Sanyi megállíthatatlan! Megint megnyerte a fordulót, amin nem is lehet csodálkozni: a PSG-s védelme (Sirigiu, Thiago Silva) kapott gól nélküli győzelmet aratott, benficás védője (Garay) győztes gólt rúgott, és középpályásai (Vidal, Moutinho) is betaláltak győztes meccsen. Ilyen pontdömping mellett már az is belefért, hogy csatárai (Vucsinics, Dzeko, Ronaldo) most nem kényeztették gólokkal és hárman mindössze 5 pontot hoztak, hogy a két bayernes játékosa is csak 1-1 pontot, Rafael (MU) pedig még annyit sem tett hozzá a közöshöz.
T. Gyula újra felbukkant az élbolyban, többek között Mexes találatának köszönhetően. Ha a szépségre is adnánk pontot, feltehetően még előrébb végzett volna 🙂
Forza Valdez és K. Timi most már szinte állandó, és nem csak visszatérő vendég a forduló legjobbjai között. Sz. Andris, az éllovas eddigi legkitartóbb üldözője most azonban hátracsúszott.
René Adler (a neve németül sast jelent) újra a német válogatottban!
Hosszú utat tett meg a tehetséges kapus eddig. Évekkel ezelőtt fiatal kapusként élt a lehetőséggel és kiszorította a Bayer Leverkusen kapujából Jörg Buttot, majd a válogatottba is beverekedte magát: a 2008-as Eb-n 3. számú kapus volt Lehmann és Enke mögött az ezüstérmes Nationalelfben.
Aztán Lehmann visszavonult, és úgy tűnt, a vb-re készülő csapatban ő lesz a 2. számú kapus RobertEnke mögött, onnan pedig már csak egy lépés a kezdőbe kerülés… Különös a kapussors. Egy edzőnek el kell köteleznie magát egy hálóőr mellett, akit a második számú portás csak kivételes esetben szoríthat ki a csapatból, mégha oly kicsi is a kettejük közötti különbség. A német válogatott történetét végigkísérik a nagy kapusegyéniségek közötti rivalizálások, elég csak ToniSchumacherre és UliSteinre, illetve OliverKahnra és JensLehmannra gondolni.
JörgButt, aki 2002-ben védett a BL-döntős Leverkusenben, a vb-n a szintén ezüstös válogatottban azonban csak harmadik számú kapus volt a fentebb említett két kollégája mögött, talán nem is gondolta, hogy egy “kölyök” szorítja ki a gyógyszergyári csapat kezdőjéből, miután egy kiállítást követően kényszerpihenőre vonult. Egy kapus csak így kerülhet ki a kapuból, sérülés, kiállítás vagy valami hasonló folytán.
Ha a világbajnoki címvédő Pumpido nem sérül meg a 90-es vb-n, talán soha nem ismeri meg a világ a futballtörténelmet író Goicoecheát. Toldo nem lett volna Eb-hős 2000-ben, ha nincs Peruzzi egója és Buffon torna előtti sérülése. És ki tudja, hogy alakul RenéAdler pályafutása, ha Buttot 2007 elején nem állítják ki egy meccsen? A drámai fordulatok sora azonban ezzel nem véget ért, hanem épp csak elkezdődött.
