A cím nem arra utal, hogy a döntőbe jutás kérdése végül tizenegyespárbajban dőlt el, hanem inkább arra, a két fél egymást felülmúlva tette élvezhetetlenné a játékot. Egy-két látványos pillanattól eltekintve büntetéssel ért fel végignézni a meccset, amit ráadásul 120 percen keresztül nézhettünk.

A spanyol válogatottat tétmérkőzésen az elmúlt években egyedül a paraguay-i válogatott lepte meg igazán. Nelson Valdezék hihetetlen futómennyiséggel operálva már 60-70 méterre a saját kapujuktól letámadták a Rojas védelmét, hogy ne gurigázhassanak nyugodtan hátul, abból felépítgetve a támadásaikat. 90 percen keresztül nem lehet letámadni, ez fizikálisan lehetetlenség, és a dél-amerikaiak végül kapitulálni kényszerültek, de azért jogosan merül fel a kérdés, mi lett volna, ha megadják Valdez szabályosnak tűnő gólját vagy Cardozo berúgja a tizenegyest. Ebből a szempontból nem is volt olyan rossz taktikai elképzelés Gerrardo Martino szövetségi kapitány részéről. Azóta sem próbált meg senki ilyen energiát felőrlő, bátor, de egyben kockázatos vállalkozásba fogni a spanyolok ellen.

Paulo Bento végre valami hasonlóval próbálkozott. A portugálok, mint egy korábbi bejegyzésben már említettem, egyébként is a középpályát megszállva próbáltak eddig labdát szerezni, most ezt a fajta letámadást még jobban kitolták. Egyértelműen az volt a cél, hogy a spanyol védelem ne dajkálgassa a labdát, ne tudjon nyugodtan támadásokat indítani a mélységből építkezve. A következmény? Pique-ék gyakran zavarba jöttek, előrevagdosták a labdákat vagy Casillast is be kellett venniük a játékba, aki többnyire szintén nem tehetett egyebet, mint felrúgta a mezőnybe. Ehhez nincs is beszédesebb adat annál, mint hogy Casillas az Eb addigi 4 meccsén átlagban 23,5-szer ért labdához (a legtöbbször az olaszok ellen, akkor is csak 28-szor), tegnap azonban 47-szer (!). (Ez a számadat akkor is sokkal nagyobb, ha csak a 3/4 vesszük, tekintve hogy most 120 percet játszottak a korábbi 90-ekkel szemben.)

Persze, a felrugdosott labdákat ritkán szerezték meg a spanyolok, hiszen a portugáloknál hátul jól fejelő játékosok álltak, a spanyol támadó alakzat pedig Iniesta, Silva vagy Xavi személyében nem éppen magasságáról híres… Ennek kapcsán említeném meg, del Bosquét továbbra sem értem. Ezúttal mégis úgy gondolta, hogy szüksége van csatárra, és a kezdőbe jelölte azt az Alvaro Negredót, aki a tornán eddig csak a horvátok ellen taktikai csereként lépett pályára. Most a képességeit összehasonlítva a keret más csatáraival külön nem taglalnám, csak utalnék egy statisztikára: Negredot 4-szer foultolták, ha jól emlékszem minden alkalommal fejpárbaj során.

Na már most: ha del Bosque azért állította őt a csapatba, mert tudta előre, hogy a portugálok letámadnak, a spanyol védők kénytelenek lesznek a játékuktól alapvetően idegen felívelgetésekbe kezdeni, B. Alves és Pepe jól fejel, de pl. Llorente még jobban fejel, és pont ezért nem őt állítja a csapatba, hisz a spanyolok nem húzódnak annyira fel, hogy a támadóharmadban lefejelgetett labdákat megszerezzék, illetve azokért még meg is kellett volna harcolni, Negredo viszont közel azonos magassággal rendelkezik, mint a két említett portugál védő, akik ráadásul nem ismernek sok kecmect, tehát rendre lefoultolják majd az egy szem csatárt és ilyen módon fel lehet juttatni előre a labdát, hogy a szabadrúgások után már a támadóharmadban kezdhessenek el gurigázni, nos, ha mindezt valóban így tervezte el az öreg, akkor ő minden idők legjobb edzője, de a fenti eszmefuttatással kapcsolatban erős kétségeim vannak.

