Az Eb legjobb 11-e az alomfoci.hu szerint

Mielőtt azonban az egyes pontokra kiemelnénk a játékosokat a mezőnyből, két dolgot szeretnénk még érintőlegesen tárgyalni. Ahogy korábban többször is hangoztattam: Iniesta volt számomra a legjobb játékos az Eb-n, és ez nem egy nagyszerű finisnek köszönhető, hanem az első meccstől kezdve nyújtott produkciójának. Remélem, az UEFA is ilyen értelemben szánta neki ezt az elismerést, és nem azért, mert a győztes csapat vezéregyéniségét kellett kiemelni, ahogy 8 éve pl. Zagorakis, vagy 4 éve sokkal inkább megérdemelten Xavi bezsebelte ezt a díjat. Sajnos, az utóbbi zseniális osztogató felett eljárt az idő. Az aranyérmes csapat biztos tagja volt, ám a korábbi kvalitásaihoz mérten messze alulteljesített, a zseniális passzpontossági mutatóit már csak a biztonsági átadások tömegével tartotta fenn, lyukba betett labdákkal, kiugratásokkal, amelyek korábban a védjegyei voltak, alig próbálkozott. Igaz, a döntőn, amikor is feltűnően előrébb játszhatott, mint korábban – és ilyen szempontból nem csak ő hibáztatható a visszaeséséért, adott két nagyszerű gólpasszt is éppen a hiányolt kiugratások fajtájából. Az viszont az egész tornára jellemző volt, hogy a spanyol támadásokból sokszor csak akkor lett valami, ha Iniesta behúzódott Xavi helyére. A döntőn is onnan ugratta ki halálpontos labdával Fabregast az első gól előtt.

Ugyanakkor Iniesta megérdemelt, sőt, általunk követelt “Eb-aranylabdája” mellett meg kell említenünk, hogy a döntő legjobb játékosának nem őt választottuk volna, hanem Cesc Fabregast, aki feltűnően jó szellemben játszott, több ötletes, látványos megoldást is bemutatott. Ezt a statisztikai mutatók is alátámasztják, az offenzív adatok szinte mindegyikében jobban is teljesített, mint Andrés, csupán kevesebbszer ért labdába, ami azonban betudható annak, hogy negyedórával rövidebb ideig lehetett a pályán, illetve annak is, hogy kvázi ő töltötte be a hiányzó csatár helyét, így értelemszerűen ritkábban jutott el hozzá a Tango 12…

És akkor nézzük az Álomfoci All Start!

1. (kapus) Iker Casillas – nem kétséges, hogy ő továbbra is a világ legjobb kapusa. És ez akkor is áll, ha látszólag ellentmondásban van azzal, hogy egyben a világ legjobb csapatának (mármint válogatott szinten 🙂 hálóőre is. A mai futballban ugyanis a legeredményesebb gárdák, akár a legjobb védelemmel felszerelkezve is rá vannak utalva egy kivételes képességű kapusra. Nem véletlen, hogy a torna által visszaigazolt, magas szinten jegyzett olasz vagy német válogatott kapuját is világklasszis portások védik. Casillas azzal előzte Buffont és Neuert, hogy az egész tornán mindössze egyetlenegy gólt kapott (igaz, ez nem csak az ő érdeme), de legfőképpen azért, mert hihetetlen magabiztosságot árasztott, hibátlanok voltak a kijövetelei és amikor nagyot kellett fogni, akkor hozta a bravúrokat is (olasz helyzetek az első meccsen, Rakitic fejes, tizenegyespárbaj, Pirlo veszélyes szögletei vagy di Natale ziccere a döntőben).

A négyes védősor kicsit torz formát nyújt majd, mivel két balhátvédet és két belső védőt teszek be, de igazán jó jobb oldali védőteljesítménnyel a legjobb csapatokban nem találkoztam. Ezen a poszton szerintem a legjobb teljesítményt talán kissé meglepő módon a francia Debuchy és az angol Johnson nyújtotta. Hátul biztosak voltak és sokat támogatták a támadásokat is. Az All Starba csak a csapataik visszafogott teljesítménye miatt nem férnek be.

2. (szélső védő) Philipp Lahm – a német csapatkapitány összeségében véve egy jó szezont és egy jó Eb-t tudhat maga mögött, mégha benne egyelőre valószínűleg a csalódások hagytak rövidtávú emlékeket. (Még a jobbhátvéd pozícióval is kiegyezhetünk, hiszen ő eredetileg jobblábas és a Bayernben ennek megfelelő oldalon játszik – többnyire, az Eb-n azonban átengedte ezt a helyet Boatengnek és a számára nem idegen bal szélen támogatta a német védekezést és támadójátékot egyaránt. Igen, őt elsősorban offenzív kvalitásai miatt ismerjük el, de ez, ugye, a mai futballban egy szélső védőtől már elmaradhatatlan adottság. Nem felejtjük el azonban az elődöntőn vétett nagy hibáját a második gól előtt. Mégis inkább a szépre emlékezünk: pl. a görögök elleni fantasztikus találatára!

