Nagyon erős mezőny jött össze a 2016-2017-es BL-dreamteam játékra, hiszen indult a címvédő Vlada V., de itt van az 1. BL-dreamteam (és egyben a 2012-es Eb-dreamteam) nyertese V. Sándor, a 2013-2014-es BL-dreamteam nyertese Cs. Marci, a 2014-2015-ös BL-dreamteam (és egyben a 2010-es vb-dreamteam) nyertes T. Gábor, valamint a 2016-es Eb-dreamteam bajnoka Papi is.

Ehhez képest nem a korábbi bajnokok, hanem B. Attila, valamint mögötte két újonc D. Ernő és Sz. Marcell végzett az első forduló élbolyában. B. Attila erős védelmének (Bayern- és Dortmund-játékosokkal), a gólszerző Saulnak és a Suarez-Neymar páros parádés nyitányának köszönhetően végzett az élen.

Idén először fordult elő, vélhetően a Lex Messi-Romaldónak betudhatóan, hogy a két nagy sztár egyikét sem nevezték a menedzserek. Pedig a két aktív legenda most sem okozott csalódást…

Nem szeretem az összeesküvés-elméleteket és bár sokáig Pep Guardiola komoly idol volt a számomra, olyan húzásai miatt, mint amit tavaly tavasszal elkövetett Hans-Wilhelm Müller-Wohlfahrttal, “kiábrándultam” belőle.

Akkor ugyanis a Bayern München kiesését a Bajnokok Ligájában – ez elődöntőben éppen Guardiola korábbi sikerklubja, az FC Barcelona búcsúztatta a bajorokat – a csapat orvosa nyakába varrta.

Az tény, hogy akkor számos kulcsjátékos hiányzott – ráadásul már hosszabb ideje – a müncheni csapatból, pl. Robben, de ez a fajta kitörés és a saját kudarcokért mások hibáztatása kissé visszás volt. Dr. Müller-Wohlfahrt, aki gyakorlatilag 1977 óta a Bayern München csapatorvosa volt, az őt ért sérelmek miatt távozott a klubtól.

Müller-Wohlfahrt nemzetközileg elismert sportorvos, talán mondhatni a világ legismertebb sportorvosa, 1995 óta a német labdarúgó válogatott csapatorvosi posztját is betölti. Habár orvosi körökben bizonyos alternatív gyógyászati megoldásai kontroverz viták tárgya, az azért önmagáért beszél, hogy mennyi ideje szolgálja a német labdarúgást a legmagasabb szinten, és talán az sem mellékes, hogy vannak bizonyos eredményei:

• Usain Boltot is kezelte legutóbbi olimpiai aranya előtt
• a Bayern 2001-es BL-győzelmében kulcsfontosságú volt, hogy a Real ellen a Bernabeuban az az Elber szerzett gólt, akit Müller-Wohlfahrt 9 nappal (!) korábban operált meg térdporc sérüléssel, mellesleg a visszavágón Mehmet Scholl is összevarrt állapotban játszott, mert lecserélése után azonnal gipszbe rakták a lábát egy korábbi sérülés pihentetése végett…

Ezek azonban régi érdemek, és Guardiola nem nagyon volt rá tekintettel. Ő abból indult ki, hogy minden idők legeredményesebb szezonjában (2008-2009) a Barcával gyakorlatilag egy szűk keret, 13-15 ember futballozta végig a nagy csatákat komolyabb sérülés nélkül. Minderre azonban a Bayernnél 2015. tavaszán nem számíthatott.

Megint csak nem szeretnék utalni bizonyos feltételezésekre, miszerint a német futball sikereiben a német “orvosi csodák” is nagy szerepet játszanak. (Gondoljunk csak az aranycsapatunk elleni vb-győztes gárdára, amelyik “vitamininjekciókkal” készült a döntőre, vagy olvassunk utána Toni Schumacher botránykönyvében, mit kaptak a reggeli (ebéd és vacsora) mellé a mexikói edzőtáborban az 1986-os vb-re készülő futballisták.

E helyett inkább az a vicces jelenet jut eszembe, amikor 2010. elején Jerome Boateng az Aktuelle Sportstudio vendégeként arra a kérdésre, hogy nem fél-e a sérüléstől a vb előtt, azt nyilatkozta: ha valaki fit, akkor nem sérül meg olyan könnyen.