2009 őszén, habár JoachimLöw szövetségi kapitány nyíltan nem akart idő előtt elköteleződni, de egyértelmű volt: a világbajnokságra, szokás szerint esélyesként készülő német labdarúgó válogatottban az első számú kapus RobertEnke. Aztán a magánéleti problémákkal és szorongásokkal küszködő kiváló kapus sajnálatos módon véget vetett életének. Adler nyilván nem ilyen módon szerette volna elérni álmai megvalósulását, ugyanakkor tény, 2010 tavaszára formája miatt megérdemelten ő lett a Nationalelf kezdő kapusa, aki mellett Löw le is tette a garast…
Aztán rövid időn belül egy bordasérülés miatt kénytelen volt lemondani a részvételt a világbajnokságon, ahol a német válogatott a legélvezetesebb futballt játszva bronzérmet szerzett, a helyetteséből pedig első számú kapussá előlépő ManuelNeuer kirobbanthatatlanul bevédte magát a csapatba. Adler mélyrepülése pedig folytatódott: klubjában, a Bayer Leverkusenben is kiszorult a csapatból, mert BerndLeno egy fiatal titán ezúttal az ő kárára élt a kapuba kerülés lehetőségével. Adler felépülése után a padot koptatta a 2011-2012-es szezon végéig, amikor is lejáró szerződését már nem hosszabbították meg…
Egy kis időre visszakanyarodva JörgButthoz, akit a sors némileg azért kárpótolt. Az inkább magabiztosan értékesített 11-eseiről, mint védéseiről ismert kapus elment a BayernMünchenhez cserekapusnak, ahol azonban a Kahn-éra utáni kísérletezgetések csikó kapussal nem váltak be, és a BL-döntőig menetelő bajorok elővették a nagy rutiniét. Butt nem okozott csalódást, de ezúttal sem sikerült Bajnokok Ligáját nyernie, viszont 3. számú kapusként egyfajta gesztus keretében meghívót kapott a válogatottba a vb-re. Éppúgy, ahogy 2002-ben, azzal a különbséggel – és ez nemes húzás volt Löwtől, hogy a bronzmeccsen ő védhetett, és bizony fantasztikus bravúrjai is kellettek ahhoz, hogy a németek 2006 után 2010-ben is odaérjenek a dobogó legalsó fokára. Ez így gyakorlatilag szép befejezése lehetett a pályafutásának, hiszen a Bayernből hamarosan “kikopott”, ott ugyanis már egy klasszis kapus leszerződtetése került előtérbe.
ManuelNeuer a Schalkéból a bajor fővárosba váltott, hogy csillaga még feljebb íveljen, miközben Adler a pokolban járt. Érdekes, hogy a Hamburger SV volt a menedéke FrankRostnak, akit sokévi szolgálat után a “kölyök” Neuer “túrt ki” a Schalke kapujából. És bizony 2012 nyarán RenéAdlernek sem maradt más választása, mint aláírni a kikötővárosi csapathoz, amely egykor – akár nem is olyan rég – szebb napokat is látott.
Az új szezon nem indult valami ígéretesen. 3-ból 3 zakó, csak Adler félelmetes védéseinek volt köszönhető, hogy ezeket a meccseket megúszták szoros vereségekkel. A sajtó már ekkor a válogatott keretbe követelte a kapust – véleményem szerint is jogosan. A Sas felszállt és újra élvezni kezdte a magaslati levegőt. A HSV időközben egy jó sorozatnak (az utolsó pillanatban még leigazolt van der Vaartnak), na, meg Adler továbbra is meglévő fantasztikus formájának köszönhetően felkapaszkodott a középmezőnybe, akár nemzetközi kupaindulást érő helyről is álmodozhat. És a sajtó sem maradt üres kézzel: a holnapi Hollandia elleni barátságos meccsen RenéAdler két év után újra ott lesz a keretben.
Az új szezon 11 bajnokiján bizonyította, hogy válogatott képességű kapus. Ugyanakkor a szerénysége miatt nem érzi úgy, hogy most akkor be is jelentkezett az 1-es számú mezért, azt egyelőre nehéz lenne elvitatni a világ egyik legjobb klubcsapata és válogatottja megkérdőjelezhetetlen hálóőrétől. De idővel akár vissza is szerezheti az őt megillető (vagy legalábbis két éve megilletett) helyet a Nationalelfben. A Sas és a birodalmi sas újra egymásra találnak.
Addig pedig marad a fogadás, amit csapattársával, Rafael van der Vaarttal kötött. A holland-német meccs vesztese a másik válogatott mezében kénytelen edzeni a következő hamburgi tréningen.
Emberi nagyságáról pedig csak annyit, néhány napja Robert Enke halálának 3. évfordulóján megemlékezett tragikusan elhunyt kollégájáról-riválisáról, és a depresszió, mint betegség tabutlanítására, valamint az ebben szenvedők segítésére szólított fel…
Az élbolyban sok változás nem történt, legfeljebb annyi, hogy az élcsapatok elhúztak némiképp a többiektől. Eközben a mezőny többi részében sűrűsödés figyelhető meg, ami nagy le-fel mozgásoknak nyitja meg a teret.