3. (szélső védő) Jordi Alba – a Valencia volt és a Barca újdonsült bekkjét már jól ismerhettük technikai adottságairól, játéka gyakorlatilag sok rokon elemet mutat Lahméval. Képes látványos játékra, katalán drukkereknek jó hír, hogy Iniestával nagyon érezték egymást a bal szélen, rengeteget futott fel-alá, sokat kivette a részét a támadásokból (ld. szenzációs gólpasszát a franciák ellen), szerzett egy szép gólt is lélektanilag fontos pillanatban a döntőben. A védő feladatára sem lehetett panasz, persze az előretörései miatt gyakran hagyott nyitott területet maga mögött, ám ezt gyorsaságával tudta kezelni, Ramosnak és Piquének ritkábban kellett kisegítenie az ő szélén, mint a másik szélen, Arbeloa oldalán.

4. (belső védő) Pepe – ez az elismerés nagyon értékes, mert én alapvetően nem szeretem Pepe-et. A portugál védő azonban ezen az Eb-n a jobbik arcát mutatta. Félelmetesek a defenzív mutatói, talajon és a levegőben egyaránt verhetetlen volt, és végezte ezt a feladatát hihetetlen tisztasággal. Ha arról volt szó, nem szégyellte amolyan futsalos megoldással kirúgni oldalra a labdát. Egy sárgát ugyan kapott, ám 5 meccsen 10 faultja a halálcsoport és a spanyolok elleni 120 perc után igancsak tiszta játékot takar. És hogy mindezt szó szerint megfejelte egy szép góllal, már csak hab a tortán. Nagyszerű teljesítménye nélkül nem hiszem, hogy bronzéremig jutott volna a portugál válogatott.

5. (belső védő) Sergio Ramos – itt igazán nagyot vívódtam a két spanyol belső védő között, végül azonban úgy éreztem, a Real védője megbízhatóbb teljesítményt nyújtott, mint Pique. Ramos mindig ott volt, ahol kellett. A védelemnek igazi vezéregyénisége volt. Pique jól játszotta az “altiszt” szerepét, de ez most sajnos, csak ennyire volt elég. Sergio fejjel is magabiztosabb volt, nagyon sokat tisztázott. Kicsit sajnáltam, mert látszott, nagyon szenved, amiért bent kell játszania és nem mehet előre, mint jobbhátvéd korában. Hátul azonban ő volt az, aki Casillas mellett biztosította a félelmetes gólnélküliséget. Egy nagy hibát az ő számlájára is felírhatunk ugyan, ám a Balotellinek a nyitómeccsen eladott labdájából nem lett semmi, köszönhetően egyrészt az olasz támadó mélaságának és saját megalkuvást nem ismerő mentalitásának. Más abban a szituációban feladta volna és megáll vagy csak alibiből fut vissza – talán Balotelli is erre bazírozott 🙂

Kicsit sajnálkozva, de kihagytam a középpályáról Schweinsteigert, aki a csoportmeccsek alatt még nagyon jó volt, de sérülése egyre jobban hátráltatta a játékban, a két gólt szerző, még gólpasszt is jegyző Fabregast, aki hol volt, hol nem volt, pedig a kiismerhetetlen spanyol offenzív elképzelések áldozataként a maximumot kihozta del Bosque konfúz taktikai utasításaiból, Marchisiót, aki az első néhány meccsen óriásit focizott, ám ahogy az olasz válogatott egyre jobb lett és előrébb jutott, ő úgy szürkült bele a mezőnybe, ugyanez igaz de Rossira is, aki védőként kiemelkedőt nyújtott, a középpályán is megbízható volt, de ott már semmi pluszt nem volt képes hozzátenni az azurrik játékához, továbbá sajnálom Steven Gerrardot, aki ugyan fényévekre van egykori offenzív önmagától, de a szegényes taktikában, amit Hodgson rájuk erőltetett, tökéletesen látta el szerepét, mind a védekezésben, mind a támadásépítésben. És ha elől nem nagyon tűnt is fel, hiányoztak látványos löketei a kapura, azért az nem véletlen, hogy 3 fejes gólt is az ő beadása előzött meg. Ugyanígy fájó volt kihagyni a cseh Jiraceket, aki egy szerény képességű csapatban hatalmas munkabírással és magabiztos technikai tudással végezte dolgát, ráadásul két, csatárokat megszégyenítő gólt is szerzett.