Pedig ugyanezt támasztaná alá, hogy az 54. percben pedig azért hozta le a Sevilla támadóját, aki talajon a spanyol sokpasszos (sőt, sokszor minden egyéb más) futballra teljesen alkalmatlan volt, mert a portugálok belátva, hogy nem fogják végig bírni, meg egy kicsit tudatosan is kijjebb engedve a spanyolokat a szorításból (nem is alaptalanul a kontráknak több területet remélve) visszább húzódtak, így a korábbi felívelgetések abbamaradtak.

Apropó lefoultolás. A játék jellegére nagyon is jellemző, hogy Negredo mellett többnyire a spanyol védők (és nem a támadó típusú játékosok) kerültek a földre egy-egy szabálytalan párharcot követően.

A játékból és Ronaldo miatti aggodalomból táplálkozva a korábban is ritkábban előrekalandozó Arbeloa maradt meg a pozíciójában, az újdonsült Barca-játékos Jordi Alba viszont sűrűn tört előre és az ezúttal visszafogottabb Iniestával karöltve még legalább próbálkozott némi támadgatással a bal oldalon. Mert összességében véve a spanyolok az első pár percet és a hosszabbítást leszámítva nem nagyon erőltették Rui Patricio kapujának veszélyeztetését. A 2 x 15 percben mutatott aktivabb játéknak köszönhetően a statisztika némileg feljavult spanyol szempontból, és így összességében véve 64%-os labdatartással és 85%-os passzolási pontossággal zártak, ami nagyjából megfelel egy átlagos spanyol válogatott meccs adatainak. A legkevésbé sem a 90 perc utáni statisztika! Abban ugyanis mindössze 53%-47%-ra nyerték meg a labdabirtoklást, és csak 75%-os pontossággal passzoltak, ami alapján nem is lehetne Xaviékra ismerni. Ráadásul a kapuralövések számában is alulmaradtak (10-6, azon belül pedig 2-1). Ha Ronaldo kicsit többet gyakorolja a szabadrúgáslövést, vagy azok előtt nem annyira a bohóclépéseire koncentrál, mint inkább magára a lövésre összpontosít, akkor most jó eséllyel nem a címvédő készülhet a döntőre…

Be kell valljam, sok éve vagyok a spanyol válogatott futballjának a híve, de a tizenegyespárbaj során egy cseppet sem izgultam a sikeréért. A kiábrándító játékuk után közömbös volt számomra, melyik ibériai társaság küzdhet meg az aranyért. Valahogy nem tudok azonosulni del Bosque nézeteivel sem, aki 3 éve a Konföderációs Kupa elődöntőjében, nem volt hajlandó lecserélni az aznap szemmel láthatóan elátkozott Villát vagy Torrest, miközben a süllyesztőbe küldte az akkoriban még hasonlóan gólerős Güizát, most viszont Villa hiányában az egyetlen épkézláb, sokoldalú csatárát mellőzi látványosan, pedig meggyőződésem, hogy Torressel – mégha nem is ő szerezné a gólt – látványosabb, gólerősebb lenne a spanyolok játéka. De lehet, hogy nem ez a cél! 2000-ben azután vette át a Real Madridot, hogy azt a BL-ben a Bayern München álomfocival oda-vissza szétalázta, aztán helyrerázta a társulatot és az elődöntőben újra összekerülve már legyűrték a bajorokat. A célfutball diadalmaskodott a szép játék felett! Ha vasárnap újra Casillas emelheti magasba a trófeát, mondhatnánk, az élet a veterán trénert igazolja. Én személy szerint viszont nem ezért szeretem a labdarúgást és nem ezért szerettem eddig a spanyolok fociját…

Kialakult a legjobb 4 mezőnye és ebben vajmi kevés meglepetés van. Már gyakorlatilag fél évvel ezelőtt megjósolhattuk, hogy az elődöntőbe a B-csoport és a C-csoport két-két sztárcsapata (Németország, Hollandia), illetve (Olaszország, Spanyolország) jut be. (Lásd korábbi bejegyzések: http://alomfoci.hu/pillanatnyi-forma-a-legutobbi-meccsek-tukreben-b-csoport/ és http://alomfoci.hu/pillanatnyi-forma-a-legutobbi-meccsek-tukreben-d-csoport/) Hollandia ugyan csalódást keltő módon szerzett pont nélkül búcsúzott, de így a németek oldalán a csoport másik továbbjutója, Portugália masírozott be a négy közé.

