Minden vb-nek vannak nagy pillanatai, az alábbiakban a legutóbbi öt labdarúgó világbajnokság egy-egy emlékezetes eseményét idézzük fel.

Szalenko öt gólja (1994)

Nem hiszem, hogy volt olyan futballrajongó, aki ne bosszankodott volna, amikor kiderült, hogy az amerikai vb utolsó csoportkörében a Brazília–Svédország helyett a Magyar Televízió a Kamerun–Oroszország mérkőzést adja. Aztán tátva maradt a szánk, amikor a nyári hőségben az oroszok, akik győzelem esetén is valószínűsíthetően kiesésre voltak ítélve, erőből lefocizták az afrikaiakat. Egy 6:1-re végződött mérkőzés már semmiképpen nem lehet rossz, de a gólszerzők még erre is rátettek egy lapáttal és futballtörténelmet írtak: Oleg Szalenko mindmáig az egyetlen játékos, aki egyetlen vb-mérkőzésen öt találatig jutott. (És nem mellesleg: a kameruni szépítő gól szerzője, az előző vb sztárja, Milla, minden idők legidősebb vb-gólszerzője lett.)

Visszatérve Szalenkóhoz, nem akármilyen pályafutás az övé. Három ország válogatottjában játszott minimális mérkőzésszámot, az amerikai vb-re is csak úgy jutott ki, hogy az orosz válogatott sztárjainak a szövetségi kapitány elleni bojkottja miatt gyakorlatilag a B-válogatott utazhatott. Szalenko 3 mérkőzésen szerzett 6 találatával Sztoicskovval társbérletben gólkirály lett, kiegészítve az 1989-ben U20-as vb-n szerzett gólkirályi címét. Akkoriban még a Szovjetunió utánpótlás-válogatottjaként érhette el azt a címet, aztán a 90-es évek eleji zavaros időszakban egy mérkőzés erejéig az ukrán válogatottban is megfordult, hogy aztán a háttérből előre lépve 8 mérkőzésen orosz válogatott lehessen. A fehér-kék-piros címeres mezben minden találata a vb-n született.

Egy kis ország felkerül a futball térképére: Horvátország bronzérme (1998)

Déli szomszédunk a 90-es évek elején egy véres polgárháború során vált ki a jugoszláv föderációból. Horvátország már 1991-ben kikiáltotta a függetlenségét, habár a harcok még sokáig eltartottak. A következő évben a Horvát Labdarúgó Szövetség a FIFA és az UEFA tagjává vált és hamarosan megkezdte felkészülését az 1996-os Eb selejtezőire. A válogatott külföldi sztár-klubokban játszó, nemzetközileg is elismert labdarúgókra építhetett, ezért nem csoda, hogy kijutottak az Európa-bajnokságra és ott is igen jól szerepeltek, csak a későbbi aranyérmes németek tudták megállítani őket a 8 között. Ezek után már nem is számított annyira meglepetésnek, hogy a horvát válogatott az 1998-as franciaországi vb-re is kijutott. (Oda a daytoni békét követően, az embargo feloldása után – sajnos, a mi meggyalázásunkon keresztül –  a megmaradt Jugoszlávia (Szerbia, Montenegro, Koszovó) is kijutott, mutatva az egykori délszláv állam labdarúgásának erejét.)

A Suker-csapat

Nem mellesleg itt is utalhatunk örök vesszőparipánkra: egy U20-as vb-n kiugrót alakító “aranygenerációra”. Az 1987-es chilei junior vb aranyérmes csapatában (Jugoszláviaként) ott volt Jarni, Stimac, Prosinecki, Boban, Suker (na, és persze a “jugoszláv” Predrag Mijatovic, akinek a góljával 1998-ban a Real Madrid BL-döntőt nyert! És aki mellett Suker, a 98-as vb gólkirálya, egész szezonban csak a padot koptatta a Realnál.). Az imént felsorolt nevek alkották a 98-as sikercsapat gerincét.