6. (középpályás) Andres Iniesta – az Eb legjobbjának egyértelműen itt a helye. A spanyol offenzívák esze és szíve volt, megállíthatatlanul cselezett előre, sokszor még szabálytalanul is csak nehezen tudták feltartóztatni, passzainak szeme volt. Kicsit többet kereste a kelleténél pajtiját, David Silvát labdával, de ez jó focistáéknál már csak így megy, annak adják a labdát, akinél úgy érzik, jó helyen van.

7. (középpályás) Andrea Pirlo – lehet, hogy ha csak 1-0-ra kapnak ki a döntőben az olaszok, őt választják a torna legjobb játékosának, mert a spanyolok csapatként voltak nagyon erősek, kiemelkedő egyéni teljesítmények nélkül, míg a Juve irányítója magasan az olasz csapat fölé nőtt, és újra 5-6 évvel korábbi világbajnok és BL-győztes énjét idézte. Az olaszok támadójátékában, labdajáratásában megkerülhetetlen volt. Nála a labda mindig jó helyen volt, nem igazán lehetett elválasztani tőle és általában szorongatott helyzetben is pontosan passzolt. Szabadrúgásgólja élményszámba ment. Manapság, amikor azt gondolnánk, nincsenek már klasszikus irányítók, öröm látni, hogy – mégha karrierjüktől lassan búcsúzóban is, léteznek igazi játékmesterek.

8. (középpályás) Xabi Alonso – hihetetlen stabilitást tudott adni ezúttal is csapatának. Liverpool, Real, spanyol válogatott. Amit ezekkel a csapatokkal elért, az mind elképzelhetetlen lett volna az ő megbízható, precíz játéka nélkül. Akkor is itt lenne a helye, ha a franciákat nem az ő két góljával verik meg a negyeddöntőben…

9. (középpályás) David Silva – nála azért rezgett a léc, mert nagy hullámzásokat mutatott a teljesítménye az Eb során, amikor azonban jól ment neki a játék, akkor tényleg All Star formában futballozott. Első meccses gólpassza talán az Eb legszebb assistja volt, az írek elleni gólja egész biztosan a legszellemesebb és a döntőben az egyik legmeghatározóbb momentum volt a vezetést megszerző találata. A portugálok ellen gyenge volt, a többi meccsen viszont a Silva-Iniesta tengely határozta meg az Európa-bajnok támadójátékát.

A támadósorból kihagytam Fernando Torrest, akit legszívesebben betettem volna, de sajnos, én nem szavazhatom meg neki azt a bizalmat, amit a saját szövetségi kapitánya megtagadott tőle. Torres 3 gólt szerzett, de különösebb jelentősége egyiknek sem volt. Az íreket nélküle és góljai nélkül is verték volna, a döntő pedig már eldőlt, mire beszállt. Fernando alig játszott pedig – szerintem – kellőképpen bizonyította, amikor a pályán volt, hogy helye van a csapatban, mind teljesítménye okán, mind pedig taktikai megfontolásokból kiindulva. Balotelli sem kvalifikálhatta magát a 3 góljával, mert az egyik – megint az írek! – igazából már nem osztott, nem szorzott, a németek elleni 2 fontos góljából mondjuk csak kis részben vesz le a német védelem rövidzárlata, a többi meccsen viszont veszélyesen, de nem jól játszott. Keveset futott, öncélú volt, a nagy lehetőségeit pedig elmamlaszkodta. Hogy a harmadik háromgólos kimaradóról is írjak: talán Ronaldo kihagyása a legkevésbé indokolt, én azonban állítom, ő annál sokkal többet tud, mint amit az Eb-n nyújtott. Az első meccsen nem tűnt ki, a dánok ellen nagyon gyenge volt, a hollandok ellen már azt hozta, ami tőle várható, a szerény csehek ellen is, igaz, a lehetőségeiből egynél azért több gólt is illett volna kihoznia, a spanyolok ellen pedig nem váltotta meg a világot, bár tény, hogy lekötötte a teljes spanyol csapat figyelmét. Kihagyta azonban a meccslabdájukat, és az egész tornán nem rúgott egyetlen szabadrúgásgólt sem, holott rengetegszer lőhetett ígéretes helyről.

