás, mint ismert a két éves eltiltás után 1958-ban 31 évesen került a Real Madridhoz, kissé túlsúlyosan és az akkori idők értelmezése szerint túlkorosan. Öcsi bá’ azonban felvette a kesztyűt és kemény munkával visszaküzdötte magát a világ labdarúgásának elitjébe, ahova mindig is tartozott. Az elkövetkező években többször is spanyol bajnok, Európai Kupa (a BL-elődje) győztes volt. 4-szer vihette haza a spanyol gólkirálynak járó Pichichi-trófeát (1960, 1961, 1963, 1964, azaz 33, 34, 36 és 37 éves korában!!!)

A vizsgált időszakra (1960.) eső két szezonban 26 (1959-1960-as szezon), illetve 27 góllal (1960-1961-es szezon) lett gólkirály, azaz többet lőtt, mint amennyivel a korábbi két évben gólkirályi címet nyert di Stefano, aki nem mellesleg 1959-ben megkapta az Aranylabdát és 1958-ban is csak valószínűleg azért a szintén Realos Raymond Kopa és nem ő, mert az előbbi részt vett és bronzérmes lett a svédországi rendezésű világbajnokságon, amelyen a spanyolok, s így az akkor már honosított di Stéfano sem vett részt), di Stéfano ekkorra némileg háttérbe szorult a nála egy évvel fiatalabb Puskás mellett és csak 12, illetve 21 gólt lőtt az 1959-60-as és 1960-1961-es szezonban.

1960-ban zajlott az első Európa-bajnokság, amit az UEFA ekkor még Európai Nemzetek Kupájának hívott, az ezt megelőző, egyenes kieséses selejtezők során Spanyolország bejutott a legjobb 8 közé Lengyelország legyőzésével és a Szovjetunióval került össze, ám Franco diktatúrája nem volt hajlandó kiállni a spanyol polgárháború idején az ellentábort támogató kommunista ország ellen, így a szovjetek meccs nélkül jutottak tovább, majd végül az 1960-ban rendezett négyes döntőt meg is nyerték. Ami azt jelenti, hogy 1960-ban a nagy nemzeti válogatottak számára rendezett megmérettetésen a spanyolok, s így Luis Suárez sem lehetett jelen.

Suárez, aki megelőzte Puskást az 1960-as szavazáson, az 1959-60-as szezonban 13 gólt, az 1960-61-es szezonban pedig 10 bajnoki gólt szerzett, amint látjuk, feleannyit vagy még annyit sem rúgott, mint Öcsi bá’. Pedig hasonló poszton játszottak: Puskás bal összekötő, Suárez jobb összekötő volt.

A válogatottban Suárez 7 meccsen 3 gólt lőtt, ez sem egy aranylabdás teljesítmény. Puskás Ferenc aranycsapatbeli teljesítményéhez pedig nem is hasonlítható, sajnos a Száguldó Őrnagy ebben az évben nem kapott válogatott behívót – a magyarba már nem, a spanyolba még nem.

Puskás 1960-ban megnyerte a Real Madriddal a Bajnokok Ligája-előd Európai Kupát, és ő lett a kiírás gólkirálya 12 találattal. (Suarez az egész kiírás során mindössze 1-szer talált a hálóba, a Milan ellen.) A Barcelona, mely csapatnak Suárez a játékosa volt, az elődöntőig jutott és – némi történelmi párhuzam – a 2011-es évhez hasonlóan a Real Madriddal került össze. Érdekes összecsapás lehetett az előző évi spanyol bajnok és az Európa Kupa címvédője közötti találkozó. (Akkoriban minden országból csak a bajnokok kerülhettek be, a Real címvédőként indulhatott.) Puskás és Suárez közvetlen összecsapásából Öcsi bá’ jött ki győztesen: a Real oda-vissza verte a Barcát, Puskás mindkét meccsen gólt lőtt. Magyarként szívdobogtató és egyben szívszorító érzés lehetett, amikor a Camp Nou-beli visszavágón, amelyet a Real 3-1-re nyert, a 80 000 néző Gento találata mellett csak magyar gólokban gyönyörködhetett: Puskás 2-t rúgott a Blancók, régi cimborája, Kocsis pedig 1-et a Blaugrana mezében.

