Elkezdődött…

Az első forduló rekordgólszámot hozott és ennek megfelelően sűrűn csilingeltek a pontok is a játékunkban, hiszen a legnevesebb csatárok nem hiányozhattak a dreamteam menedzserek csapataiból.

A fordulót T. Csaba nyerte erős védelmének és gólerős csatárainak köszönhetően.

Vajon mit mondana most a megboldogult II. János Pál pápa a mélyen vallásos Neymar minden rekordot elképesztő módon megdöntő transzferére? 1992-ben ugyanis az akkori világrekorder igazolási díjat az AC Milan szurkolta le a Torinónak Gianluigi Lentiniért, mai értéken számolva mintegy 27 millió eurónyi olasz lírát. A pápa a munka méltósága ellen elkövetett bűnként bélyegezte meg az átigazolási összeget.

Neymar mostani átigazolási díja 8 Lentinire lenne elegendő, de az eddigi listavezető Pogba is kétszer kijönne ebből az összegből. Pénzügyileg alátámaszthatatlan ez az óriási pénz? Nem valószínű! Hetek óta a PSG uralta a világfutballról folyó szóbeszédet, csak a francia klubbal volt tele a sport- és a futballszakmai sajtó, de a hírportálok és általános napilapok is. Szinte bagatell az az összeg, amellyel ekkora hírverést, PR-elérést produkáltak. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy csak pénteken elkapkodták az első 10 000 PSG-mezt Neymar nevével és a 10-es számmal, szombaton a szezonnyitó bajnoki előtt pedig rekord látogatószámot (15 000 fő) jegyezhettek fel a klub hivatalos fanshopjai Párizsban, és bele kalkuláljuk, micsoda nézőszám növekedést jelenthet a klubnak (mind a stadionokban, mind a tv előtt ülve) a brazil csodagyerek érkezése, és vele együtt akár a várható sportszakmai sikereket is figyelembe vesszük, akkor világos, hogy még ez a 222 millió euró is megalapozott befektetésnek tűnik.

És ha már a szakma szóba került: óriási tévedés, amit egy spanyol sportlap – kissé savanyú a szőlő alapon – megjegyzésként fűzött a transzferhez, miszerint Neymar a kaviárt lecserélte sült krumplira. Ez már csak a francia konyhára tekintettel is butaságnak tűnik.

Neymar 8 jelentős címmel a háta mögött hagyja ott a Barcát, nyert BL-t, bajnoki címeket, spanyol kupákat, sőt klubvilágbajnokságot is, amit pár évvel korábban a Santos mezében éppen a Barca elleni döntőben bukott el. Suarezzel és Messivel félelmetes támadó triót alkotott, 186 pályára lépés alkalmával 105 gólt rúgott, mindent elért a katalán klubbal, amit klubszinten el lehet érni, saját szavaival, újabb kihívásokra vágyott. Ezért is helyes a döntése!

A kaviár és a sült krumpli hasonlat már csak azért is sántít, mert ha jobban megnézzük az FC Barcelona és a Paris Saint Germain keretét, akkor egyértelműnek látszik, hogy a védelem és a középpályás sor tekintetében a francia csapat jobban áll, még fiatal, de már komoly nemzetközi tapasztalattal bíró játékosokat tudhat magáénak, ráadásul Th. Silvának és a másodvirágzását élő Dani Alvesnek köszönhetően a rutin sem hiányzik. A támadósor tekintetében nem nagyon volt az MNS (Messi-Neymar-Suarez) hármasnak méltó párja a világon, így viszont a Messi-Suarez kettőssel már igencsak összemérhető a Cavani-Neymar páros. (Persze, még nem tudjuk, kit igazol a Barca ebből a rengeteg pénzből Neymar helyére…)

És akkor a legfontosabb szempont, amiért Neymar jó döntést hozott: a saját kvalitásai.