A BL-szezon fele – legalábbis, ami a mérkőzésszámokat illeti – letelt, de azért még sok van hátra. Hamarosan a csoportkör is befejeződik, és akkor kezdődhet a nagy számolgatás, tervezgetés az átigazolásokhoz, amelyeknek köszönhetően ügyes kézzel még nagyot lehet homorítani tavaszra. Már akinek szüksége van rá…
A Schalke-Arsenal és a Dortmund-Real Madrid párosításokról senki sem gondolta volna, hogy a Bundesliga-csapatok 4 pontot hoznak két meccs alatt, ráadásul úgy, hogy kis szerencsével akár többet is megérdemeltek volna.
Miután azonban így alakultak az eredmények, már nem is annyira meglepő, hogy a ruhr-vidéki ősi riválisok vezetik csoportjaikat és jó esélyük van a továbbjutásra, sőt akár a kvartettjük megnyerésére is. Ez kiváltképp megsüvegelendő a BVB esetében, amely a sors(olás) szeszélye folytán egyfajta halálcsoportba került.
A két klub ugyan nem nevezhető európai szinten sem kiscsapatnak – a dortmundiak a kilencvenes években még BL-t is nyertek, a Schalke – nem érdemtelenül – az elitliga elődöntőjéig menetelt két éve, azért az árulkodó (vagy legalábbis volt eddig), hogy nem is minden évben szerepeltek a legelőkelőbb európai kupában, vagy ha mégis, azért az elmúlt 10 évben nem nagyon emlegették őket a trófeára is esélyesek között.
Mindez furcsa is lehetne Európa egyik legerősebb bajnokságának jeles képviselőitől, ám tény, a Bundesliga magas UEFA-együtthatója jóformán csak a Bayern München konstans kiemelkedő BL-teljesítményének köszönhető. A müncheniek az előző szezonban igazán megérdemelték volna a végső győzelmet, de azt balszerencsésen – nem kis részben mondjuk önnön hibájuk miatt is – elbukták. Idén viszont félelmetes formát mutatnak, otthon és a nemzetközi porondon egyaránt. (Még akkor is, ha pl. a BATE ellen becsúszott egy kis gikszer.)
Jupp Heynckes a Lille elleni meccs előtt a “túl sok eufóriától” óvott, és így a meccs után (6-1-es győzelem örömfocival fűszerezve) mondhatnánk, ez most még nehezebb lesz. Pedig nem. Robben nyilatkozata rávilágít ugyanis a címben feltett kérdés egyik pontjára. A holland támadó megjegyezte, a sajtó, a szakma, a szurkolók dicsérhetik őket, de ők önmagunkat nem. Nekik a földön kell maradniuk és hétről-hétre kivívni a dicsérők elismerését. Talán kicsit álszerénynek tűnik ez a nyilatkozat, és felhozhatnánk, máshol sincs ez másképp, hiszen a Barca-játékosok sincsenek elszállva önmaguktól, pedig nekik aztán jutott a sikerekből bőven, sokkal bővebben, mint mondjuk a Bayern-futballistáknak. A lényeg azonban mégiscsak a gondolkodásmódban van, ami egyébként is általában jellemzi a németeket (és rendszerint olyan idegenlégiósokat hívnak a csapataikba, akik ezt a gondolkodásmódot magukévá tudják tenni). Ez a fajta hozzáállás és az a tény, hogy mentális nagyon erősek meghatározó elemeik a sikereiknek.
A Bayern nem illetődött meg tavasszal a Real elleni BL-elődöntőben, bátran, támadó szellemben focizott, és ugyanez jellemezte a Dortmundot is a Blancók elleni két meccsen. Nézetem szerint nagy csapattá csak így válhat egy klub: ha a legnagyobbak ellen is fel meri venni a kesztyűt, és nem szerencsével, bekkelős célfutballal próbál operálni. Egy-egy sikerhez persze ez utóbbi is elég lehet (lásd az Inter vagy a Chelsea BL-győzelmét).