Mennyire igaza lett! Mert megfordítva az állítását, miszerint, aki nem olyan top fit, az viszont könnyebben megsérül, az ő esetében most 2016-ban bejött. Sokat bajlódott a szezon során kisebb-nagyobb sérülésekkel és bár a bajnokság végére felépült és formába lendült, az olaszok elleni butaságáig meglátásom szerint az Eb egyik legjobb játékosa volt. Hátul atletikusságával mindent letisztázott, mellette nem lehetett elmenni – az ostoba tizenegyesig a német válogatott 4 meccsen nem is kapott gólt (!) – az előrefelé játéka pedig parádés volt. A német támadások gyakorlatilag vele, tőle indultak. Nem ritkán 60 méteres tért ölelő és tűpontos íveléseivel. Ráadásul még gólt is szerzett…

Az ő sérülése az elődöntőben megpecsételte a Nationalelf sorsát. De más sérülésekkel is bajlódott a német csapat: Rüdiger még a felkészülés alatt dőlt ki, Hummels sérülten érkezett az Eb-re, és így pl. a nyitómeccset ki is hagyta. Khedira a torna során dőlt ki a sorból, Gomez úgyszintén. Csupa kulcsjátékos, alapember. Túl lettek volna terhelve? Nem jutott elég a regenerációjukra?

Thomas Müller például csúcsformában focizta végig az egész szezont, az Eb-n viszont sem gólt nem szerzett, sem pedig az ő szintjén elvárható játékkal nem hívta fel magára a figyelmet.

Lehet, hogy Guardiolának igaza volt, és tényleg valami az orvosi stábbal nem stimmelt?

Nem szoktam ilyet kérni, de most tényleg azt szeretném, ha veszítenénk Portugália ellen. Remélem, Storck mester is végigszámolgatja a lehetőségeket és erre a következtetésre jut.

Jó nekünk a vereség Portugália ellen, nicht wahr, Bernd?

Két forduló után ugyanis vezetjük az F-csoportot és valljuk be, az eddig mutatott formák alapján kifejezetten jó esély van arra, hogy ne kapjunk ki a portugáloktól papírforma szerint. Márpedig már egy döntetlennel is mi nyerjük a csoportot.

A sorsolás nem kifejezetten szimpatikus szeszélye folytán ebben az esetben a legjobb 16 között az E csoport 2-ja, szinte biztosan Belgium várna ránk. Természetesen nem kell megijedni tőlük sem, de ha már számolgathatunk és álmodozhatunk, miért ne céloznánk meg a legjobb 8-at egy potenciálisan olyan ellenféllel szemben, aki papíron velünk egy súlycsoportban van, azaz jó játékkal, szervezett focival verhető.

Ilyen ellenfelek várhatnak ugyanis a csoportunk 2. helyezettjére, mert akkor a B. csoport ezüstérmesével ütközünk, amely jelen állás szerint legvalószínűbben az orosz, wales-i, szlovák trióból kerülne ki, “legrosszabb” esetben az angolok lehetnének nyolcaddöntős ellenfeleink. Az előző 3 közül szerintem bármelyik ellen van keresnivalónk, és az angolok ellen is több esélyünk van, mint a belgák ellen. (Ráadásul, mire a mi utolsó csoportmeccsünkre sor kerül, addigra már tudni fogjuk, mire számíthatunk a B-csoportból. Sajnos, a belgáék utánunk játszák az utolsó meccsüket, így nem tudhatjuk, hogy csoportgyőzelem esetén is egy meglepetés ír vagy svéd válogatott lehetne az ellenfelünk az E-jelű kvartettből.)

Tehát, nem megnyerni a csoportunkat.

Oké, de mi van, ha lecsúszunk a 3. helyre?

Mert ha veszítünk Portugália ellen, csak egy biztos: Ronaldóék előttünk végeznek.

Ha Izland nyer Ausztria ellen, akkor biztosan 3. vagyunk. Mekkora ennek az esélye? Van, de szerintem nem sok. 50-60% esélyt látok arra, hogy Ausztria nyer, de ők minket nem előzhetnek meg. Ezenkívül 20-30% az esélye a döntetlennek, ebben az esetben is 2. vagyunk, és csak max. 10-20% esélyt látok rá, hogy az izlandi furcsa foci menetelése tovább tart, és behúzzák a meccset valahogy. (Mert lehengerlő játékukra és fölényes győzelmükre nem fogadnék…)

Szóval, van egy minimális kockázat, hogy 3. leszünk és akkor vagy Németország vagy Spanyolország vár ránk a legjobb 16 között. Ezt mindenképpen jó lenne elkerülni, de szerintem a reális célként elérhető negyeddöntőért cserébe ennek kockázata bevállalható – mivel Izlandnak köszönhetően minimális – a Portugália elleni vereséggel.

És ha már álmodozunk: mi van ha bejön ez a taktikázás és tényleg bejutunk a legjobb 8 közé?