A franciaországi rendezésű vb-n a H-jelű csoportba kerültek, ahol Jamaikát és Japánt magabiztosan legyőzték (3:1 és 1:0 arányban), az esélyesebb Argentínával szemben azonban alulmaradtak – mondhatnánk azt is, hogy szerencséjükre… A G-csoportban ugyanis Románia (talán nem is annyira meglepetésre) legyőzte Angliát, és így megszerezte a csoportelsőséget. Ez azt jelentette, hogy az angolok a másik csoport győztesével, Argentínával játszhattak ki-ki meccset, miközben a horvátok nagyobb eséllyel léphettek pályára Románia ellen, mint tehették volna azt adott esetben Anglia ellen.

A horvátok stabil védekezéssel operáló masszív játékával a románok nem nagyon tudtak mit kezdeni, többnyire tanácstalanul, elképzelés nélkül tologatták egymásnak a labdát. A horvát válogatottnak eközben megvoltak azért előrefelé azok a játékosai, akik veszélyt jelenthettek Stelea kapujára. Az első félidő hajrájában aztán sikerült megszerezni a vezetést is egy tizenegyes góllal, ezt az előnyt pedig magabiztosan megőrizve ki is harcolták a továbbjutást.

A nyolc között aztán az Európa-bajnok németek vártak rájuk, kiváló alkalmat kínálva a visszavágásra az EB-n elszenvedett vereségért. Ezúttal azonban a horvátok sokkal kreatívabb, szervezettebb és ami a legfontosabb támadóbb futballt játszva súlyos vereséget mértek a német válogatottra, amely ilyen vb-búcsúhoz azért nem volt hozzászokva. Igaz, kellett ehhez Wörns (jogos) kiállítása is a 40. percben, de aztán beindult a horvát gólgyártás. A 3:0-s győzelem azt jelentette, hogy Horvátország első vébéjén elődöntőt játszik, mégpedig a házigazda franciák ellen!

A francia válogatott, ahogy ezen a világbajnokságon minden meccsen, ezúttal is támadóan lépett fel, de ez a horvátokat cseppet sem zavarta, hisz a Blazsevics-gárda taktikája erre épült: szervezett védekezésből kontrázni. A türelem és a jól összerakott csapatmunka meg is hozta a gyümölcsét, Suker révén megszerezték a vezetést, és a franciák, hiába játszottak fölényben, nem találták a szervezett délszláv védekezés ellenszerét… míg meg nem jelent a jobbhátvéd Lilian Thuram és teljesen váratlanul rúgott 2 gólt (ez annál is inkább meglepő volt, mert ez a két találat volt a francia futballista első két gólja a címeres mezben, és az utolsó kettő is egyben… pedig utána még 10 évig állt a különböző kapitányok rendelkezésére és ő a francia válogatottsági rekorder!)

Egy kis ország, amely első világbajnoki szereplése során eljut az elődöntőig és végül a bronzéremért mérkőzik, nem lehet csalódott. A horvátok bármennyire is jól játszottak a franciák ellen, nem letörten, hanem kifejezetten sikerre éhesen és feltüzelten készültek a Hollandia elleni kisdöntőre. Az Oranje ezzel szemben egy meglehetősen lehangolt társaság képét mutatta. A vb talán legjobb meccsén, hatalmas csatában mindössze a tizenegyes-párbajban maradt alul a címvédő brazilokkal szemben és egy újabb nagy generáció számára foszlott szerte a narancsos világbajnoki cím álma…

A mérkőzésre alaposan rányomta a bélyegét a két csapat különböző lelkiállapota, bár hozzá kell tenni, a holland válogatott még ilyen állapotban is félelmetes erőt képviselt. Déli szomszédainknál azonban folytatódott az addigi euforikus örömfutball, amelyet hihetetlen taktikai fegyelemmel ötvöztek és ennek köszönhetően megérdemelten szerezték meg a győzelmet (2-1), valamint Suker 6. találatának köszönhetően a gólkirályi címet is. (A mérkőzés negatívuma a francia publikum érthető, de kevésbé sportszerű magatartása volt: Bilics az elődöntőben rájátszott Blanc egyébként is pirosat érő megmozdulására, amiért a francia védőt kiállították és nem játszhatott a vb-döntőn, erre válaszul a horvát védőt a bronzmeccsen minden labdaérintésekor kifütyülték…)

És hogy miért is volt olyan értékes egész Horvátország számára ez a diadalmenet? Mint jól tudjuk, a futball messze több mint egy játék, társadalmi szerepe meghatározó. A labdarúgó világbajnokságokat nagy érdeklődéssel és figyelemmel követi gyakorlatilag az egész világ. Déli szomszédaink sikere nemcsak a futball térképére tette fel Horvátországot, hanem megismertette a világgal a nevét, hiszen sokfelé még esetleg azt sem tudták, hogy létezik egy ilyen állam. A független Horvátország 1998 nyarán jelentős “külpolitikai sikert” könyvelhetett el.