Ugyanakkor hosszabb távon mégiscsak a “német modell” válhat sikeressé. És e tekintetben óriási a különbség a zárójelben említett két klub, valamint a jelenleg a BL-ben vitézkedő 3 Bundesliga-csapat között. A Chelsea-ben és az Interben rengeteg idegenlégiós játszik, akiknek többsége csak úgy kerülhetett oda, hogy előtte már valahol máshol befutott, ugyanez vonatkozik a hazai futballistáikra (elsősorban a Chelsea-nél). Náluk az utánpótláscsapatban kiemelkedő 17-18 éves srácnak gyakorlatilag semmi esélye, hogy idővel bekerüljön az első csapatba.
Ezzel szemben a Bayern, a Borussia vagy a Schalke bátran nyúl fiatal játékosokhoz, mégha nem is mindig a saját utánpótlásból merítve. És ezek a fiatalok nagyon hamar meghálálják a bizalmat. Példa lehet erre Müller üstökösszerű feltűnése, de akár említhetjük Reust is, aki Dortmundba érkezése előtt “csak” egy tehetséges játékos volt, most viszont kiemelkedően a legjobb formában lévő német futballista, aki a válogatottban is a kiegészítő szerepből a Nationalelf meghatározó játékosává nőtte ki magát röpke pár hónap alatt.
Meg lehet nézni ezeknek a csapatoknak a keretét: a Bayernben csupa 25 év alatti található, aki annál idősebb – néhány kivételtől eltekintve – azok pedig évekkel ezelőtt érkeztek a csapathoz akkor még 25 éven aluliként. Még a külföldi igazolásaikban is megnyilvánul ez a szemlélet: az osztrák Alaba mindössze 20 éves, a svájci Shaqiri 21, J. Martinez 24. A BVB gyakorlatilag egy U23-as csapat kiegészítve néhány túlkorossal, és az ő keretükben is túlsúlyban vannak a német játékosok. A Schalke keretében is meghatározó szerepet játszanak olyan fiatal német labdarúgók, mint Unnerstall (22), Höwedes (24), Holtby (22), Draxler (19), Neustädter (24), és mellettük olyan idegenlégiósok, mint Papadopoulos (20), Matip (21), Uchida (24), Pukki (22) – többségük már a két évvel ezelőtti nagy BL-menetelésnek is tevékeny részese volt.
Hasonló modellel kevés más csapat operál, sokkal erőteljesebben épít mondjuk saját utánpótlására az FC Barcelona és az Ajax, amelynek meg is van (volt) az eredménye, hozzá kell tennünk azonban, hogy a Barcában is csak a Guardiola-éra óta divat bátran beépíteni saját nevelésű fiatalokat a teambe. Még Pep hozta fel a saját maga edzette utánpótláscsapatból Busquetset és Pedrót, de például Fabregas, Pique és Jordi Alba már kerülő úton jutott el minden blaugrana kölyökfocista nagy álmához… Külön történet még Alex Ferguson jó orra a kivételes tehetségekhez, ám többnyire ő sem Britannica provincia limesein belül találja meg a csiszolatlan gyémántokat, igaz, az 1999-es BL-győztes csapat gerince (Beckham, Scholes, Giggs, Butt) az ő keze alatt nevelődött United-ifiből került ki.
Ha azonban végignézzük, hogy az elmúlt 10 évben kik nyerték meg a BL-t, számos olyan csapatot találunk, amelyek inkább a kiforrott, sztárjellegű igazolásokra esküsznek: Real Madrid, AC Milan, Liverpool, Inter, Chelsea. Ugyanakkor Barcelona hegemóniája, és remélhetőleg a német csapatok nemzetközi áttörése talán új irányt szabhat a labdarúgás fejlődésének.
A Bajnokok Ligájában tapasztalt számos meglepetéseredmény ellenére a táblázat élén nincs semmi váratlan. V. Sándor ezúttal nem elégedett meg az előkelő dobogós helyezések egyikével, hanem egyenesen az élre tört, és ezzel, mint látni fogjuk, tovább növelte összetettben az előnyét.