Kicsit távolabbról közelítve a témához: Lothar Matthäus egy Bayernt elemző cikkében a sportdbild.de-n azt feszegette, hogy Thomas Müllernek, a Bayern ikonikus alakjának miért nincs helye a bajor klub kezdő tizenegyében. Ancelotti, mint korunk legtöbb kiemelkedő edző egyénisége, rendszerben gondolkodik. Megvan a saját elképzelése a futballról, és van akkora szakmai egyéniség, hogy már ne a saját taktikai elképzeléseit igazítsa a rendelkezésre álló kerethez, hanem a keretet alakítsa a saját játékrendszeréhez. Márpedig ebben a rendszerben kötött posztok vannak, és bizony Thomas Müllernél minden számára szóba jöhető poszton van legalább 2 játékos, aki arra az adott posztra jobb Müllernél. Ez nem azt jelenti, hogy jobb játékosok lennének a világbajnok futballistánál. Pusztán azt, hogy az adott rendszerbe ők jobban illeszkednek. Müller ugyanis egy egyéniség. Ő kötetlenebb keretek között a támadó harmad bármelyik pontján feltűnhet és előrukkolhat váratlan húzásokkal, ami tökéletesen megfelelt a Guardiola féle totális futballnak. Nincs helye azonban ennek az egyéni kreativitásnak Ancelotti kötött rendszerében.

És hogy mi köze mindennek Neymar karrierjéhez? Nagyon is sok!

Neymar is egy egyéniség, méghozzá különleges tehetséggel megáldott egyéniség. Látjuk, hogy a Barca csak a saját iskoláját erőlteti. Igaz, hogy a tiki-taka enged némi teret a kreativitásnak, de ez nem az a fajta kötetlenség, ami Neymar tehetségének maximális kibontakoztatását elősegítené.

A Barcában voltak Neymarhoz fogható – ami azt illeti egyelőre mindegyikük magasabb szinten jegyzett, mert mindannyian világbajnokok és Aranylabdások – brazil zsenik, akik kiforgatták egy rövid időre a Barcát a saját rendszerükből: Ronaldo, Rivaldo és Ronaldinho. Ám ők mindannyian egy olyan korszakban voltak a katalán klub meghatározó alakjai, amikor a Barca-iskola éppen nem – annyira – működött, és kellett egy egyéniség, amelyik elviszi a csapatot. Ronaldinhónál is csak ideig-óráig működött ez, aztán ahogy beértek a Barca-iskolás fiúk (Messi, Iniesta, Xavi), Ronaldinhónak már nem volt helye a Barcában.

A fenti felsorolásba bekerülhetne még Romario, aki Aranylabdát ugyan nem, de vb-t szintén nyert. Ő viszont nem egyénieskedhetett az akkori Barcában, Cruyff kőkeményen betörte és a helyi játékrendszerbe integrálta őt.

Szóval, a nagy sikerek ellenére Neymarnak éppenséggel a Barcelona nem volt a szakmailag megalapozott döntés. Párizsban is van persze játékrendszer, ám az sokkal több mozgásteret biztosít majd a brazil fiúnak. Akinek éppen a fentebb említett nagy elődökhöz csatlakozás lehetősége nyílik meg azzal, hogy eljön Messi árnyékából.

Mert Messi akármennyire már nem az 5-10 évvel ezelőtti önmaga, még mindig a világ egyik legjobb futballistája és a Barcában betöltött szerepe nem nagyon hagy lehetőséget arra, hogy bárki mellőle Aranylabdás szintre fejlődhessen.

Mint említettem, Neymar nagy elődjei kivétel nélkül világbajnokok voltak. Ez a 25 éves futballsztárnak (még) nem adatott meg, 2014-ben a hazai rendezésű vb-n talán épp az ő sérülése miatt nem sikerült. Igaz, van egy Konföderációs Kupája és olyan címe, ami korábban brazil futballistának még soha nem sikerült: olimpiát nyert. Mindez azonban nem elég, hogy beléphessen az elit klubba. Ahhoz világbajnoki cím kell, ahhoz Aranylabda kell.