10. (csatár) Mario Gomez – befejezőcsatár, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A góljai őt igazolták, meggyőződésem, hogy amennyiben nem toporog ott Klose a háta mögött és nagyjából végigjátssza a tornát, 6-7 góllal fejezi be. Aztán Löw gyönyörűen padlóra küldte és ezzel a saját csapatát is kiherélte. A görögök ellen nem kezdette, csak pár percet kapott, az olaszok ellen pedig lehozta a szünetben, pedig nem Gomezen múlt, hogy nem jutott el hozzá labda – az elődöntőt Löw ott vesztette el szerintem. Máig nem értem, miért nem mert átállni 4-4-2-re és játszatta kétgólos hátrányban mindkét csatárát…

11. (csatár) Zlatan Ibrahimovic – szinte biztos vagyok benne, hogy ez a döntésem fogja a legtöbb vitát generálni, de vállalom. Zlatan mindhárom meccsükön jól játszott, úgy ahogy egyébként nagyon is tud: erőszakosan, labda- és magabiztosan, gólerősen. Nem maradtak el a látványos megoldások sem, bár nyilván a legtöbb embernek csak tetszetős gólja jut eszébe. Igen, kiestek a csoportkörben. Ám szerintem mindhárom meccsen támadó szellemben, jól játszottak, a fegyelmezetlenség és a balszerencse sújtotta csak őket. Ibra sokat játszott a false nine pozícióban, de előtte Elmander és Rosenberg impotens volt, ha lett volna helyettük egy Henrik Larsson, de legalább egy, azóta másodedzővé öregedett Allbäck, vagy amikor előre ment csatárnak, a régi Anders Svensson és Kjällström szolgálta volna ki, akkor a svédek sokkal többre lettek volna hivatottak.

Spanyolország – Olaszország 4-0

Úgy látszik, ez az Eb már csak ilyen volt: a szövetségi kapitányok újfent érthetetlen döntéseket hoztak. Kezdjük del Bosquéval, akinek a hibáit az élet nem bosszulta meg, a csapata túl jó ahhoz, hogy a téves edzői lépések miatt elbukjon. És tegyük hozzá: a jó csapatnak szerencséje is van! Rakitic fejese akár már a csoportkörben búcsúztathatta volna a spanyolokat, az elődöntőben Ronaldo a rendes játékidő utolsó pillanataiban olyan helyzetet hagyott ki, amilyenből az esetek túlnyomó többségében gólt szokott szerezni, nem beszélve a teljesen lutri tizenegyespárbajról. Hogy ilyen szituációkba került a Rojas, azért elsősorban mestere sajátos döntései tehetők felelőssé. A csatárnélküli játék, a visszafogott támadófoci visszaüthetett volna. De ez nem következett be. Persze, lehet, hogy tanulni próbált a Barcelona kudarcaiból és tudatosan törekedett arra, ne szegezzék neki a kapujának egyetlen ellenfelüket sem.

Ebből a szempontból továbbra is indokolt – és én ebben teljes mértékben egyetértek vele, hogy a 4 védő előtt ott tartson 2 védekező középpályást is. Egy támadó felfogású csapatnak minden körülmény között ügyelnie kell arra, hogy ne kontrázzák le. A spanyolokat, legalábbis világversenyeken, nem szokták… És azért a kombinatív támadójátékban – mégha nem is közvetlenül a 16-os környékén – Busquets és X. Alonso is részt tud venni, ilyenformán nem sérül annyira az offenzív szemlélet.

Ez utóbbit sokkal inkább zavarja az, hogy elől szinte soha nem volt egy jól felismerhető támadóalakzat, mindig valami amorf képződmény jött ki, többnyire a del Bosque által adott pillanatban elképzelt legjobb játékosokból. Nem pozíciókra, taktikai elképzelésekre rakott fel a pályára játékosokat, hanem egyszerűen csak felküldte azokat, akiktől sokat várt, aztán majd csak megoldják valahogy. Megoldották, nem is olyan rosszul! Ettől még nem lehet nem hibásnak tekinteni az edző elképzeléseit (vagy azok hiányát)!

Ráadásul a kísérletezgetések Navas-szal, Negredóval totális kudarcba fulladtak. Megkockáztatom, ennek a két játékosnak talán még az Európa-bajnok keretben sem lett volna helye. Botrány, hogy az előbbi számos alkalommal játszhatott, míg a BL-győztes Mata mindössze pár percet kapott akkor, amikor már minden mindegy volt, hogy Llorente egyetlen percet sem kapott, miközben Negredo a cipőjét nem vihetné utána, és akkor még nem is beszéltünk az Eb-re ki sem vitt Soldadóról, aki a másik 2 csatárral szemben játszott a BL-ben (gólt is rúgott), 16 gólt szerzett a La Ligában (ugyanannyit, mint Llorente, többet mint Negredo) és mondjuk januárban még mesterhármast rúgott a címeres mezben.