Árulkodó jel, ahogy a két házigazda mellé sorsolt gyenge csoportokból senki sem élte túl a negyeddöntőket. AZ UEFA-nál ezen érdemes lenne elgondolkodni! (Igaz, 4 év múlva ennek már semmi jelentősége nem lesz: Franciaország nem olyan kis futballnemzettel rendelkezik, mint a lengyel, az ukrán, vagy akár a svájci és az osztrák nép, ráadásul akkor már 24 csapatos lesz a torna, minek következtében felhígul majd a mezőny.)

Nézzük meg az élvezetes meccseket sajnos nem hozó negyeddöntők szakmai tanulságait és tegyünk egy kis kitekintést az elődöntőkre is!

Portugália. A világ 2. legjobb futballistájával (és ezek szerint Európa legjobb labdarúgójával), BL-győztessel, Real-játékosokkal, ManU-sztárral és sok egyéb jó futballistával felvértezve egyáltalán nem meglepő a jó szereplése. Ráadásul úgy tűnik, Paulo Bento egységes csapatot kovácsolt. A világbajnokságon két éve már mutatkoztak a portugál újhullámos futball jelei: hihetetlenül stabil védekezés és abból váltás villámgyors kontrákba. A világbajnokságon 3 földrész legjobbjaival is találkoztak és mindössze a későbbi világbajnok spanyolok rezgették meg a portugál hálót. Bento ugyan átalakította, felfrissítette a keretet, de a fentebbi futball alaptétel maradt. Szóban is többen bírálták a portugál csapat defenzív jellegére tett megjegyzéseimet, ezért úgy gondolom, a legjobb az lesz, ha a tények beszélnek helyettem.

Igen, az vitathatatlan tény, hogy Ronaldoék a csehek ellen sokkal támadóbban léptek fel, csakhogy Csehország válogatottja egy lelkes és szerencsés kiscsapat – akiket még a nem Eb-résztvevő magyar válogatott is legyőzött, ugye… Ezzel szemben a halálcsoportban – ahonnan a portugálok továbbjutása azért mindenképpen elismerést érdemel – a mutatók már messze nem olyan támadó csapat benyomását keltik. (És halkan hozzáteszem, a csehek ellen az oroszok is hasonló statisztikát produkáltak azzal az egyáltalán nem elhanyagolható különbséggel, hogy abból 4 gól és egy sokkal látványosabb játék alakult ki…)

Míg Pepe-ék 555-öt passzoltak a negyeddöntőn 83%-os pontossággal és 62%-ban birtokolták a labdát, addig a 3 csoportmeccsen rendre 400 alatt (többnyire jóval alatta) maradt ez a szám hetvenegynéhány százalékos pontosság és 40% körüli labdabirtoklási aránnyal. Már ez önmagában jelzi, Bentoéknál első a védekezés és majd csak a labdaszerzésből indul a lehetőleg minél gyorsabb ellentámadás. Nem véletlen, hogy a jobb ellenfelek ellen 19-, 16- és 17-szer kellett szabálytalan eszközökkel megakasztani az ellenfelek támadásait, míg a csehek ellen elegendő volt 7-szer ilyen meg nem engedett módon közbeavatkozni. Ez persze nem azt jelenti, hogy a 16-oson bunkereznének, a hihetetlenül nagy munkabírású Veloso-Meireles-Moutinho trió mellett rengeteget besegít a zavarásban, labdaszerzésben Ronaldo és Nani is, így már a középpályát megszállva igyekeznek labdát szerezni. Ettől függetlenül – valószínűleg tudatosan – átengedik a teret és a kezdeményezést az ellenfélnek: hadd jöjjön egy kicsit feljebb, hogy Ronaldonak és Naninak legyen területe a gyorsaságát kihasználni.

