A FIFA szerint nem, a gyakorlat azt mutatja, ez gyakran előfordul. Igazából a Szalai-ügy kapcsán akartam írni a témáról, de a Ribery-Platini vita is ebbe az irányba mutat. Egy ilyen kérdésnek számos vetülete van: érzelmi, szakmai, munkajogi stb.

A világbajnok német válogatott tagjai közül Lahm, Mertesacker és Klose is elbúcsúzott a nemzeti tizenegytől. Ők a csúcson hagyták abba. Az első kettő 31, illetve 30 évesen még igen magas szinten futballozhat pár évet (ők talán a kettős terhelést – klub és válogatott – akarták enyíteni), Klose (36) talán éppen a világbajnoki cím és a vb-gólrekordja reményében húzta ki – nemhiába – ilyen sokáig a pályafutását. Az ő esetükben indokolható a visszavonulás.

A FIFA a saját érdekeit szem előtt tartva a világ legjobbjait mindig ott akarja látni a pályán, ha az égisze alatt zajló sportesemény van terítéken, így nem nagyon tolerálja a sztárallürök motiválta lemondásokat a válogatottságról. Platini Lahm esetét úgy magyarázta, mintha az Löw és a futballista között történt hallgatólagos megegyezés lett volna, és nem a futballista egyéni döntése.

Az én véleményem annyiban közelít a FIFÁ-éhoz, hogy a válogatottság soha nem lehet hangulat kérdése. Nyilván van olyan politikai, történelmi helyzet, amikor egyedi megítéslé alá kell essen a futballista sorsa, ld. Puskás hányatott pályafutását az 1956-os forradalmat követően, de alapvetően ebben nincs szabad választás. Mindenki számára megtisztelő és felemelő érzés kell, hogy legyen a saját országa címeres mezében játszani.

A migráns gyökerű Zlatan a svéd himnusz sorait mormolja a Volvo reklámban, mert ő Svédország legismertebb arca, és büszke arra, hogy bosnyák származással, de Svédországban felnőve az északi ország futballjának legeredményesebb játékosa.

Természetesen egy válogatottat is emberek alkotnak, hoznak létre, konfliktusok, viták előfordulnak, és lehet, hogy valakinek nem szimpi a szövetségi kapitány, vagy éppen fordítva (minek következtében nem hív meg adott esetben válogatott szintű játékosokat a keretbe, Joachim Löwnek voltak ilyen esetei: Kurányi, Kießling stb.), de ezekben a kérdésekben felül kellene vizsgálni a személyes sértettséget a felelősséggel, amelyet egy élsportoló a saját nemzete/országa felé visel.

Huszti évekig a legjobb formában lévő magyar futballistaként bojkottálta a válogatottat, ahova a megsértett kapitány (Egervári) értelemszerűen nem is nagyon csábította a konfliktust követően. Érdekes, hogy a Szabolcsból élvonalbeli és válogatott futballistát faragó Pintér sem tudta visszacsábítani a csapathoz, ráadásul az ő személye miatt nem tartja kívánatosnak a nemzeti csapatban szereplést Szalai Ádám sem.

Sajnos, nem állunk olyan jól tehetségekben, hogy ilyen jó játékosokról lemondjunk, miközben fájdalmas, hogy a távolmaradást elsősorban ők kezdeményezték.

A címeres mez viselése megtisztelő kell legyen, és legfeljebb sérülés vagy kivételes családi okok indokolhatják a távolmaradást. Ha nem is ugyanolyan címer alatt, de válogatott színekben olyan futballisták képviselték már hazánkat, akikhez képest a maiaknak rendkívül megtisztelő kellene, hogy legyen, hogy valamilyen szinten a nyomdokaikba lépnek. Bukarestben mondjuk nem tapasztaltam, hogy Szalai mindezt olyan nagyon átérezte volna.

Szóval, érzelmi oldalról a véleményem: válogatottságot csak úgy nem mondhat le a futballista, ha behívják.

Láttunk már arra példát, hogy egyes játékosok sérültet jelentenek a válogatott behívóra, aztán lelkesen rendelkezésre állnak a klubjuk szolgálatában. Marcelo. Például. Allűrje és e-mailezési malőrje hosszabb távon következmény nélkül maradt. Részt vehetett a hazai rendezésű vb-n.

Ugyanakkor a klubok is okkal féltékenyek a válogatott szereplésekre. Itt már kőkemény munkajogi és anyagi kérdések feszülnek egyéb anyagi érdekekkel (a FIFA részéről), valamint a fenti érzelmi vonulattal egymásnak. A játékosokat a klubok fizetik, ők tartják alkalmazásukban, a többletterhelés szakmai munkájukat nehezíti meg, kifacsart “munkavállalókat” kapnak vissza, és nem ritkán sérülésből kifolyólag komoly anyagi veszteség is éri őket.

Reus például néhány hónapon belül másodszor sérült meg súlyosan a Nationalelf színeiben. Nem hiszem, hogy Dortmundban túlzottan örülnének ennek a BL-szezon előtt. A Bayernnél hosszabb ideje lobbiznak azért, hogy a klubok kapjanak kártérítést arra az időre, amíg játékosaikat “más használja” csúnya szóval kifejezve. 4 éve el is érték, hogy a sérülését a vb-n illetve a válogatottban összeszedő Robben hiányzásáért cserébe kompenzációban részesüljenek.

Szóval, ez a másik oldal. Platini, 3 klubbeli meccstől tiltaná el Riberyt, akinek nincs kedve játszani a Tricolore-ban. Túl azon, hogy mindketten franciák és ezáltal a legkevésbé sem lehetnek objektívek e kérdésben, egy ilyen határozattal már nagyon messzire szaladna az UEFA elnöke. Hiszen a fenti érvelés alapján, a Bayern tesz szívességet, amikor elengedi játékosát, hogy Franciaországért futballozzon.

Szalai persze, nem a hoffenheimi vezetés kérésére marad távol a nemzeti tizenegytől, neki már régebb óta gondjai vannak a hazai labdarúgást övező közeggel. Ugyanakkor szerintem mindez nem indokolja lépését. Zokszó nélkül vállalnia kellene a válogatott szereplést és odatennie magát. Ahogy például Zlatan Ibrahimovic teszi egy olyan országért, amely befogadta őt és családját…