Aztán persze a nagy öreg legyinthetne, ha mindezt felrónánk neki: gyakorlatilag csatár nélkül is ugyanannyi gólt rúgtak, mint 4 éve és jóval többet, mint a világbajnokságon, ahol ráadásul még egy meccsel többet is játszottak. Villa pótlása olyan jól sikerült, hogy míg korábban a gólrekorder szinte egymaga termelte a spanyol válogatott találatait, addig a mostani 12 gól 7 futballista nevéhez kötődik. Ezáltal kevésbé kiszolgáltatott a csapat. Ezt elismerem! Ráadásul a 12 gólból csak 3-at jegyzett igazi csatár (ennek okát mondjuk magyarázni nem szükséges), 6-ot támadó középpályások szereztek, 3-at viszont védekező középpályás, illetve védőjátékos…

Ami ennél sokkal megdöbbentőbb: a spanyol válogatott úgy nyert meg zsinórban 3 nagy tornát is, hogy egyenes kieséses szakaszban (10 meccsen) egyetlenegy gólt sem kapott!!! És ez nem csak a világklasszis kapusának, nagyszerű és önfeláldozó védőinek (pl. Puyol, Ramos, Pique) köszönhető, hanem a játékrendszerében keresendő a titok nyitja. Ami ráadásul trénereken átívelő jellegzetesség, mert Aragones másfajta futballja mellett ugyanúgy működött, mint a del Bosque-féle szisztéma alatt. Az egész a Konföderációs Kupa miatt azért sántít kissé, de szerintem épp a 2009-es megmérettetés tapasztalatai vezették a jelenlegi szövetségi kapitányt egy újfajta felismerésre. A spanyolok ellen jelenleg nincs olyan válogatott a földkerekségen, amely támadólag lépne, léphetne fel vele szemben – nagyon sajnálom, hogy 2010-ben nem jött össze az álomdöntő Brazíliával, mert amint láttuk, a szintén támadófocijáról ismert német és holland válogatott is beszorult a Rojas ellen. A brazilok azóta keresik önmagukat, de azért a persze nem teljesen reális összehasonlítást nyújtó Világkupa-döntő Barca-Santos aránytalanságai nyújtanak némi támpontot…

Hogy sikerülhetett 4 gólt rúgni ennek a hihetetlenül stabil olasz válogatottnak? Azt most felejtsük el, hogy 30 percig emberelőnyben játszottak a spanyolok, mert a 4-0 akár már akkorra is kialakulhatott volna. Számomra egyébként pedig nem indokolt, hogy emberhátrányban még 2 gólt kapjanak az olaszok. Ráadásul úgy, hogy a hátrány ellenére – 10 ember ide vagy oda – nem támadtak ki igazán. Kicsit úgy tűnt, mintha feltépték volna ingjüket és kidüllesztett mellel térdre rogytak volna: “Ide döfjetek!” Az a mentalitás, amit olyannyira dicsértem az olaszokban az elődöntő után, nyomokban sem volt felfedezhető. És nem csak a bekapott gólok, vagy Motta kidőlése után, hanem a meccs első percétől kezdve hiányzott.

Ez már az összeállításon meglátszott. Prandelli kihagyta a kezdőből az előző meccsen jobbhátvéd Balzarettit, aki pedig a németek ellen az olasz csapat egyik legjobbja volt, és visszatette Abatét. A döntést nem nagyon értettem, és utólag Chiellini játszatása is indokolatlan volt – legalábbis szélen mindenképpen, a sérülésétől függetlenül. Már az elődöntőben is az első félidőben rendre az ő oldalán bontották meg a védelmet a németek – igaz, nem Kroos, akinek ez lett volna a feladata, e helyett másfelé kóborolt, hanem Boateng, Khedira, Özil. Ezt már akkor látni kellett volna! Chiellini középen az első két meccsen a torna egyik legjobbja volt – még akkor is, ha Mandzukic gólja az ő lelkén száradt, a balhátvéd poszthoz azonban úgy tűnik, túlságosan lassú, és ott kint szélen már nehezebb jó helyezkedéssel e hátrányt korrigálni. Persze, lehet, hogy egészségesen minden másképpen fest. Akkor viszont ebben az esetben meg ezt kellett volna tudomásul venni – és a sérülésére való tekintettel kihagyni a csapatból. Az első gól előtt Fabregas nem egyszerűen lefutotta, hanem labdával együtt szabályosan megkerülte…