Ezen a taktikán nem kell sokat gondolkodni az elődöntőre: a spanyolok ellen, ha nem akarnak is, beszorultak volna. A párharc abból a szempontból érdekes lesz, hogy a vb-n a Rojas nyert 1-0-ra, utána egy barátságos meccsen azonban kíméletlenül szétkontrázta őket a portugál válogatott. Ha valaminek, akkor most az előbbinek van esélye, az utóbbinak csekély – kiváltképp, hogy a spanyolok nagyon készülnek Ronaldo közös semlegesítésére. Én személy szerint úgy gondolom, hogy nem Arbeloa a legalkalmasabb ember a feladatra, hogy megállítsa, mégha egyébként CR klubbéli csapattársa és ilyenformán nyilván nagyon jól ismeri a kvalitásait és talán azt is, miképpen tartható kordában. Ha del Bosque mer nagyot húzni, akkor Arbeloát beviszi középre és Ramost kihozza jobb szélre, vagy akár belső védőként Ramos helyén bedobja Raul Albiolt, mert szerintem mindenképpen a másik Realos csapattárs az, aki kellő adottságokkal bír fizikálisan, hogy megállítsa a portugál zsenit. Persze, arra is emlékezhetünk, ahogy a vb-döntőn Robbent próbálták semlegesíteni: Capdevila soha nem egyedül vette fel a száguldó hollandot, hanem mindig mögé zárt valaki a csel után esetlegesen megnyíló területeket lezárandó. Érdekes, hogy miközben ez a fegyelmezett taktikai húzás sokáig sikeresnek bizonyult, a későbbiekben feljebb tolódó spanyol védelem középen vált sebezhetővé és két váratlan kiugratásnál is hatástalan maradt Robben semlegesítése. Hogy a spanyolok világbajnokok lettek, az nem kis mértékben múlt Casillas földöntúli védésén és Puyol a játékvezető által nem büntetett, szabálytalan megmozdulásán. Alonso szerint csapatként állják majd útját Ronaldo rohamainak és csupán apró kiigazítást végeznek eddigi játékukon, de alapvetően nem változtatnak. Ez utóbbit a semleges szurkolók nyilván fájlalják, a kijelentés egészéről pedig süt, hogy éppen ő – mégha tudja is Ronaldo semlegesítésének titkát – nem fogja kifecsegni az öltözőben, ahol “Barca-kémek” tömkelege hegyezné fülét az okosságokra 🙂

Ezzel együtt már át is térhetünk a spanyol-francia negyeddöntőre, ahol éppen az idézett Xabi Alonso volt a meccs hőse, és amelyen a spanyolok újfent nem szereztek tömeges híveket a labdarúgásnak a sportággal még csak most ismerkedők köréből. Persze a 2 gól, a 12 kapura lövés, az 59%-os labdatartási arány, a 716 (!) 89%-os pontossággal elvégzett passzok miatt igazán nem nekik kell elnézést kérniük.

Laurent Blanc számomra érthetetlen összeállításban küldte pályára csapatát: a 4 védő mellé felrakott a pályára még kb. 4 védekező középpályást, akik közül mondjuk Malouda alapvetően inkább támadó felfogású, de ezúttal védekező feladatot kapott, illetve jobb hátvéd pozíciójából feljebb tolta Debuchyt és helyére Reveillere-t tette a csapatba. Mindezek mellett pedig kimaradt az addig jól játszó Alou Diarra és Nasri. Nem gondolom, hogy őket tette meg a Svédország elleni fiaskó felelőseivé, csupán beijedt, és a továbbjutás szempontjából lényegtelen utolsó csoportmeccs kudarcából okulva, amikor is felsejlett előtte a támadóbb felfogású futball ezernyi veszélye, továbbá a spanyolok ellen felkészülve ennyire durván defenzív felfogásban állította össze a csapatát. Ebben a kaotikus elképzelésben már nem látom a Jacquet-iskola tananyagát visszaköszönni. Félek tőle, Laurent Blanc tényleg csak ijedtében csapta így össze a taktikája felépítését, mert e mögött komoly szakmai elképzelés nem rejlett, csapata játékán pedig semmiféle felkészítettség jele nem mutatkozott.

Persze, egy kis meglepetésre del Bosque is mindig jó. Félek tőle, hogy Guardiola behülyítette a futballvilágot. Nem mintha az olyan régi vágású edzők útját kellene járni, mint Roy Hodgson, aki a 80-as évek futballjával próbálkozott – csekély sikerrel. De azért azt sem hiszem, hogy jó edzőknek, akik évek alatt felépítették magukat és csapatukat, beleunva a folyamatos sikerekbe és a kiismerhetőségtől félve extrém kísérletezgetésekbe kellene, hogy fogjanak. Guardiola gyakorlatilag a 2011-2012-es szezont azzal vágta haza Barcelonában, hogy elkezdte erőltetni hátul a háromvédős rendszert, elől pedig egy átláthatatlan totális futballra hajazó, ám igazából csatár nélküli támadójátékot talált ki. A játékosok egy idő után elvesztettek minden fogódzót, nem találták a helyüket, a relatív sikeresség csupán azért maradt meg egy ideig, mert futballozni azért nem felejtettek el, és voltak olyan zsenik, hogy sok meccset rossz taktika mellett is képesek voltak behúzni. Amikor azonban kifejezetten rájuk felkészülő ellenfelekkel találták szembe magukat,  elfogyott a tudomány. Pep végül a szezon végére kiégett és a törülközőt is bedobta.