Akkor a fentiekben leírt optimális esetben a házigazda franciákkal játsszunk az elődöntőbe jutásért. Ott meg bármi lehet…

Ja, eszembe jutott 2004.

Ott is volt egy német kapitány által igazgatott válogatott, amelyek az első meccsen nyert, a másodikon ikszelt, a 3-at viszont elveszítette. Aztán a legjobb 8 között megverte a franciákat…

Emlékszik valaki? Ők voltak a görögök…

Nemrég a FourFourTwo magazinban egy elemzés rámutatott, statisztikailag micsoda pazarlás és taktikai szempontból egyáltalán nem tanácsos ívelgetni, mert a beadásokból a legritkább esetben születik gól. A 2016-os Eb eddig erre alaposan rácáfolt…

Ne ívelgessetek, mert ez lesz belőle…

Az FFT magazinban gyakorlatilag tudományos alapon kimutatták, hogy – ha jól emlékszem – csak minden 93. beívelésből lesz gól, emiatt nem érdemes ezzel a taktikai fegyverrel élni. Valóban gyakorta haszontalan erőpazarlásnak tűnik a beadogatás, edzéseken is, hogy unjuk, amikor szinte csak ez van műsoron, ám nem biztos, hogy ezt a jó öreg eszközt ki kellene vonni a forgalomból.

Az szerintem a futball örök törvénye marad, hogy a széleken érdemes megbontani a védelmet és akár mögé kerülve a kapu előtti területre juttatni a labdát. Ezt ui. sok szempontból nehéz levédekezni, illetve az esetek többségében kiküszöböli a lesszabályt. Ettől még az FFT által lobogtatott statisztika igaz lehet, bár szerintem ez azon kis csapatok számlájára írható, akik képtelenek építkezve eljutni a kapu elé és különösebb elképzelés, fantázia nélkül rugdossák fel a labdát az egy szem csatáruk irányába, akik küszködhet az őt körülvevő, jól fejelő védőkkel és a lecsorgók begyűjtésében sem sok támogatást kap…

A mostani Eb azonban más tészta. Nagyon jól felkészült csapatok vesznek részt rajta, és nem azért divat az ívelgetés mert Skócia kivételével az összes brit válogatott jelen van a tornán.

A mai napig 34 gól született, ebből 9 beadást követő fejesből és további 6 gól is gyakorlatilag beadást vagy ívelést követően jutott a gólt szerzőhöz – pl. Schweinsteiger lábbal szerzett gólja Özil beadásából. (És ide még csak bele sem számoltuk azokat a gólokat, amelyek egy beadást követő kavarodás során keletkeztek (pl. Vardy találata).

Tehát ívelgetni mégiscsak érdemes.

Én azt gondolom, hogy az ívelgetést a tiki-taka és a spanyolok sokéves dominanciája tette hiteltelenné, pedig a 2009-2010-es Barcától még nem volt idegen mindez, példa erre Messi fejesgólja a 2009-es BL-döntőben a ManU ellen. De ahogy a spanyol uralommal párhuzamosan a brit klubcsapatok teret vesztettek Európában, a katalánok is inkább a talajon verték ellenfeleiket, mindenki inkább a tiki-takát és a totális futball spanyolos változatát éltette.

Szerintem nem véletlenül kelt ki ez ellen a tendencia ellen Gattuso, az első meccs alapján úgy tűnik, az olaszok is inkább a saját erényeikre kívánnak építeni, és hát talán az sem mellékes, hogy az újra nagyon Barcás focit játszó spanyol válogatott is fejes góllal – természetesen egy beadást követően, előkészítő (Iniesta) és befejező (Pique) egyaránt Barca-játékos volt – tudott csak meccset nyerni.

A tiki-taka emblematikus szakembere Guardiola Bayern Münchenjét is a beadások és a fejes gólok mentették meg a BL-negyeddöntőben a Juve elleni kudarctól.

Most pedig a franciák Payet kivételes formája mellett a fejesgóloknak köszönheti eddigi sikereit, de a fentebb említetteken túl is számos meccset döntöttek el fejes gólok. Nem tudjuk, mi lesz a végső tanulsága ennek az Európa-bajnokságnak, azt viszont már most leszögezhetjük: az ívelgetések kora nem áldozott le…

Sorozatunk első részében a kétszeres címvédő spanyol válogatottat vesszük górcső alá.