Sokkal súlyosabb hibának tekinti mindenki Motta becserélését. Az, hogy Prandelli Chiellini kényszerű cseréjével egy lehetőséget már elpazarolt, hogy Cassano nem fogja végigjátszani a meccset, és ezzel egy második csere lehetősége is foglalt volt előre, szintén tényként kezelendő. A lépéssel nem is várt sokáig a maestro, a szünetben behozta a Milan-támadó helyére di Natalét, aki 2 gólhelyzetével még visszahozhatta volna a reményeket, de ezekkel el is lőtte az összes puskaporát. Hogy mindezek után bő fél órával a vége előtt kétgólos hátrányban Prandelli kihasználta a 3. cserelehetőségét is, szeintem érthető és elfogadható – már nem volt mire várnia. Az azonban, hogy a támadó szellemű Montolivo helyére a védekező típusú, ugyanakkor sérülése miatt mérkőzések óta nem játszó Motta menjen fel a pályára, az abszurd kategóriájába tartozik. A sors pedig gyorsan büntetett a kockázatos lépésért. Mi indokolta ezt a cserét? Nem tudom. Talán Prandelli is azt gondolta, a padon ülők közül ő a legjobb játékos, nem pedig azt nézte, az adott szituációban ki segíthetne többet. A korábbi meccseken egész jól beszálló Diamanti vagy Nocerino egyaránt jó döntés lehetett volna. Most mondjuk jöhetnénk azzal, annak idején Cruyff mindenkit megdöbbentett, amikor hátrányban védekező középpályást cserélt be, mondván, ahhoz, hogy támadjunk, meg kell szerezni a labdát. Igaz! (Bár annak idején is jellemző volt, hogy a Barca ellenfeleinél nagyobb mértékben birtokolta a játékszert, és talán egy olyan játékos, aki meg tud bontani egy betömörülő védelmet – csellel, szabadrúgással, fejjel, nagyobb hasznára válhatott volna a csapatnak…) És ezen a meccsen is állt, hogy a mérkőzés azon szakaszában már nem nagyon volt az olaszoknál a labda – az első félidőben még övék volt a nagyobb labdabirtoklási arány (!). Akkor viszont ennyi erővel behozhatta volna Maggiót is, aki alapvetően védőjátékos, de a Napoliban is rengetegszer kiveszi a részét a támadásokból.

Olaszország – Németország 2-1

A sorozatoknak valóban csak annyi az értelmük, hogy egyszer megszakadjanak. Ez azonban most (még) nem történt meg. A németek “Angstgegner”-e, akit tétmeccsen még soha nem győztek le, ezúttal is leküzdhetetlen akadálynak bizonyult. Pedig előzetesen mindenki a tornán eddig 100%-os német válogatottat tartotta esélyesebbnek.

A két mester egy-egy apróbb meglepetést megintcsak tartogatott a futballközvéleménynek, na, meg persze ellenfelének. Löw visszatette a csapatba Podolskit, ezzel szemben a korábban csak Özil helyén vagy a védekező középpálya valamelyik posztján bevetett Kroost a jobb oldali támadó középpályán játszatta. Ez a lépése már csak azért is volt furcsa, mert Kroos ballábas, ráadásul azon a poszton, ahol most szerepet kapott, Müllert és az előző meccsen igen aktív Reust is játszathatta volna. (Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy Kroos eddig egyetlen Eb-meccsen sem kezdett.) Ráadásul a ballábasságából adódóan rendre behúzódott jobb oldalról és középen tűnt fel, ezáltal azonban elvette a területet Öziltől, aki emiatt gyakran éppen Kroos helyére húzódott ki a jobb szélre, illetve Schweinsteigertől. Amikor Kroos középről bal felé vezette a labdát, majd visszafelé bepasszolta a védők gyűrűjéből kilépni szándékozó Gomeznek – a labda azonban pontatlan volt, így a helyzetből nem lett semmi, mindenkiben felvillanhatott a jelenet, ahogy Schweinsteiger hasonló szituációban gólpasszt adott Gomeznek a hollandok ellen. Ez a különbség! És Schweini éppen Kroos fegyelmezetlen elmozgásai miatt nem került oda ezen a meccsen. Persze, nem kell ezen csodálkozni, Herr Löw, ha egy ballábas futballistát kiteszünk a jobb szélre: automatikusan befelé fog cselezni, passzolni, mozogni…

Ettől függetlenül volt Toninak néhány ígéretes lövése 20-22 méterről, amelyeket Buffon csak üggyel-bajjal hárított, ám a második félidőben a legnagyobb helyzetét 16 méterről fölé durrantotta. Az is lehet, hogy Schweinsteigertől már csak azért sem vette el a területet, mert taktikai utasításként meg lett hagyva, inkább Khedira menjen előre a támadásokat segíteni, így Sami többször került gólveszélyes helyzetbe az olasz kapu előtt.