Remélem, hogy a nagy válogatottak mestereit nem egy ilyenfajta burn-ot syndrom (ez a lélektani probléma Sebastian Deisler révén került be anno a labdarúgás fogalomtárába) fenyegeti. Bár – ami azt illeti, van Marwijk olyan elképzelés nélküli útravalót adott fiainak ezen az Eb-n, hogy ennél, amit a holland válogatott elért, bármelyik utcáról szalajtott laikus többre lett volna képes az Elftallal. Joachim Löw ezzel ellentétben merészet húzott pénteken és bejött neki, mindenki isteníti a zsenialitását, azt már kevesen veszik elő, hogy ez a görög válogatott így vagy úgy nézve is egy hullagyenge csapat, különösen Karagounis nélkül, és a végtelenségig nem lehet szerencséjük. Főleg, miután elhagyták az Eb szégyencsoportjának jótékonyan védő burkát. Szó se róla, azért a németek hátsó alakzata is képes volt olyan botrányos védelmi hibákra, mint amilyeneket az orosz, a lengyel vagy akár a cseh válogatott összehozott, s így a görögök mind a 4 meccsükön örülhettek gólnak. A németekre még visszatérek, mindenesetre Löw után másnap del Bosque sem akart lemaradni és aztán Prandelli is elkapta a kórt.

A spanyol szövetségi kapitány két megnyert meccs után visszatért a csatár nélküli játékhoz. Ok, a horvátok ellen akkor rúgták a gólt, amikor már Torres nem (és akkor éppen egyetlen más hispán csatár sem) volt a pályán, de akkor is szembetűnő, hogy mennyire van tartása, felismerhető játéka a spanyol válogatottnak, amikor ő játszik, illetve mennyire nincs, ha nélküle próbálkozik a címvédő. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Fernando mekkora formában van, bár egyébként nem játszik rosszul, hanem arra utalnék, hogy milyen fontos szerepe van meghatározott posztoknak, illetve azok betöltésének. A franciák ellen kis túlzással elképzelhetőnek tartom, hogy X. Alonso a szünetben alapos fejmosást kapott, amiért a góljánál olyannyira előremerészkedett. Neki ugyanis semmi keresnivalója nem lett volna a 16-oson belül. Az már a világbajnok játékának része, hogy a bal hátvéd Jordi Alba az ellenfél védelme mögé kerül, mint ahogy a spanyolok többször is megverték a francia szélső védőket, beadni vagy középre játszani viszont ritkán nyílt alkalmuk: nem volt bent ugyanis senki. Ennyit a csatárnélküli játékról! (Az, hogy a Silva, Iniesta, Fabregas hármasból valaki majd csak odaér, felejtős. Mert ugye többnyire épp a szélen vannak, ahol kicsiben egymással lejátszott kényszerítőkkel kerülnek a védelem mögé. Egyébként a csatárnélküli játéknál a taktikai felállás 4-2-3-1-ről 4-3-3-0-ra módosul, Xavi ugyanis visszalép a X. Alonso-Busquets kettős mellé.)

Illúzóink ne legyenek! A spanyol-portugál nem lesz élvezetes meccs. (Bár rám cáfolnának!) A spanyolok majd járatják a labdát a betonbiztos portugál védelem előtt, de annyira azért nem fogják erőltetni a támadást és a kockázatos passzokat, hogy a könnyen elveszített labdákkal Roniék megindulhassanak.

A másik nagy esélyes német válogatott a világversenyen általa állítólag soha le nem győzött olasz válogatott ellen lép pályára. Nem hiszem, hogy a múltbeli eredmények bármilyen kihatással lennének a mostani eredményre. Egész egyszerűen mindkét csapat jó formában van, így bármelyikük bejuthat a döntőbe. Revansvágy ugyan extra motivációként hajthat néhány embert a Nationalelfből, hisz Lahm, Klose, Schweinsteiger, Mertesacker, Podolski és másodedzőként (rossz nyelvek szerint már akkor is a valódi szakmai munkáért felelve) Löw is ott volt 2006-ban az elődöntőt bukó csapatban. A másik oldalon megmaradt hírmondók: Buffon, Pirlo, de Rossi, Barzagli. Emiatt is úgy vélem, a visszavágásnak, mint olyannak nincs sok értelme. Mindkét csapat nyerni, de legalábbis döntőbe jutni szeretne. Ha a negyeddöntőket nézzük, nehéz megjósolni, milyen összeállításban, és főként, milyen taktikával mennek föl a pályára.