2008 és 2012 között a La Roja uralta a világ labdarúgását, hiszen magabiztosan nyerte meg a két Európa-bajnokságot és közte a világbajnokságot is. 2013-ban a döntőig mentek a Konföderációs Kupán, ám ott a bíró hallgatólagos jóváhagyásával szanaszét faragta és futotta őket a brazil válogatott, és sima 3-0-lal haza is küldte Iniestáékat. Azaz baljós jelek már akkor mutatkoztak, ám senki sem gondolta volna, hogy a vb-n egy év múlva szégyenszemre a csoportból sem jutnak tovább…

Mindenki azt gondolhatta volna: egy korszak véget ért…

Igaz, nincsenek már olyan emblematikus figurák a csapatban, mint Xavi vagy David Villa, ám világ- és Európa-bajnokból még mindig akad bőven, és ők nem a leírható kategóriába tartoznak. Maga a spanyol labdarúgás is a csúcson van az elmúlt 3 évben, hiszen a Real Madrid és az FC Barcelona után most is biztosan spanyol csapat nyeri a BL-t (mint ahogy az EL-t is a Sevilla révén zsinórban harmadszor). És ha máshonnan nem, hát a BL-ben is top-csapat Real-Barca-Atletico trióból lehet válogatni, ráadásul az Ibériai-félszigeten kívül játszók is nemzetközi szinten nagy névnek számító csapatokban keresik kenyerüket (Bayern, Juventus, Chelsea, Manchester United, Arsenal).

A spanyol válogatott – eltekintve a Szlovákia elleni botlástól – magabiztosan nyerte a selejtező csoportját is, ősszel 2-0-ra verte az újhullámos angolokat, akkor mégis mi hiányozhat?

Szerintem két dolog. A koherencia és a psziché.

Korábban nekem úgy tűnt, a spanyol nemzeti csapat ugyanazt a játékstílust követi, mint a Barca. Megtehette, hiszen a csapat gerince a katalán klub játékosaiból állt, akiket jól egészített ki több, sokoldalúan tehetséges és így a tiki-takát is jól adaptáló futballista, mint Ramos, David Silva vagy az akkor még nem barcás David Villa vagy az eredetileg Barca-nevelés, de pl. a 2010-es vb idején még Arsenal-játékos Fábregas. Ez a koherencia ma már nincs meg, hiába van ott a keretben Iniesta, Busquets, Pique, Jordi Alba és Bartra, továbbá 3 ex-Barcelona focista (Fabregas, Pedro, Thiago), a stílus már nem egyértelmű, inkább épít a játékosok egyéni képességeiből adódó dominanciára, mint az egyedülálló csapatjátékra.

A másik a pszichológiai faktor: a legyőzhetetlenség mítosza. 2012-ben ez a hit odáig ment, hogy az elődöntőben simán elalibiztek a tizenegyesrúgásokig Portugália ellen, mert meg sem fordult a fejükben, hogy nem ők jutnak a döntőbe. Ez meglátszott Fábregas mindent eldöntő, szemtelen tizenegyesén is. A mítosz azonban Brazíliában szertefoszlott. Kétszer is. (Sőt, egész pontosan háromszor. :-))

A spanyolok vitathatatlanul az idei Eb egyik aranyesélyes csapatát adják. De csak az egyiket. Nem a top-favoritot, mint korábban. A portugálok, franciák, németek, olaszok és belgák nem fognak berezelni tőlük, ha összekerülnek velük.

Ebből persze, jól is ki lehet jönni. Én viszont azt gondolom, örökké nem lehet a sorsot kísérteni. És a helyzet az, hogy olyan nagyon gólerős csatára (sőt játékosa) nincs a spanyol válogatottnak. 4 éve próbálkozott del Bosque egyfajta csatárnélküli játékkal. Jellemző, hogy akkor is a keveset játszó vérbeli csatár Torres lett a gólkirály. Éppúgy, mint egy évvel később a Konföderációs Kupán. A rosszemlékű vb óta azonban nem kapott meghívót, részben formaingadozásai, részben pedig az előbbit is magával hozó sérülései miatt. Most viszont top-fitt, a legutóbbi 11 tétmeccsén 7 gólt lőtt, és jelenleg a BL-döntőre készül klubcsapatával. A La Roja 25-ös keretébe azonban nem kapott meghívót.

Helyette a Juventus-szal bajnok, ám többnyire csere és csak 7 bajnoki gólig jutó Alvaro Morata, a 12 gólos Celta Vigo-csatár Nolito, a válogatottban még debütálásra váró Lucas Vazquez vagy a bilbaói Aritz Aduriz, aki ugyan 20 gólt szerzett a spanyol bajnokságban, de 35 éves és elsősorban fejjátéka miatt lehet hasznos alternatíva, de nem alapvető megoldás, kerültek be.

Kimaradt Diego Costa is, mert nem 100%-osan egészséges, és a hosszú kihagyására hivatkozással Cazorla sem kapott meghívót.