A dobogó második és harmadik fokára érkező Vlada V. és K. Tamás viszont a korábbi eredményeiket cáfolva megmutatták, hogy hosszabb távon bizony velük is számolni kell. Hozzájuk vehetjük még az FC Onigr menedzserét, miközben utánuk az élboly vége és a középmezőny eleje csupa “húzó” névből áll.
V. Sándor ezúttal már a 3. fordulóban az élre ugrott. Nagy kérdés, nem korai-e egy ilyen hajrá 🙂 Mint ismert, az Eb DreamTeam-játékban csak az utolsó előtti fordulóban ugrott az élre.
Míg a középmezőny meglehetősen sűrű, fent a magasban már ritka a levegő. A századosok klubjában egyelőre csak a már említett éllovas címvédő, és az eddig is kiegyensúlyozottan, jól szereplő, a 3. fordulót pedig meg is nyerő Sz. Andris található. A dobogón és közvetlen utána szintén olyanok találhatóak, akik eddig vagy kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtottak (Forza Valdez, R. Jani), vagy volt egy-egy kiugró fordulójuk (K. Timi, T. Csaba).
A csoportkör fele lement, lassan lehet törni a fejeket a téli átigazolásokon. Hiszen ott még lesz lehetőség alaposan belenyúlni (de akár mellényúlni is) a versengésbe…
A fordulót a mezőny legfiatalabb menedzsere nyerte, akit védőinek köszönhetően a Bayern és a PSG kapott gól nélküli sikere, továbbá Nasri gólja is segített. Az előző forduló éllovasai a számos meglepetéseredmény következtében ezúttal a tabella alján végeztek. A bibliai bölcsesség, ugye: elsőkből az utolsók 🙂
Nem nagyon hozható zavarba azonban az Eb DreamTeam-játék nyertese. Töretlen bizalma Ronaldo iránt kifizetődőnek tűnik. CR7 három meccsen már 5. góljánál tart.
De rég vártam már egy ilyen meccsre! Hányszor keseregtem, hogy a mai futballból szinte teljesen kivesztek a nagy fordítások, a felejthetetlen meccsek. És most tessék! Abban nem tévedtem, hogy a németek és Zlatan miatt jó meccs lett az összecsapásból, és sokáig úgy tűnt a legalább kétgólos német győzelem is összejön, mert a továbbra is lenyűgöző Reus vezérletével már 4-0-ra is vezetett a Nationalelf, amely Giovanne Elber szerint 1 órán át úgy futballozott, ahogy azt egy világbajnoktól várnánk el, aztán az utána következő félórában, mintha elfelejtettek volna játszani a fiúk. A skandinávok pedig köszönték szépen és a durva védelmi hibákat az összesen 4 kaput eltaláló lövésükből 4 góllal büntették. Hogy igazán fájjon a németeknek, Elm a 93. percben egyenlített, és ennek a bravúrnak az értékéből az sem von le semmit, hogy Ibrahimovic a gólt megelőzően lekönyökölte Mertesackert, aki emiatt tálalt fejjel a CSZKA Moszkva középpályása elé.
Spanyolország – Franciaország 1-1
A tényleges világbajnoki címvédő is csak időnként futballozott világbajnok formában, már legalábbis akként, ahogy azt tőlük megszokhattuk. A hanyag elegancia és magabiztosság azonban megbosszulta magát. Az a kissé túlzó elbizakodottság, miszerint a spanyolok néha tényleg úgy tűnnek, nem hiszik el, hogy akár pórul is járhatnak, sokáig megalapozott volt, mert vagy Casillas földöntúli védése, vagy Ramos önfeláldozó mentése, vagy a szerencse mindig kisegítette őket a bajból. Elég mondjuk csak Robben helyzeteire gondolni a vb-döntőben, de akár boncolgathatnánk a Paraguay elleni vb-negyeddöntő tanulságait is, ugyanez volt a helyzet akkor, amikor Rakitic fejese kimaradt idén nyáron az Eb utolsó csoportmeccsén, vagy amikor senki nem gondolta Spanyolországban és a La Rojas háza táján, hogy Fabregas tizenegyese a kapufáról kifelé és nem befelé pattanhat a portugálok elleni tizenegyespárbajban az Eb-elődöntőben. Most azonban éppen ez ütött vissza. Mert Fabregas tizenegyese konkrétan kimaradt.