Végezetül álljon itt a bronzérmes csapat névsora:

Drazsen Ladics, Igor Stimac, Slaven Bilics, Aljosa Aszanovics, Robert Proszinecski, Davor Suker, Zvonimir Boban, Mario Sztanics, Zvonimir Szoldo, Robert Jarni, Goran Vlaovics, Dario Simics, Krunoszlav Jurcsics, Vladimir Vaszilj, Zoran Mamics, Ardian Kozniku, Igor Tudor, Marijan Mrmics, Silvio Marics, Goran Jurics, Anthony Serics, Petar Krpan

szövetségi kapitány: Miroszlav Blazsevics

„Minden idők legjobb bronzmeccse” (2002)

A 2002-es világbajnokság kapcsán felmerült sok negatív szenzáció (pl. a világbajnoki címvédő Franciaország rúgott gól nélkül esett ki), de a pozitív élményekből is jutott bőven (pl. a perifériák előretörése, ázsiai ország a legjobb négy között (Dél-Korea), afrikai együttes a 8 között (Szenegál), vagy éppen a törökök kiemelkedő szereplése). Kicsit szubjektív döntésként emelném ki két kis futballnemzet bronzcsatáját, ahelyett hogy az óriási visszatérő Ronaldóról zengenék ódákat, aki hosszú, kínkeserves sérülés(ek) után tért vissza a nagy futball világszínpadára és jutott fel a csúcsra (újra), ahol egyébként neki mindig is bérelt helye volt…

A Törökország–Dél-Korea összecsapásra azért is esett ezzel szemben a választás, mert több szempontból is emlékezetes maradt: a vb-k történetének leggyorsabb gólját hozta, rendkívül izgalmas, változatos és színvonalas mérkőzés volt, a végén pedig a két csapat kéz a kézben összeölelkezve ünnepelte a búcsút a világbajnokságtól és tette a fairplay szellemét valóságossá. Senol Günes, a török szövetségi kapitány a mérkőzés előtt megjegyezte: „Ez lesz minden idők legjobb bronzmeccse, mert ezúttal nem az elvesztett elődöntő után csalódottan pályára lépő két csapatot láthat a közönség!” És milyen igaza lett…

Két további sikerekre kiéhezett gárda csapott össze, hogy egy gólzáporos, lendületes meccsen szerezze meg a bronzérmet. A hatalmas lelkesedés, amellyel belevetették magukat a résztvevők a játékba mindjárt az első másodpercekben gólt eredményezett: a Hakan Sükür-Ilhan Mansiz török csatárduó a koreai középkezdés után a labdát a védelemhez hátrajátszó vendéglátókat egész egyszerűen lerohanta és a FeverNovával a vezetést, valamint a labdarúgó vb-k leggyorsabb találat is megszerezték. (Szegény koreai futball-legenda, Hong Mjung Bo csetlés-botlása és labdavesztése a gól előtt egész biztosan nem a legszebb emlék a vb-ről a házigazdák számára.)

Lee Eul Jong nem hagyta sokáig örülni a félholdasokat, és a 9. percben egy álomszép szabadrúgás-góllal egyenlített. Alig négy percig  szövögethették a hazai szurkolók bronzérmes álmaikat, aranylábú fiaik pedig a támadásaikat, amikor Ilhan Mansiz H. Sükürrel párban újra mattolta az ázsiai védelmet. Alig 20 perccel később megint a török csatárpáros csinált hülyét az ellenfél védelméből, látványos akciójukat pedig Ilhan egy gyönyörű alányeséssel koronázta meg: 3-1 alig félóra alatt az ellen a Dél-Korea ellen, amellyel nem bírt Portugália, Olaszország és Spanyolország sem (igaz, az utóbbi kettőnek meggyűlt a baja a játékvezetéssel is).

