Spanyolország – Horvátország 1-0
Az utolsó kört sokszor azért várjuk, mert ilyenkor már nem lehet taktikázni, biztonságra játszani, nem egy csapatnak muszáj nyernie és ez a támadófutballt helyezi előtérbe. Sajnos azonban, van egy másik verzió is, amikor mondhatni kényelmes pozícióból várja az utolsó meccset egy csapat és ezért még véletlenül sem kíván kockáztatni. Ez történt most a spanyolokkal, akiknek kizárólag vereséggel lehetett volna meleg a pite. És erre meg is volt az esély, ha máskor nem, hát Rakitic fejesénél. Jellemző, hogy Casillas hatalmas védése után nem a szokásos kapus-attitűdöt mutatta és leüvöltötte a botrányos emberfogást bemutató védelmet (hogy a kipattanót Busquets még egyszer a fekvő Rakitic fejére tette, az már csak hab volt a tortán), hanem csak döbbent arccal meredt maga elé, mert felrémlett benne valami baljós félelem, itt még akár ki is eshetnek.
Gyakorlatilag nem a két csapat támadójátéka közötti különbség döntötte el a meccset, hanem a két védelem közötti. A horvátok ugyanis közelebb álltak a gólszerzéshez. A spanyolok támadóharmadban rendre gyermeteg módon eladták a labdákat (ezt a mérkőzés élvezhetetlenségéhez nagyban hozzájáruló gyakorlatot a horvátok is kultiválták), és a jól záró horvátok között a támadást annyira nem erőltető címvédő valódi helyzetig el sem jutott. A statisztika megtévesztő a kapura lövések tekintetében, mert Pletikosának védenivalója nem volt. A gól a semmiből jött, amikor már elkönyveltük volna a 0-0-ás döntetlent.
Mondjuk a spanyolok ráérőssége érthető volt. Kár lett volna nyomást gyakorolni a rengeteget futó és agresszíven oda-odapakolgató horvátokra, még a végén valaki megsérül… Mindez azonban azt jelentette, hogy a tűzzel játszanak, ha véletlenül találnak a horvátok egy gólt és erre volt esély, úgy belelkesednek, hogy az életben nem törik fel a spanyolok a reteszüket. Erre végül nem került sor és így utólag sajnálni sem tudom a horvát csapatot. Nekik a 0-0 nem volt jó, hacsak az írek meg nem teszik nekik azt a szívességet, hogy kiharcolnak egy döntetlent az olaszok ellen, de amikor már látszott, hogy ez nem jön be, pl. az utolsó negyedórában, akkor sem láttam, hogy nagyon nekimentek volna a spanyol kapunak és dűlőre akarták volna vinni a meccset. Persze, a spanyol válogatott ellen nehéz egyáltalán a labdát megszerezni, hogy aztán azzal támadni lehessen, de a mindent egy lapra feltévő rohamozásnak még csak a szándékát sem véltem felfedezni. Ez a “haljunk meg szépen, és talán még a szerencse valamilyen formában mellénk áll”-mentalitás számomra érthetetlen, különösen akkor, amikor már minden mindegy. Vagy egyszerűen akkor már nem tudnak váltani?
Két megfontolásból is viszont nagyon örülök, hogy a spanyolok, ha nem is megérdemelten, de nyertek. Ha 0-0 marad, akkor az olaszok a csoportelsők, ami azt jelentette volna, hogy a D-csoportban a továbbjutók a spanyolokat elkerülendő (az olaszok mégiscsak a kisebbik rossznak tekintendők) inkább a 2. helyre aspiráltak volna – az ilyen spekulációs játékok pedig soha nem tesznek jót a meccseknek, másfelől pedig az általam vizionált, vagy mondjuk így megálmodott spanyol-német döntő nem jöhetett volna létre, ha a 4 közé jut a két nagy esélyes, akkor már az elődöntőben találkoznak – így viszont maradt minden az eredeti felállásban. Hogy aztán a döntőig valóban eljutnak-e, az már más kérdés…
Az EB eddigi legrosszabb, legunalmasabb mérkőzései. Két pozítivum, mindkettő olasz: Cassano gólt szerzett, ráadásul kis termete ellenére, fejjel. Az ütő is megállt bennem, amikor a bíró csak megkésve mutatott középre, gondolom, csak a segédei bemondása után adta meg a gólt. Már hallottam a videóbíró után höbörgők kórusát (szvsz be kéne vezetni egyébként). A másik Balotelli gyönyörű gólja. De, könyörgöm, nem lehet egy gólnak örülni? Megtiltották neki? Úgy állt ott, mint, aki karót nyelt. A száját azért jól befogták a többiek:)