Utólag visszatekintve a nagy kérdőjel Schweini nem igazolta a csapatba állítását. A német sajtó az elődöntő előtti napokban óránként cikkezett arról, milyen egészségi állapotnak örvend (vagy éppen nem örvend) és hogy Löw mennyire ragaszkodik hozzá, neki mindenképpen játszania kell! A játékán nagyon látszódott: kár volt erőltetni! Schweinsteiger nem élete meccsét játszotta, és ha már nem volt egészséges, nem jobb lett volna esetleg az amúgy is kezdőbe jelölt Kroost játszatni a helyén, a jobb szélen pedig Müllert vagy Reust?

Prandelli a kezdetben alkalmazott 3-5-2-es felállás után most harmadszor is a 4-4-2 mellett tette le a voksát, amely felállás egyébként az 1990-es olaszországi vb-n vált a legnépszerűbb taktikai formációvá és tehető talán felelőssé azért, hogy az egy meglehetősen gólszegény tornára sikeredett. Gólzáporral mondjuk az olaszok sem kényeztettek eddig bennünket, de azért a két csatár melletti bátor kiállás egy olyan korban, amikor az egy csatáros vagy csatár nélküli játékrendszerek vannak divatban, mindenképpen dicséretes. És még azt se nagyon mondhatjuk, hogy nem alakítanak ki elég gólhelyzetet.

A korábbi két meccsen bizalmat kapó Abate dörzsölhette a kezét, amikor a helyén pályára lépő Maggio begyűjtötte a második sárgáját. Szegény biztosra vehette, hogy az elődöntőben is kezdő lesz majd, és inkább úgy tűnt, Bonucci lesz Chiellini felépülésének vesztese. Bonucci azonban maradt, Chiellini pedig kikerült a számára nem idegen balhátvéd posztra. Mindez még mindig nem érinthette volna Abate helyzetét, azonban Prandelli egy huszárvágással átdobta a ballábas Balzarettit a jobb szélre, aki nem csak védő feladatát oldotta meg, hanem sokszor a csatárok vonala előtt rohamozta Neuer kapuját.

A statisztika a németek abszolút fölényét mutatta és mondjuk a meccs képe alapján is többször pattogott a labda az olasz tizenhatos környékén, mint a másik oldalon, ugyanakkor a veszélyesebb helyzetek olasz támadások végén alakultak ki. Az ígéretes német lehetőségek többsége ugyanis gyermeteg befejezést nyert, illetve az olasz retesz jól zárva hatástalanította őket – némi szerencsével is fűszerezve persze. Az azurri hamar előnyhöz jutott – függetlenül attól, hogy előtte is, utána meg pláne a németek támadtak aktívabban.

Mindkét olasz gólt óriási védelmi hibák előzték meg: Cassano testi kontaktus nélkül kerülhette meg az egy pillanatra tankhajó benyomását keltő Hummelst, akinek két társa eközben elfelejtette, nem fizetett belépődíjat, hogy nézőként vehessen részt a mérkőzésen, hogy aztán Badstuber buta helyezkedési hibája csak tetézze a bajt, mindez azonban nem sokat von le a két olasz csatár érdemeiből: Cassano remekül fordult le és adta be a labdát, Balotelli pedig klasszis csatár módjára vált le a védőjéről és fejezte be a támadást. A második gól előtt pedig Lahm követett el nagy hibát, mert amikor Balotelli már a kapu felé tartott, ő még mindig azon törte a fejét, hogy lesre állítson, embert fogjon vagy a labda útjába keresztezve tisztázzon. Ha időben dönt, bármelyik megoldás helyes lehetett volna, így viszont a City támadója köszönte szépen és élt a kínálkozó lehetőséggel.