Erre Neymarnak csak a Barcán kívül van esélye. Talán éppen egy olyan klubban, mint a PSG. Ahol ő lehet az első számú sztár, és ahol kibontakoztathatja egyéniségét, és nem köti gúzsba egy játékrendszer. Mert a brazilok a jövő évi vb-n nem tiki-takát fognak játszani…

Először is miért kapott ki Chile?

A 2010-es vb  óta az egyik kedvenc csapatom a chilei válogatott, mert lendületes támadófocit játszanak. Örök vesszőparipám, hogy a válogatott magja egy 2007-es U20-as vb-n bronzérmet szerzett csapat. (És mennyire fájó, hogy a 2009-es U20-as vb bronzcsapatából, a magyar fiúkról nem íródott hasonló sikertörténet…)

Vidalék megnyerő focit játszottak mindkét legutóbbi vb-n, ám balszerencséjükre bitang erős csoportban szerepeltek mindkétszer és a 16 között mindig a brazilokba botlottak. Akiket legutóbb majdnem kiejtettek, de aztán mégsem.

Mondhatnánk rájuk, hogy örök ígéretek, mert hiába nagyon jók, a nagy sikerek kapujában rendre elbuknak, ám ők azok, akik egy hazai rendezésű Copa Americán, majd tavaly egy össz-amerikai kontinensviadalon is megfosztották Messit a válogatottbeli megdicsőüléstől, és kontinensbajnokok lettek. (Ez a jelenkori brazil, argentin, uruguay-i és kolumbiai felhozatal mellett nem kis fegyvertény.)

És akkor most megint végigszáguldanak a mezőnyön egészen a döntőig, ahol egy U23-as csapat állja útjukat.

Mi a 2 döntő ok, amiért elbuknak?

Az egyik prózai és összefüggésben van a játékstílusukkal. A rohamtempó nem áll meg a kapu előtt, ahol 100%-os koncentráció és higgadtság kellene, és így rendre becsúszik a pontatlanság, a kapkodás. Ezen a tornán felhalmozott, kihagyott 100%-os ziccereikből 3 vb-t meg lehetne nyerni. Amíg nem találnak megoldást arra, hogy lassítsák le ajátékot a kapu előtt, hogy a pontos befejezés akadálytalan legyen, vagy nem találnak egy olyan csatárt, akinek mindegy a tempó, valahogy mindig bekotorja a kapuba a labdát, nem számíthatnak arra, hogy az igazán nagyokkal versenyben maradhatnak.

A másik ok a védelem betlizése. Több meccsen is kiderült, hogy a saját fegyverük, az agresszív letámadás, ha az ellenfél gyakorolja, éppen az ő védelmüket teszi a legsebezhetőbbé. Amit a legkevésbé értek: ha van egy világklasszis kapusuk, akit nem véletlenül vittek előbb a Barcába, majd a kapusokat a 11. mezőnyjátékosnak tekintő Guardiola nem véletlenül csábította Manchesterbe, és mégis inkább tankhajó módjára forgolódnak a védők, minthogy haza passzolják a labdát a lábbal is igen magabiztos Bravónak, akkor nem számítsanak könyörületre.

Egy rutintalannak számító német “olimpiai válogatott” a chileiek “rutintalanságát” kihasználva nyerte meg a kontinensgyőztesek kupáját.

És ha már a fiatalokkal kezdtük: le a kalappal a német srácok előtt! Valljuk be, ez egy könnyedebb torna volt, ám mégis komoly fegyvertény, hogy magabiztosan húzták be. Csupa olyan névből állt a csapat, akik már bizonyítottak a Bundesligában vagy akár a Bajnokok Ligájában is. Mögöttük csendben az U21-es német válogatott közben Európa-bajnok lett, úgyhogy Joachim Löwnek nem amiatt kell főjön a feje, hogy kikből merítsen a jövő évi világbajnokságra, hanem hogy kit hagyjon otthon fájó szívvel, hiszen az A-válogatott oszlopos tagjai éppen most vannak olyan korban, amikor egy-egy futballista pályája csúcsára ér.

Azaz, a 2018-as vb első számú esélyese már megvan.

Kérdés, hogy ki tud még felnőni hozzájuk.