Ha így nézzük, meglehetősen karcsú a spanyol csapat támadósora, még akkor is, ha ezt ellensúlyozni tudja esetleg egy gólerős középpályás sor, ám a nagy nevek ellenére ott is csak szerény góltermést láthattunk az elmúlt szezonban.

Szóval, nagy kérdés, ki fog gólt lőni? Mert a nélkül azért nehéz lesz Eb-t nyerni.

Hiába ugyanis a stabil, sőt nyugodtan mondhatjuk, világklasszis védelem, ahova ráadásul az alternatívák is nagyon jók, hiába olvasható félelmetes névsor a középpályán, mindez csak arra lesz elég, hogy a labdabirtoklási arányt nyerje a csapat a megszokás szerint.

Del Bosquénak még van pár napja, hogy meggondolja magát, és mégis megkeresse Torrest. Vagy van pár hete, hogy megtanítsa Iniestáékat a Juventus vagy az Athletic Club stílusára futballozni. Sok szerencsét hozzá!

Nem vagyunk esélytelenek az Eb-n, de addig még sok mindenben kell fejlődnünk.

A pótselejtezőn nyújtott teljesítmény bizakodásra ad okot, ugyanakkor be kell látnunk, egy olyan csapatot vertünk meg oda-vissza, amelyik 5 pozícióval mögöttünk állt az UEFA-ranglistán. Nem beszélve arról, hogy a görögöket legutóbb barátságos meccsen még a luxemburgiak is megverték (és rajtunk kívül a csoportunkban mindenki legalább egyszer). Ez azért tanulságos, ha megnézzük, a miniállam hol áll az európai válogatottak ranglistáján…

Azt, hogy nem vagyunk esélytelenek persze, úgy kell érteni, hogy a csoportból való továbbjutás nem reménytelen. Az eddigi – részben szerencsés korábbi sorsolásunknak is köszönhető – eredményeink alapján a 3. kalapba kerültünk a december 12-én tartandó sorsolásra, ami alapján joggal várhatjuk el, hogy némi fejlődéssel a csoportmásodik vagy a négy legjobb csoportharmadik hely egyikére odaérjünk. Ha továbbjutunk, már óriási fegyvertény, és onnantól kezdve minden újabb apró siker ajándék.

Mindehhez azonban jelentősen fejlődnünk kell számos téren!

Elöljáróban meg kell követnem Storck kapitányt! A csoportmeccseken nem láttam a szakmai munkájának szikráját sem. (Ami lehet, hogy a neki – és a csapatnak – jutó rövid felkészülésnek tudható be.) Az a szervezettség viszont, ami jellemezte a csapatot a pótselejtezőkön, már összehasonlíthatatlanul jobb volt, egy érett csapat képét mutatták, és ha ebben további előrelépést sikerül elérni, egész biztos vagyok benne, hogy emelt fővel jöhetnek majd haza a srácok az Eb-ről.

A másik, a kapitány bátorsága, ahogy bizonyos játékosokhoz nyúlt. Ilyet tényleg csak korszakos edzőzsenik engedhettek meg eddig maguknak. (Hirtelen egy Bayernes példa jut eszembe, amikor 2001-ben Ottmar Hitzfeld a Real Madrid elleni BL-elődöntő visszavágójára megfogyatkozott keretéből a Bundesligában is még csak alig párszor pályára lépő 20 éves Owen Hargreaves-t jelölte a kezdőbe. Hargreaves a meccs legjobbja volt, a Bayern a döntőbe jutott, majd meg is nyerte azt…) Storck esetében mind Kleinheisler nevezése, mind pedig a csapaton belüli rotáció jó húzásnak bizonyult.

Régóta vágytam már arra, hogy egy csapat minden meccsre az aktuális ellenfélre adaptált taktikával álljon ki. És itt most nem arra gondolok, hogy a szétesett védekezéssel futballozó görögök ellen nekünk is egy széteső védelem volt a válaszunk… 🙂

Mondhatnak bármit a norvégok, mi azt játszottuk, amit kellett és az eredmények önmagukért beszélnek. Kalapot emelek Storck előtt, amiért minden mérkőzésen az aktuális feladatnak megfelelő 11-et küldte a pályára, akik – a magyar válogatottól az utóbbi évtizedekhez képest szokatlan módon – képesek is voltak feltenni a pályára azt, amit a kapitány taktika címén felvázolt nekik. Ezek után a pótselejtezők előtti szakmai stáb-csere sem tűnik már olyan eszement ötletnek.

Miben kell azonban fejlődnünk?