Két dologra szeretnék még kitérni: a tizenegyesre és a mentalitásra. Szerintem nem volt tizenegyes! Igen, Balzaretti hozzáért kézzel a labdához. Miért is? Mert Klose előtte szabálytalankodott vele, húzta-vonta. Másfelől én soha nem voltam híve annak, hogy a 16-oson belül a támadást, gólhelyzetet semmiben sem befolyásoló vétlen kezezésnél büntetőt ítéljen egy játékvezető. Az ezzel kapcsolatos másik felvetés: 92. percben, 2-0-ás állásnál befújják. Befújta volna ugyanilyen szituációban a tizenegyest a bíró, ha a 80. percben járunk, vagy éppen a 92. percben, de 2-1 az állás??? Majdnem biztos vagyok benne, hogy nem! Ez pedig azt jelenti, hogy ugyanolyan tényállás mellett a döntés annak esetleges következményeinek a függvénye??? Nem emlékszem, hogy a szabálykönyvben meg lenne említve egy ilyen típusú mérlegelés lehetősége a játékvezetők számára…

A másik dolog a mentalitás! A németek mentek előre egész meccsen, a korai hátrányba kerülés után, ugye, már kénytelen is voltak, de mindezt igazi hit és lelkesedés nélkül tették. Míg az olaszokon látszott: szívvel-lélekkel játszanak és ha kell, csúsznak-másznak a győzelemért – azért persze elég gyakran elegánsan és tetszetősen is tettek érte. A mérkőzések előtti himnuszok a játékosok felspannolásában akár akarjuk, akár nem komoly szerepet játszanak. Nyilván az olyan nemzetek, amelyeknek forradalmi induló jellegű a himnusza (pl. mexikói, francia, vagy akár az olasz) előnyben vannak a patetikusabb vagy akár szomorúbb “nemzeti dalokkal” rendelkezőkkel szemben. Az olaszoknál mindenki nem csak egyszerűen énekelte, hanem szinte üvöltve énekelte a Fratelli d’Italiát, amelynek utolsó soraiban többször is felhangzik, hogy készek vagyunk meghalni, mert Olaszország (harcba) hív bennünket. És ugyanez látszott a játékukon is: az olaszok nagyon odatették magukat! Az eddig keveset mozgó, nagyanyó stílusban futballozó Balotelli is rengeteget futott, már a német védelem labdajáratásait megzavarták letámadásaikkal.

Ezzel szemben a németek? Nos, sorolom: Lahm, Neuer, Badstuber, Kroos, Schweinsteiger, Hummels énekelt. Boateng, Khedira, Özil, Gomez és Podolski nem. Az összefüggéseket nem szükséges magyarázni. Az olaszoknál Balotelli is énekelt, mégha nem is akkora lelkesedéssel, mint a többiek. Ez azért is fontos, mert korábbi meccseken ez nem volt rá jellemző. A német futball az elmúlt kb. 5-6 évben alapjaiban változott meg. A korábbi nagy küzdő, ám kevésbé ötletes és tetszetős futballt játszó Nationalelf helyét átvette egy látványos, élvezetes támadófocit játszó csapat, amely azonban a korábbi erényekkel már kevésbé rendelkezik. 2-0-nál ezért gondoltam azt, hogy itt már nem fog bekövetkezni a pl. 80-as évek nagy fordításaihoz hasonló feltámadás.

1994-ben Baden-Württembergben egy serdülőbajnok csapat edzésén vehettem részt. Az ügyes focisták délszláv, török, olasz bevándorlók, vendégmunkások gyerekei voltak. 2002-ben a vb-bronzérmes török válogatottban a csapat fele olyan játékosokból állt, akik Németországban születtek és nőttek fel, sőt, többségük akkoriban is éppen a Bundesligában játszott. Magukávé tették a német futballiskola erényeit, sokat futottak, fegyelmezettek voltak és ha kellett leütközték az ellenfelet, de mindemellett komoly technikai tudással is rendelkeztek, ami még erősebbé tette a csapatukat. A mostani német válogatottban számos olyan játékos van, amely a német futballiskolán nevelkedett, de más jegyeket is hordoz magán-magában és ezzel vált sikeresebbé. Így lett a német futball másabb, sok tekintetben jobb, de hiányoznak belőle olyan tulajdonságok, amelyek a mostani sikerhez szükségeltettek volna.

Nem temetném ezt a fiatal csapatot, amelynek kapujában ott toporognak újabb fiatal, dortmundi reménységek, de talán megújulásra szükség lenne: a padon. Én nagyon nagyra tartom Joachim Löwöt és az elmúlt években elért sikereit, akár ezt a bronzérmet is, senki sem vitathatja el tőle. Ugyanakkor az a beletörődés, összeomlás, amit láttam rajta a meccs során, a vég kezdetét jelezte számomra. Ugyanaz az apátia volt látható az arcán, mint Guardioláén a Chelsea elleni BL-elődöntőn. Egy szövetségi kapitánynak nem az a dolga, hogy a 40. percben magába roskadva üljön a padon, mert kétgólos hátrányba került a csapata. A pálya szélén állva kellett volna űzni, hajtani a csapatot, lelkesíteni a srácokat…