Pedig az első félidőben bírói segédlettel még túlélték Menez gólját, holott a PSG támadó középpályása nem volt lesen, konkrétan a labda vonala mögött állt abban a pillanatban, amikor Benzema bestukkolta neki a labdát a bal oldalról. A franciák ugyan a meccs nagy részében keresték a labdát, ahogy az szokásos a spanyolok ellen, ám főleg a második félidőben számos veszélyes ellentámadást vezettek, és például kapura lövésük lényegileg nem volt kevesebb, mint a spanyoloknak. Arbeloa miatt a jobb oldalon sebezhetőbb spanyol védelemnek gyakran meggyűlt a baja Riberyvel vagy az oda kihúzódó Benzemával. Az előbbi aztán a 94. percben sokadjára elszáguldott a szélen és a beadására érkező Giroud fejesét már nem lehetett megúszni…
Egy olyan csoportban, ahol gyakorlatilag a spanyolok egyetlen igazi ellenfele északi szomszédjuk, nagy luxus volt így kiengedni a meccset és a vezetést a kezükből. Nem mintha aggódnék a vb-részvételük miatt, de ezért a meccsért még súlyos árat fizethetnek a jövőben.
Ma este néhány igen pikáns összecsapásra kerül sor a világbajnoki selejtezők európai csoportjaiban, ráadásul a magyar válogatottra is nehéz ellenfél vár.
Olaszország – Dánia
Két Eb-résztvevő meccsel majd a Giuseppe Meazza stadionban. A dánok nem vettek repülőrajtot, ám a csehek és a feltűnően jól kezdő bolgárok ellen a döntetlen egy ilyen kiegyenlített csoportban, ahol csak az olaszok emelkednek ki, nem meglepő. A Prandelli-csapatba a nyár óta visszakerült az akkor bundagyanú miatt mellőzött Criscito, és úgy tűnik, a mester talált helyet Montolivónak is Pirlo mellett. Csatárposzton is kísérletezget, és az örmény meccstanulsága szerint a rögzített szituációk nagyon fekszenek az azurriknak. Ebben mondjuk a dánok is jók. De az bravúrszámba menne, ha pontot tudnának szerezni az oroszlánbarlangban. Pedig nagy szükségük lenne rá! Szerencséjükre a második helyért vívott küzdelemben riválisaiknak tekinthető bolgárok és csehek is egymás ellen játszanak. A Penev-csapat eddigi teljesítménye alapján egy ikszre Prágában is jó lehet, és azzal már a csoportmásodik hely első számú esélyeseivé válhatnának.
Németország – Svédország
A Nationalelf pénteken ízekre szedte az íreket idegenben, míg Zlatanék csak vért izzadva nyertek a Feröer-szigetek otthonában. Ettől függetlenül ez a meccs – már csak németek, és persze Ibrahimovic miatt is – jónak ígérkezik. A svédek nem fogják olcsón adni a bőrüket, de a német hengert valószínűleg ők sem tudják feltartóztatni. Benne van, hogy minimum kétgólos hazai győzelem születik.
Románia – Hollandia
Magyarország – Törökország
A D-csoportban kikristályosodhatnak az erőviszonyok. Az eddig meglepetésre hibátlan románok (meglepetés igazából csak a törökök legyőzése volt) a szintén hibátlan hollandokat fogadják. Habár nem a hazai csapat a mérkőzés esélyese, nem tartom kizártnak, hogy a 0-0-ra játszva el is érik azt. A mi csapatunk számára a pontszerzés létfontosságú, de a románok törökök elleni idegenbeli győzelme után nagyon kell a 3 pont, ha versenyben akarunk maradni. Persze, kétmeghatározó játékosunk, Dzsudzsák és Juhász nélkül bitangkemény lesz. Ráadásul nagyon biztatóan az észtek ellen sem játszottunk. Égbekiáltó bűn egy ilyen csapatba Husztit és Tőzsért nem meghívni! Az előzetes kezdőnk alapján csak a fejemet fogom. Talán nem kellene erőltetni olyan játékosokat, akik nincsenek nagy formában, és a jó formában lévő, de tapasztalatlanabb játékosokkal kapcsolatban is vannak fenntartásaim. Csak azt kívánhatom, hogy cáfoljanak rám!