Löw, ugye, átrendezte a támadó alakzatát, hogy meglepje a görögöket – erre persze – valószínűleg egy sértődött – játékos kiszivárogtatta a meglepő összeállítást. Kihagyta az addig 3 gólt szerző Gomezt és Kloséra hegyezte ki a támadójátékot, Özil mellett a két szárnyon pedig Müller és Podolski helyett Schürrle és Reus kezdett. A sokak szerint halovány Poldi és Müller sorsa ezzel lehet, hogy meg is pecsételődött, mert – mint láttuk – a németek egy félidő alatt többet támadtak és több gólhelyzetbe kerültek a stabilnak kikiáltott görög védelemmel szemben, mint a csoportkör alatt a csehek, lengyelek és oroszok együttesen. Való igaz, Schürrle és Reus érezte a nagy lehetőséget és igencsak aktívak voltak, de azért érződött, hogy az előbbi nagyon bizonyítani akart, ráadásul megfertőződött a Cristiano Ronalditis nevű csúnya kórral, minek következtében akárhányszor labdához jutott, bármilyen pozícióból, bármilyen szituációban kapura akart lőni, amivel többnyire csak a verebeket és a görög védők veséit riogatta. (Ezt a betegséget kapta el az olasz Diamanti is azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy az ő lövései veszélyesebbek voltak.) Visszatérve a németekhez, nem véletlen, hogy a veszélyesebb támadások nem Schürrle oldalán, hanem inkább a jobb oldalon futottak. Ha mégis bal oldalon, akkor pedig Lahm volt a kivitelező. Ugyanakkor Reuson meg némi bizonytalanság és nemzetközi rutin hiánya érződött, a gólja mondjuk 0-0-ás állásnál egész biztosan nem születik meg, akkor idegességében az égbe bombázza a labdát. Így viszont hihetetlen önbizalmat adhat neki ez a találat. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Klose – bár gólveszélyesen játszott – a lehetőségei többségével nem élt, ezekből Gomez mesterhármast rúgott volna, és végül Miro csak úgy iratkozott fel a góllövők listájára, hogy Sifakis bohóc módjára megajándékozta egy üres kapus lehetőséggel, akkor erősen megkérdőjelezhető, hogy Löw valóban zseniálisat húzott-e. Mondjuk, azt értem, hogy a közösségen belüli béke, a mellőzött hisztis játékosok lenyugtatására nem árt néha rotálni, azt viszont kétlem, hogy jó ötlet volt Gomezzel ily módon érzékeltetni, nem feltétlen csak benne bízik a kapitány. Ha az önbizalma megbicsaklik és Klose is képtelen lesz gólt lőni – mert Buffon azért nem Sifakis, de mennyire nem!, akkor jól megnézheti magát az olaszok ellen. Ja, hogy most már sok góllövője van? Igen, a görögök ellen! Olaszország más tészta! És eddig az Eb-n topcsapatok ellen csak és kizárólag Gomez volt eredményes…

Schweinsteiger bokasérüléssel bajlódik, hogy az elmúlt szezonban sokat kihagyott, közvetlen az Eb előtt is sérült volt, ráadásul még most sem maximálisan egészséges, az nagyban meglátszik a játékán. Nehéz döntés ilyenkor egy edzőnek, kihagyja-e, vagy még 95-96%-osan is benne bízzon. Lahm szerint az olaszok ellen az a pár százalék mínusz már nem fér bele. Végső soron ott van bevetésre készen Kroos is… Az sem véletlen, hogy sokan arról cikkeznek, Khedira mennyire kinőtte magát és a védekező középpályán most már inkább ő számít vezéregyéniségnek. Nem is tudom. Én egy kicsit azért szkeptikus vagyok. Előrefelé Sami nem tudja ugyanazt, amit Schweini. Elég, ha csak a hollandok elleni két zseniális gólpasszra gondolunk. Érdekes, hogy lett Khedirából védekező típusú játékos, mert annak azért el kell ismerni, kiváló, hiszen a Stuttgartban anno még csatárt is játszott…