Mindezek után a Glasgow-i Hampden Parkban megrendezett finalén a Real csúcsfocit játszva 7-3-ra nyert az Eintracht Frankfurt ellenében. Puskás Ferenc mindmáig rekordnak számító négy gólt rúgott a döntőben. Ha valakinek a France Football szerkesztőségében egy csepp esze is van, akkor már azon a május 18-i estén odamegy Öcsi bá’-hoz és átnyújtja neki az 1960-as Aranylabdát. Mert ez akkor is neki járt volna, ha ezt követően abban az évben már nem lép pályára!

Igaz, az 1959-1960-as szezont a Barcelona nyerte Suarez vezérletével két pontot verve a Real Madridra, ugyanakkor az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a következő idényt, aminek őszi szezonja még mindig 1960-ra esett, viszont a Real Madrid húzta be.

Persze, ha már annyit beszéltünk az Európai Kupáról, az 1960-as évben a Real és a Barca többször is összekerült, így a tavaszi elődöntő után a sorsolás szeszélye folytán ősszel az Európai Kupa új kiírásában már a 16 között egymásba futottak. És ezúttal a Barca volt jobb, ha csak egy kicsivel is. A madridi 2-2-es döntetlen után Barcelonában 2-1-re nyerni tudott és utána a döntőig menetelt (ahol azonban a Benfica elorozta előle a kupát). A madridi ikszben Suárez keze, egész pontosan lába igencsak benne volt, mert mindkét katalán gólt ő rúgta (a másodikat 11-esből).

Mégis, ha a fentiek mérlegét megvonjuk, akkor egyértelmű, hogy Puskásnak járt volna díj, kiváltképp, ha belegondolunk, akkoriban egy sportújságírónak sokkal kevesebb lehetősége volt meccseket megtekinteni, mint manapság. Korunk futballszakírói a kanapén ülve távirányítóval a kézben vagy szélessávú internet révén gyakorlatilag bárhol, bármikor naprakészen képben lehetnek a topligákból, tudhatnak mindent a legjobb csapatokról és játékosokról. Akkoriban legfeljebb a “szemtanú” kollégák meccsekről írt beszámolóiból értesülhettek, élőben elsősorban rádiós közvetítéseken követhették figyelemmel a mérkőzéseket. Azok is inkább a hazai (ez esetben francia) pontvadászatról és egyes válogatott meccsekről tudósítottak. Egy szó mint száz: kevés személyes élményük lehetett a szavazó újságíróknak a játékosokról és így nagyobb mértékben kellett volna hagyatkozniuk az objektív tényekre, miszerint mi mindent ért el egyénileg és csapatával egy játékos az adott évben. Kétség nem férhet hozzá, hogy az 1960-as év (is!) Puskás Ferencről szólt, így neki kellett volna adni a legjobb játékosnak járó díjat.

És hogy legyen ebben egy kis kitekintés is, habár 1995-ig csak Európában játszó európai kaphatta az Aranylabdát, hasonlítsuk össze a kor másik nagy egyéniségével, Pelével is Puskás 1960-as teljesítményét. (Tegyük hozzá, a Fekete Gyöngyszem még csak 20 éves volt akkor. Igaz már két éve világbajnok…) Pelé klubcsapatával, a Santos-szal megnyerte a Campeonato Paulistát, azaz a Sao Paolo-i állami bajnokságot, ám sem Brazília két legerősebb futballtartományának közös vetélkedőjén (Torneiro Rio-Sao Paolo), sem az összbrazil kupának számító Taca Brasilon nem sikerüt diadalmaskodnia (még a 4 közé sem jutottak). Míg az abban az évben induló Copa Libertadoresen, ami nagyjából a Puskás és a Real Madrid által megnyert Európai Kupának felelt meg Dél-Amerikában, nem vett részt. Persze, 30 meccsen lőtt 33 góljával a paulista állam bajnokságának gólkirálya lett – de az mégiscsak egy tartomány és nem egész Brazília legjobb futballcsapatainak bajnoksága volt. A válogatottban is “mindössze” 4 gólt rúgott 6 találkozón…

Mindezek alapján kijelenthetjük, hogy Puskás Öcsi nem csak Európa, hanem a világ legjobb labdarúgója volt 1960-ban. Ezért kifejezetten igazságtalan, hogy a France Football újságírói nem ismerték ezt el kellőképp…

Teszteld a focival kapcsolatos elméleti tudásod érdekes, szórakoztató és néha vicces kvízjátékainkkal!

 FOCI KVÍZEK >>>