Kapusposzt: ez egy kényes kérdés. Az aranycsapat kapitánya, Bozsik után éppen a norvégok ellen második magyar futballistaként Király Gábor ünnepelhette 100. válogatottságát. Király már messze maga mögött hagyta azt a korszakot, amikor még a Bundesliga legjobb kapusának választották és BL-meccseken védte a Hertha kapuját. A mostani selejtező sorozatban azonban magabiztossága tartást adott az időnként betliző védelemnek, és akárhogy nézzük is, nem nagyon volt alternatívája. Hiába véd most már ő is a hazai pontvadászatban, és lehet, hogy lenne egy-két fiatal, aki pillanatnyi forma alapján picivel jobb, a tapasztalat, a rutin mellette szól. Kicsit olyan ez, mint a korrupció: ha mindig ugyanaz a cég nyeri a tendereket, egy idő után már csak azért is ők jöhetnek szóba egyedül, mert másnak nincs referenciája…

Az elmúlt években jobb nem jutott eszébe a kapitányoknak, mint újra és újra Királyhoz nyúlni. Így más nincs, aki ennyire bejáratott lenne a címeres mezben.

Én pár éve hiányoltam Köteles kipróbálását. Ő mégiscsak stabil kezdő a jelenleg világranglista első Belgium egyik élvonalbeli csapatában. Védett a BL-ben is (volt dolga rendesen J). Ő valahogy nem került közel a tűzhöz, pedig ki lehetett volna próbálni, fel lehetett volna építeni. Néhány évvel fiatalabb, mint Király, éppen a legjobb kapuskorban van. Persze, a kapusposzt eldöntése bizalmi kérdés. És éppen most leváltani Királyt nem ildomos. Az idő pedig már kevés.

Annak azért szorítsunk, hogy Király Gabi ne sérüljön meg, mert akkor minden bizonnyal kevésbé tapasztalt kapus kerül a helyére. (Az 1990-es vb-n ez ugyan az argentinoknál Goicoechea személyében jól sült el.)

Védelem: A két szélen Kádár és Fiola eddig jól megoldotta a feladatát, igaz, az Eb-n komolyabb kihívásokkal kell majd szembenézniük (vagy akár majd a vb-selejtezőkön, ha Ronaldót kell megállítani a szélen…). Vannak azért alternatívák is a posztjukra, pl. Leandro vagy Vanczák, egy-egy rutinosabb játékos személyében. A középső védelem azonban szerintem továbbra is gyenge pont. Guzmics – úgy tűnik – töretlenül élvezi különböző kapitányok bizalmát is, amit folyamatosan javuló formával hálál meg. Véleményem szerint viszont rendkívül lassú, labdával pedig körülményes. Fürge, európai szintű csatárok ízekre szedik. Ha légi párbajt kell vívni, akkor azonban megbízhatóan teljesít. Ezért mellé, mindenképpen egy gyors és talajon hatékonyan szerelő belsővédő pár kell. Lang vélhetően nem az, de a norvégok ellen nyilvánvalóan olyan játékosra volt szükség, mint ő. (És ha a számokat nézzük, 2 meccsen mindössze egyetlen kapott gól, nem is rossz.) Számomra azonban nem válogatott szintű játékos, aki rendre a tribünre rugdossa, fejelgeti a labdát. Nyilvánvalóan ez egy bizonyos szintig biztonságos és hasznos, de ma már megye II-ben is kinézik az ilyen bekkeket…

Alternatívájuk viszont sok nincs, Juhász már messze túl van a zenitjén, mellette szinte csak a tapasztalat szól, Korcsmár pedig középső védőként sosem volt olyan nagyon meggyőző – legalábbis a felnőtt válogatottban nem… Szóba jöhet még Lipták, akinek formája ingadozó, bár ha azt hozná, amit 2011-ben, amikor leradírozta a pályáról Zlatan Ibrahimovicot, akkor komolyabban is érdemes lenne számítani rá.

A védelmünk teljesítménye értelemszerűen nagyban múlik azon is, hogy előtte a középpályán mennyire hatékony a szűrés (csapatként kell védekeznünk, és többnyire támadnunk is), ez a pótselejtezőkön jól működött, az azonban intő jel, hogy pl. az észak-írek, a görögök és a norvégok ellen is úgy kaptunk gólt, hogy Király (nagyot) védett, a kipattanóra azonban az ellenfél ért oda. Persze, Király is gyakorolhatná – az északír példánál maradva, mert a többinél tényleg óriásit védett és örült, hogy egyáltalán hárítani tudott – hogyan kell oldalra ütni a labdát védéskor, de alapvetően a védelem feladata, hogy a kipattanó ne az ellenfél csatáraié legyen.