Véleményem szerint a németek ezúttal visszafogottabb támadófocit fognak játszani, valami olyasmit, mint Portugália ellen. Sokkal kíváncsibb vagyok azonban az olaszok játékára, mert ők eddig minden meccsen támadóan léptek fel – legalábbis egy ideig… A spanyolok és a horvátok ellen nagyon magukra húzták az ellenfeleiket az előny megszerzése után, az angolok ellen azonban példás 120 perces támadófocit játszottak. Mennyire mernek kinyílni az alapvetően támadó felfogású németek ellen? Amennyiben semennyire, az eddigi tapasztalatok azt mutatják, nem képesek kibekkelni a gólratörő rohamokat. Az utóbbi két mérkőzésen már mintha elszakadna Prandelli a korábbi 3 védő + 4 védekező középpályás típusú rendszertől. Pirlo nagy formában van (Dénes Tamás az eddigiek alapján neki vagy Ronaldonak adná az Eb aranylabdát… Hmmm! Valószínűleg Iniesta egyik meccsét sem látta – vagy legfeljebb a franciát, ahol egy picit halványabb volt, de Jordi Albát ott is ő ugratta ki az első gól előtt.) és bármilyen összeállításban játszanak az olaszok, jól működő, egységes csapat benyomását keltik. De Rossi középpályán vagy a védelem tengelyében egyaránt jó teljesítményt nyújt, és nagy szerencséje az azurriknak, hogy mire Chiellini megsérült, Barzagli felépült, illetve Mottát is sikerült úgy-ahogy pótolni. Abate és Maggio egyaránt megállják a helyüket szélen, most, ugye, megint az előbbin a sor, mivel az utóbbi kisárgázódott. A nagy talány csupán a csatársor: Cassano és Balotelli relatív jól, veszélyesen játszik, de a gól valahogy mindkettőjük játékában hiánycikk.

Ami még érdekes az elődöntők párosításában, hogy az egyik meccsen két olyan csapat találkozik, amelyben nincsenek túlsúlyban egyetlen klub játékosai sem, míg a másikon gyakorlatilag a Bayernre és a Juventusra épülő válogatottak csapnak össze. A két csapat legutóbbi meccsén, igaz, bő 2 és fél éve, az előbbi diadalmaskodott…

Könyörgöm, valaki szabadítsa meg ezt az Eb-t az angoloktól! Amit Hodgson csapata játszik, az egyenesen a 8. csapással ér fel! És mondom mindezt egy olyan kontinenstornán, amelyen eddig még az élvezetes támadófutballjáról ismert spanyol és német válogatott sem kápráztatott el bennünket. A hasonló kategóriát képviselő (vagy talán már csak múlt időben: képviselt) Hollandia impotens játékkal, szerzett pont nélkül búcsúzott, az oroszok egy meccsnyi fociélményt nyújtottak (az is részben a bátor, de öngyilkos taktikával felálló cseheknek köszönhető), majd ők is felvették a legújabb holland módit, a többiektől meg úgymond mit is vártunk…

Eljött a túlbiztosítottság kora, amikor mindenki csak éppen annyit kockáztat, amennyit feltétlenül szükséges vagy még annyit sem, és nem lesz nyíltabb a játék akkor sem, amikor már nincs más hátra, csak előre… Az angolok úgy mentek ki a pályára, hogy nekik az iksz elég. Szövetségi kapitányuk szembehazudhatja az egész világsajtót, hogy soha nem lehet döntetlenre játszani, ő immár harmadszor küldte pályára ilyen megúszós taktikával a csapatát és az a legszomorúbb, hogy még így is veretlenek, sőt, nyertek két meccset. Ugyan mesélje már el nekem Mr. Hodgson, hol jellemző ez a futball az angol élvonalra. Mikor játszik pl. a Manchester United, az Arsenal vagy a City ilyen gusztustalan bunkerfocit? (Némelyikük még akkor sem, ha történetesen az FC Barcelonával kerül szembe!)

