Spanyolország – Olaszország 1-1

Horvátország – Írország 3-1

Az Eb csoportkörének talán legnagyobb párosítása igazságos döntetlennel végződött. Elnézve a másik két ellenfél test- és lélekölő játékát, nem kérdés, hogy ki jut tovább a C-jelű kvartettből.

A dél-európai csúcstalálkozón a címvédő a taktikai felállást tekintve némi meglepetéssel szolgált. A dreamfootball-on már a télen – Villa sérülése után – elemeztem, hogy elképzelhető a csatárnélküli játék. Érdekes módon del Bosque úgy érezte, a kísérletezésnek éppen itt az Eb-n, a legnehezebb ellenfél ellen jött el az ideje. Na, persze játszott már hasonló felállásban a spanyol válogatott kvázi David Silvával előretolt pozícióban, aki fura módon a jobb szélre húzódott ki (hasonlóképpen ahogy Villa tette ezt a bal oldalon a vb idején). Valódi ék, illetve annak üres pozíciójába beérkező ember többnyire Fabregas vagy Iniesta volt. Az előbbi végül Silva remek kiugratásából gólt szerzett, előbbi (Iniesta) pedig a mezőny legjobbja volt.

Szintén meglepőt húzott del Bosque (vagy éppen nem húzott, hanem az olaszok kényszerítették rá akaratukat) azzal, ahogy az első félórában hagyta az azurrit irányítani a játékot és kontrákkal próbálkozott a spanyol válogatott. Ebben azonban jól tudjuk, messze nem akkora császárok (bocs, cárok), mint az oroszok… Az mindenesetre tény, hogy kár volt (vagy lett volna) temetni ezt az olasz válogatottat:

Chiellini és de Rossi ha nem is stílusban, de hatékonyságban mindenképpen a Nesta-Cannavaro páros legszebb korszakait idézi, Marchisio labdaszerzésben már “gattusói” magasságokba emelkedett – azzal a lényeges különbséggel, hogy a megszerzett labdáit rendre jól meg is játszotta, Pirlo a 2006-2007-es önmagára emlékeztet – mondjuk, lényegesen kevesebb futással és védekezéssel, a csatársor pedig pazar, mégha nyilván nem a spanyolok ellen fognak szériában (nem Serie A-ban) gólokat gyártani.

A spanyoloknál végülis kiderült, a felkészülési meccsek csak az altatásra voltak jók. Elnézést, hogy veszem a bátorságot, és egy kétszeres BL-győztes, világbajnok edzőt bírálok szakmai döntései miatt, de nem igazán értem del Bosque elképzeléseit. Ez az én fogalomtáramban lassan kimeríti a “sebesgusztavianizmust”. Azaz egy csapat lehet annyira  kiemelkedően jó, hogy még egy hozzá nem értő edzőt és annak taktikai tévedéseit is elbírja – egy bizonyos szintig legalábbis. Az Eb-n azonban sokkal kiegyenlítettebbek az erőviszonyok, és a spanyol válogatott – bár szerintem továbbra is kiemelkedik a mezőnyből, annyival azért nem jobb, hogy bármilyen taktikával vagy annak szemmel látható hiányával együtt is újra Európa-bajnok legyen.

Del Bosque ugyanis – számomra legalábbis úgy tűnik – felküldte a 11 legjobb emberét a pályára, de nem nagyon látta el taktikai munícióval. Így az első félidőben nem nagyon rajzolódott ki határozott elképzelés a Rojas játékát illetően.

Aztán az egyik cserével sem nagyon értettem egyet – leszedi a zseniális gólpasszt adó Silvát, aki az első félidőben ugyan halványabb volt, de a másodikban kijött, amit a kínai meccs kapcsán is írtam: Silva és Iniesta félelmetesen jól érzik egymás játékát, ketten együtt rendre meg tudták bolygatni az olasz védelmet. Miután lecserélték a City középpályását, Iniesta továbbra is jól játszott, de a veszélyes támadások már nem tőle indultak. A Silvát váltó Navas totális tévedés volt. Hogy jut eszébe valakinek behozni őt, amikor az olaszok éppen egyre jobban leszűkítették a területet?! Torres becserélése már indokolt volt és valódi jó döntés. Fernando hihetetlenül jól tud helyzetbe kerülni, de hogy be van oltva gól ellen az egészen biztos. Villa a helyzetei feléből már most elvitte volna a gólkirályi címet…

A mezőny leggyengébb láncszeme azonban nem egy játékos volt, hanem Kassai Viktor (és segítői). Vérlázító, hogy milyen ajnározással írnak, beszélnek róla a mai meccs kapcsán. De a nemzeti büszkeséget félretéve, ha vannak hozzáértők (valószínűleg egyébként nincsenek) az UEFA játékvezetői testületében, akkor a magyar delegáció csomagolhat. Kassai hibát-hibára halmozott: simán megkajálta Chiellini és Cassano látványos színészkedéseit (ilyenkor szokták megkérdezni idehaza a játékvezetőt: “Ugye, soha életedben nem fociztál? Mert különben tudnád…”) az utóbbi veszélyes pozícióból “jászaimarizott” ki egy szabadrúgást – ezzel szemben nem fújta le Arbeloa veszélyes szerelését Mottával szemben (aki mondják nem a karját fájlalta, hanem a tetkóit féltette), kifelé ítélt szabadrúgást a Pique által Balotellivel szemben ostoba módon elkövetett egyértelmű tizenegyesnél és például Chiellini 3 vitathatatlanul sárga lapot érő durvaságai közül csak az utolsó érdemelt ki nála figyelmeztetést. Fabregast megállította egy olyan szituációban lesen, ahol annak még csak a gyanúja sem merülhetett volna fel. És hogy mennyire nincs tekintélye a játékosok előtt – még ilyen fényes múlttal sem, azt jól mutatta az az eset, amikor az előbb említett Fabregas megalázóan legyintett rá. Pedig történetesen akkor a játékvezetőnek volt igaza. Egy Puhl Sanyival vagy egy Collinával szemben ezt soha egyetlen futballista sem merte volna megengedni magának…