Ukrajna – Montenegro
Lengyelország – Anglia
A H-csoport favoritjai között csupa Eb-résztvevő található, plussz a pótselejtezőn elbukó crna goraiak. Igaz, Lengyelország és Ukrajna csak házigazdasága okán lehetett ott a nyári kontinenstornán, ahol felejthető produkciót mutattak be. Nem hagytak mély nyomot az angolok sem az átlagos futballszurkolók emékezetében, de azért ők minden nagy tornát megelőzően a selejtezőcsoportjuk (legalább egyik) legjobb csapatának számítanak. Így van ez most is, habár az ukránok ellen értékes pontokat veszítettek odahaza. Ha Lengyelországban sem futná többre egy döntetlennél, azzal azért még nem dőlne össze a világ. De a csoportelsőséghez ideje lenne ellépni a többiektől, mert ha szorosan együtt marad ez a négy csapat, akkor még az angoloknak is izzadságszagú lehet a továbbjutás kivívása. Montenegro a lengyelekkel ikszelt odahaza, az ukránok elleni meccsen kb. hasonló eredmény várható, vagy legfeljebb az, hogy kis szerencsével az egyik csapat a másik fölé tud kerekedni.
Spanyolország – Franciaország
A legnagyobb sláger a mai napon minden bizonnyal a világbajnok szereplése lesz. Az Eb-n a negyeddöntőben kevésbé élvezetes, sima meccs volt. Most talán többet várhatunk a franciáktól, de a La Rojas ellen így sincs igazán esélyük. Fehéroroszországban Pedro 2010-es csúcsformáját csillogtatta, de úgy összességében is a spanyol válogatott jó formát mutatott, nem túl valószínű, hogy nem a javukra dől el az előrehozott csoportdöntő első meccse.
1. Bevallom, nem ez volt a legjobb Barca-Real meccs, amit életemben láttam. Persze bárki kérdezhetné, mit hiányoltam, volt 4 gól, köztük igazán szép találatok is, és mindkét oldalon meg-megvillant a világ két legjobb futballistája.
Nos, szerintem nem volt nagy iram. Amikor Özilt a 80. percben Kaká váltotta, NB1-es futómennyiség állt a neve mellett, pedig ő még a mozgékonyabbak közé tartozott. Kíváncsi lettem volna Messi adataira is, akinek az öltözőbe be-, illetve kisétálás tette ki mozgásának nagy részét. Nem mintha hiányoltam volna, de elmaradt a szokásos tűz is a meccsből. Jól jellemezte ezt Mourinho viselkedése is, aki unottan elfolyt kényelmes székében a padon, és körülbelül annyi érdeklődést mutatott a mérkőzés iránt, mintha egy harmadosztályú ellenféllel játszanának kupameccset, ahol a továbbjutás kérdése gyakorlatilag már az odavágón eldőlt. Pedig volt tétje a meccsnek! Nem is kicsi. Ha 11 pontra nő a katalánok előnye a bajnokságban, azt Madridban még a Special One-nak sem bocsátják meg. Ő azonban valahogy nem hitte el, hogy ki tudnak kapni. És igaza is volt: a Barca vezetése kérészéletűnek bizonyult. Szerintem Mourinhonak hiányzik Pep!
A Blancókat nem izgatta nagyon, hogy a meccsből egyfajta hangsúlyozott politikai konfliktust próbáltak kreálni a katalánok, de valahogy a Barca játékán sem látszott, hogy ők most többek, mint csupán egy klub (més que un club).