Középpálya: Itt még relatív jobban el vagyunk látva jó játékosokkal és bőven akad alternatíva is. Az némileg elszomorító, hogy a klubkarrierje többségüknek nem túl fényesen alakul(t), de hát azzal kell főznünk, amink van. Így is biztató, ahogy Kleinheisler bemutatkozott, labdaszerzőként Elek teljesen megbízható teljesítményt nyújt, Dzsudzsák időnként korábbi klasszisát idézve már európai szintű szélső középpályás. Igaz, Gerából elkelne a csapatban egy, mondjuk, 5 évvel ezelőtti változat, de rutinja és kreativitása még így is hasznos lehet. Nagy Ádám játéka is örömteli volt a pótselejtezőn, és azért Stieber, Németh vagy Pintér személyében külföldi, magasabban jegyzett bajnokságokban gyűjtött tapasztalat, valamint magabiztos technikai tudás is jelen van. Itt a legnagyobb kihívást nyilván a támadó és védekező vagy mindkettőt magas szinten űző (van ilyen?!) játékosok megfelelő elegyítése jelenti majd. A görögök ellen ez egyáltalán nem sikerült, a norvégok ellen mindkét meccsen szakértő kezekkel fogott a csapat felállításába Storck kapitány. Amennyiben a jövőben is képes lesz az aktuális taktikai céloknak legmegfelelőbb tizenegyet a pályára küldeni, akkor nem lehet gond.

Támadósor: A pótselejtezőkkel együtt 12 meccsen 14 gólt szereztünk, ami nem egy fergeteges támadófutballra utal. Bár – elismerem, némileg sántít az összehasonlítás – a spanyolok is 7 meccsen szerzett 7 góllal lettek világbajnokok 2010-ben. Én Lovrencsicset, Stiebert, Gerát, Dzsudzsákot középpályásnak, de még Német Krisztiánt is támadó középpályásnak tekintem, márpedig ebben az esetben a 14 gólból a csatáraink vérszegény módon vették ki a részüket (Böde 2, Priskin 2, Szalai 1 gól). Azért Nikolics 18 lengyel bajnokin szerzett 19 gólja és Böde gólgazdag ősze biztató jelek. Lehet, hogy nem topligákban, de még mindig jobb, mint Szalai esete, aki egy gyenge Bundesliga csapatban a kispadra sem nagyon képes magát kvalifikálni.

Tehát elől és hátul van még feladat bőven a nyárig. A klubjában feltehetően senki sem fogja megváltani a világot, nemzetközi kupák révén kettős terhelés sem ér senkit, így nyugodtan lehet készülni az Eb-re. A fradi játékosok, úgy tűnik, Thomas Doll keze alatt jó helyen vannak. Mégha a bajnokság nem is állítja komoly kihívások elé a csapatot, az edző igyekszik kihozni a játékosokból a maximumot.

Ezek után bizakodva várjuk a sorsolást december 12-én. Ha Fortuna megint kegyes lesz hozzánk, akkor reális célokat fogalmazhatunk meg. És egy kicsit álmodozhatunk is…

Más klubokkal már nyertek BL-t. Idén a PSG-vel?

Ahogy az általában lenni szokott, az odavágók az óvatoskodásról szóltak, gólszegény fordulóval, a visszavágókon azonban már nem lehetett taktikázni. Vagy aki megtette, ráfázott.

A Porto meccsén például olyan gólokat rugdostak, hogy azok egyenként sorban állnak majd a Puskás-díjra jelölésért, melléjük még feliratkozott Huntelaar rémisztően nagy gólja, amely a Bernaubeuban egész póknemzetségeket költöztetett ki.

By the way, nem huszáros oldalvágás, csak megjegyzem, a holland csatár mellett-mögött nem fért oda több játéklehetőséghez tavaly Szalai Ádám. Huntelaar kedden is megmutatta, ők ketten valóban nem ugyanazon a szinten vannak. (Még akkor is, ha konkrétan “ugyanabban a ligában játszanak”.) Fájó ezt beismerni, de így van.