Joggal féltem a Chelsea BL-győzelme után, hogy az a fajta futball, játék (nem tudom, hogy ezek a szép szavak használhatók-e egyáltalán a Kékekkel összefüggésben) mérvadó lesz az Európa-bajnokságra nézve is. 2004-ben ugyanis már megtapasztaltunk valami hasonlót: akkor a mourinhós defenzív célfutballal az FC Porto meglepetésre megszerezte a legrangosabb klubcímet Európában és a nyár minderre még rátett egy lapáttal. A Portóra épülő portugál válogatott hazai pályán a döntőig menetelt az Eb-n, és utólag a kék-fehérek célfutballjához hasonló játékuk is látványosnak tűnt annak tükrében, hogy végül Görögország lett a kontinensbajnok.

Mondhatnám, aggodalomra most is van ok bőven. Az egyetlen 100%-os válogatott Németországra – mindezt ráadásul a halálcsoportban teljesítette! – a görögök várnak a negyeddöntőben, ami sok jót nem ígér. Ha Löwék tovább is mennének, vért fognak izzadni azon a meccsen. Milyen a sors: a görögök esélyeit nagyban csökkenti, hogy a csapatkapitány Karagounis bírói tévedés folytán kétsárgás eltiltását tölti. A 2004-es Európa-bajnok játéka gyakorlatilag pótolhatatlan. Hihetetlen sokat dolgozik a középpályán és az általa rutinosan “kiharcolt” szabadrúgások biztosítják a görög támadások felépítésének szinte egyetlen lehetséges módját: 35-40 méterről felívelgetni a labdát. Csak remélni merem, hogy az elődöntőben már nem lesz alkalma pályára lépni…

A portugálok már rég levetkőzték magukról az Európa braziljai címet. Igen, van egy fantasztikus Ronaldójuk és Nanijuk – amint láttuk, orbitális hibákra azért mindketten képesek, de ezzel le is tudtuk a luzitán támadófutballt. A csapat defenzív felépítésű, két gyors szélsőjük kontrajátékára alapoznak, és emiatt jaj annak, aki kinyílik ellenük. Hát a csehek ezt a szívességet nem fogják megtenni! Ők tanultak az első meccsből és azóta mélységben sokkal biztosabb lábakon állnak. 1996-ban ugyanez a páros nem túl élvezetes negyeddöntőt vívott egymással. A portugálok mentek előre, ahogy az az akkori futballjukból törvényszerűen adódott, a csehek pedig beásták magukat és csak időnként merészkedtek előre egy-egy ellencsapás erejéig. Egy ilyen alkalmával Poborsky emlékezetes gólt rúgott Vitor Baiának, azt azért még ezzel együtt sem állíthatjuk, hogy Nedvedék megérdemelt győzelmet arattak. A csehek most is csak valami hasonlóban bízhatnak, mert a fenti fanyalgás ellenére, illetve éppen az ott vázolt portugál foci miatt azért Ronaldoék messze esélyesebbek.

A spanyolok eddig csak a szükségeset futballozták, se többet, se… hát, még inkább kevesebbet. Csakhogy annyira jók, hogy még ez is elég volt. Az írek nem mutattak Európa-bajnoki színvonalat, a két jó csapat elleni meccsen pedig meglehetősen visszafogottak voltak. Nekik ugyan mindegy lehet, kit kapnak ellenfélként, és a Barca-Chelsea BL-párharc tanulságaiból kiindulva talán még szerencsésebb is, hogy nem az angolokkal kerültek össze. Ugyanakkor kevésbé élvezetes, ám annál célratörőbb futballért a Jacquet-iskolán nevelődött Blanc csapatának sem kell mennie. Szomorú az az Eb, ahol a svédek meccseit kellett várjuk, hogy valami élvezetest is láthassunk. Ibráék megtették a magukét, mindez persze a továbbjutásukba került. Lehet, hogy ez is igazolja a biztonsági futball létjogosultságát? Hamrén társulata mindenesetre két nagy veretlenségi sorozatot is megszakított: tavaly ősszel a hollandokét még a selejtezőkön, ezúttal pedig a franciákét. Az igazsághoz mondjuk az is hozzátartozik, a veszteseknek egyik meccsen sem volt már tétje az összecsapásnak…

Az Eb előtt holland, német, spanyol, olasz – az utóbbiak bundabotrányai és a franciák egyre jobb formába lendülése után Ribery-éket vártam negyedikként az elődöntőbe. A hollandok már elbúcsúztak, de a portugál-pótlékkal még kiegyeznék. És valahogy a spanyol-német-olasz trió is létrejöhet. Feltéve, hogy az angolok nem köpnek bele a levesbe. Igazából már talán az sem lenne baj, de legalább érdemeljék ki!