3. Messi. A Barca idén nem nyert bajnokságot, lemaradt a BL-trófeáról, és a kis argentín nem vett részt, ugye, az Európa-bajnokságon sem. Mégis ő az idei Aranylabda-szavazásnak is az első számú esélyese. Ennyi gólt, 2012-ben, ilyen szinten nem lehet “büntetlenül” termelni. 🙂 Egyértelmű az összefüggés az addig sem kevés góljai számának látványos gyarapodása és jobb szélről középcsatár posztra kerülése között. A futball sava-borsa valóban a gól és tény, hogy Messi e téren kellően elkényeztet bennünket, én mégis állítom továbbra is: jobb futballista volt, amikor szélen játszott, többet volt játékban, élvezhettük szenzációs cseleit, szlalomjait. Igen, ezek az akciók sokszor messze voltak a kaputól, de emlékezzünk csak hányszor bevitte több ember között középre a labdát, aztán ballal kilőtte a hosszút. Nem sűrűn látunk ma már ilyen gólokat tőle. Ott van pl. Ronaldo, aki szintén szélen játszik, és mindez nem akadályozza őt a góldömpingben. Szerintem Messinek sem ártana. Mert így keveset fut. Ha megunja a tétlenséget, visszalép mélységbe, de onnan két csel után élő falba ütközik. Írtam már korábban, a fittségét teljes mértékben visszanyerő Villa lehetne a középcsatár helyette…
4. Ki játsza a tiki-takát? Természetesen a Barca. Ahogy a katalánok járatják a labdát, úgy nem tudja egyetlen más csapat sem a világon. Igaz, ez a gépezet az első félidőben nagyon akadozott, a második félidőben pedig inkább meddő volt. Az első gól a Real Madrid részéről viszont tipikusan barcás gól volt. Barca-drukkerként is elismerem: gyönyörűen kijátszott, tökéletes támadás volt, amihez a végén persze kellett egy olyan zseni, mint CR, aki kilőtte a rövid alsót. Egyébként szintén az ő (és Özil) zsenialitását dicséri a második Real-gól is. És itt most tennék egy összehasonlítást a portugál és az argentín futballista között. Ronaldo úgy futott be az üres területre, hogy nem tudhatta kap-e labdát, a törökifjú háttal volt neki és szinte vakon bízva társával továbbította jó ütemben a játékszert. Míg Messi az első félidőben középcsatárként több alkalommal is a 16-oson kívül kószált, miközben Alba megverte Arbeloát, de nem tudta középre adni a labdát, mert nem volt bent megjátszható ember…
5. Szabadrúgások. Örömteli, hogy Messi ismét szemet gyönyörködtető gólt varázsolt rögzített szituációból. Ahogy azt jeleztem tavasszal a Chelsea elleni meccs után, komolyabb fegyvertényt kellene kovácsolni a szabadrúgásokból. A Barca ellen betömörülő védelmek sokat szabálytalankodnak a büntetőterület előterében, és teszik ezt sokszor kockázat nélkül, mert a katalánok nem büntetnek eléggé szabadrúgásgólokkal. A rúgótechnikája ehhez megvan a csapatban több játékosnak is. Csak fejleszteni kellene! Ha minden meccsen vernének 1-2 gólt szabadrúgásból, óvatosabban faultolnának az ellenfelek is, ami csak a Barca támadójátékát segítené még jobban.
6. C. Ronaldo kikapcsolása. Ez megint nem sikerült. A portugál támadó sorozatban a 6. El Clásicón is a hálóba talált, ami előtte nem sikerült soha senkinek. Pep idejében még dívott az a kissé “arisztokratikus” felfogás, hogy tán nem ereszkedünk le olyan mélyre, hogy megpróbáljunk szoros emberfogással kikapcsolni egy játékost. Ez azonban szerintem legalább egy kísérlet erejéig nem elvetélt ötlet. Mourinho nem átalotta korábban ráállítani Mottát vagy a Realnál PepétMessire. Messi akkor még távolabb volt a kaputól, és Pepe minden további nélkül kiment rá akár a félpályáig is. Most már nincs erre szükség, mert Messi önként ment be az oroszlánbarlangba, többnyire ott tartózkodik Ramos és Pepe “biztonságos” fojtogatásában, ha még néha visszalép, oda-odapakol neki Xabi Alonso, akinek ezúttal (is) nagyon rezgett a léc, és csak a bíró jóindulatának köszönheti, hogy a pályán maradhatott. Mi lenne, ha egyszer, ha nem is feltétlen olyan aljas eszközökkel, mint amivel Mourinho szeret operálni, de valaki rendre ott lihegne CR fülébe, és nem hagyná érvényesülni?