Unalmas napnak ígérkezett a kedd, aztán két meccs 11 gólt és nem várt izgalmakat hozott: tavaly a Real már Gelsenkirchenben kivégezte a Schalkét (6-1-re; a becsületgól akkor is egy irdatlan nagy Huntelaar-löket volt), és idén is sima idegenbeli győzelemmel és a biztos továbbjutás magabiztos érzésével várhatták a Blancók a visszavágót. A királykékek azonban nem így gondolták, és csak Ronaldónak, na, meg a szerencsének köszönheti a címvédő, hogy végül sikerült is továbbjutniuk. Ha vérbeli Schalke-drukker lennék, akkor azért elgondolkodnék Matip titkos bankszámláin, mert nem tudom elképzelni, hogy Di Matteo nem osztotta meg vele a titkot: Ronaldo a világ (egyik) legjobb futballistája és fejelni is nagyon tud…

Ami a fejelés művészetét illeti, azonban inkább a brazilok vitték a prímet a héten: David Luiz és Thiago Silva összestukkolta a továbbjutást a PSG-nek, de tegyük hozzá, tanítanivaló, ahogy a rögzített szituációkban a párizsiak az elzárásokat csinálták, és a gólok előtt tisztán látszott, kire jön ki a játék, akihez ráadásul pontosan is érkezett a beadás.

A Chelsea búcsújával bukott a tavaly ilyenkor még érvényesülő papírforma: akkor minden csoportelső továbbment a legjobb 8 közé, most ez már egyszer borult. A jövő héten kiderül, lesz-e még meglepetés. A Dortmundnak és az Atleticónak minimum meleg a szitu…

A Bayern meccse nem vehető komolyan. Bár szerintem kiállítás nélkül is csúnya lett volna a vége. A Sahtar megtanulhatta: két hete megúsztak 4-5 kiállítást, itt meg egy határozott sárgás belépőért is zuhanykabin járt. Mondanám, hogy a 8 között a bajoroknak már nem lesz ennyire könnyű dolguk – kis malíciával megjegyzem, hogy most szerencséjük volt, és Alonso eltiltása miatt nem húzta vissza őket – de ha arra gondolok, hogy két éve a negyeddöntőben és az elődöntőben 4-0, 7-0 összesítéssel léptek át a Juvén és a Barcán, akkor inkább jobb, ha nem jósolgatok. Meg aztán, ki tudja, mibe húznak bele a sorsoláson…

Buzánszky Jenő (1925-1995)

Az Aranycsapat utolsó tagja is csatlakozott társaihoz, hogy az örök futballmezőkön rúgja ezentúl a labdát.

A 49-szeres válogatott védőjátékos egy olyan generáció tagja volt, amely éveken keresztül nem talált legyőzőre, amelynek játékát csodálta a világ és amelynek futballja lefektette a modern labdarúgás taktikai alapjait.

Buzánszky Jenő ritka kivételként vidéki játékosként kis csapatból is a világklasszisokkal teletűzdelt magyar válogatott stabil tagja tudott lenni. Helsinkiben olimpiai bajnoki címet, Bernben világbajnoki ezüstöt hozott haza. Címeres mezben töltött pályafutása alatt mindössze egyetlenegyszer (!) hagyta el tétmeccsen vesztesként a pályát. Sajnos, épp a világbajnoki döntőben…

Nevét azonban így is örökre beírta a magyar labdarúgás nagykönyvébe.

Isten nyugosztaljon, Jenő bá’!

Sok meglepetés nem történt a BL-ben, hacsak a ManCity továbbjutását és a Liverpool kiesését nem tekintjük annak. Nagyjából teljesült a papírforma.

Kezdődik a téli álom, ami alatt lehet morfondírozni a 3 csere lehetőségén. A kiesők már megvannak, de érdemes megvárni a sorsolást, sőt a profik téli átigazolási időszakát is…

Habár ez a forduló sem a Hófehér Jaguárnak, sem T. Gábornak nem volt kiemelkedően jó, ám a két versenyző közötti pontkülönbség komoly kihatással volt a dobogó élének alakulásában is. A top 3 mögött a mezőny kicsit összébb rázódott, ami azt jelenti: semmi sincs lefutva még, és sok múlik a téli cseréken is.

Érdekes alakult a Bajnokok Ligájának utolsó fordulója, mivel már sok nagycsapat korábban bebiztosította a továbbjutását, így nem egyszer pihentették sztárjaikat, míg jópár dreamteamben is nevezett futballista sérülés (vagy eltiltás: Y. Toure) miatt nem játszott.

Volt jelentősége azonban néhány meccs esetében az eredménynek: a Juventusban nem kellett csalódnunk, egy erősen megegyezés-szagú meccsen hozták a továbbjutáshoz szükséges pontot. (Ilyen a sors: tavaly kicsit igazságtalan volt velük, most kegyes.) Ennek köszönhetően sok dreamteam-játékos maradt versenyben a jövő évre is.

A forduló nyertese, ROBBEN FC gólerős középpályás sorának köszönheti sikerét, hiszen Afellay és Götze mellett Ramsey nem csak hogy betalált, hanem duplázott is. Ronaldo és Ibrahimovic gólja pedig csak hab volt a tortán, a fordulót az ő pontjaik nélkül is megnyerte volna.