Guus Hiddink tanítványai mentalitásukból adódóan, na meg a hazai közönséget (és a semleges szurkolókat is) kiszolgálva mentek előre becsülettel, de nem boldogultak a rendkívül szervezetten és hatékonyan védekező török válogatottal. Szépségtapaszként a 93. percben még csökkentették a különbséget egy megpattanó távoli lövés révén (Song Chong Gug), de több már nem fért bele. A hármas sípszót követően érkezett el azonban az igazi csoda, a török játékosok ahelyett hogy önfeledt ünneplésbe kezdtek volna, felkarolták a magukba roskadó koreaiakat, és nem csak vigasztalták őket, hanem közös ünneplésre is buzdították. Eklatáns példáját adva annak, hogy a futball nemcsak megosztani képes népeket, hanem közelebb is tudja hozni őket egymáshoz…

Aki leoktatta a brazilokat (2006)

Zinedine Zidane-nak szinte minden vb-ről lehetnek kellemetlen emlékei: 1998-ban egy piros lap miatt 2 meccses eltiltást kapott, igaz később ő lett a vb hőse, 2002-ben sérülten érkezett a tornára, csapata pedig se vele, se nélküle nem tudott gólt szerezni és már a csoportkörben elbúcsúzott, 2006-ban hiába jutottak el a döntőig, ahol az ő góljával még vezetett is a francia válogatott, végül egy ostoba mozdulat miatt megint idő előtt kellett elhagynia a pályát, ami után a tizenegyespárbajt és vele együtt a világbajnoki címet is elbukták… Nagyon hiányzott Zizou biztos lába a büntetőknél!

Mindebből kiindulva és különösen, ha belegondolunk, Zidane számára a berlini vb-döntő volt pályafutása utolsó tétmérkőzése, fura, hogy éppen ezt a vb-jét emeljük ki. Hiszen nyert ő vb-, Eb- és BL-döntőt is, ráadásul az első és az utolsó esetében fontos góllal, gólokkal járult hozzá a sikerhez, pályafutása során számos nagy meccse volt, labdaérintései pedig szinte minden alkalommal élményszámba mentek. Mégis ide kívánkozik a 2006-os vb francia-brazil negyeddöntője, amelyen az elmúlt 10 év legnagyobb futballistái közül számosan megfordultak. Ha számba vesszük, hány világbajnok, BL-győztes és Aranylabdás volt a pályán, megállapítható, hogy minden idők egyik legtöbb aranylábút felvonultató összecsapása volt.

És egy ilyen találkozón valaki messze kimagaslott a mezőnyből: Zinedine Zidane! Amit azon a meccsen “összevarázsolt” a pályán, az maga volt az álomfutball megtestesülése! Brazil játékosok talán az elmúlt 30 évben összesen nem kaptak annyi esernyőt, mint amennyit kiosztott a “berber fenomén”. (Apropó Fenomén: Ronaldo is beleszaladt egy ilyenbe 🙂 Szavakba is nehéz önteni azt a finom és egyben hanyag eleganciát, amellyel kezelte, megtolta vagy éppen továbbította a labdát a francia zseni. Nem is szaporítom tovább a szót, gyönyörködjön benne mindenki kedvére:

Amikor bejön a merész fiatalítás (2010)

Pelé 17 évesen már világbajnok volt, ráadásul azon a VB-n 6 gólt szerzett (ebből 5-öt az elődöntőben és a döntőben), a hozzá sokat hasonlított Ronaldo szintén 17 évesen lett világbajnok, igaz, egyetlen percet sem játszott az amerikai rendezésű vb-n, viszont 21 évesen a végül “csak” ezüstérmes brazil válogatott meghatározó embere volt. A 2010-es vb-n a két döntős csapatban ugyan nem voltak tinisztárok (a spanyoloknál Busquets, Pedro, Pique, Fabregas négyes 21-23 év közötti volt, a hollandoknál a meghatározó játékosok között nem volt kifejezetten fiatal), mégis ez a világbajnokság a fiatalokról (is) szólt…

A német válogatott hihetetlenül látványosan és lendületesen futballozott, mégpedig könnyen lehet, hogy azért, mert szinte “csikócsapattal” álltak ki a vébére (Müller és Kroos 20, Marin, Boateng, Badstuber, Özil 21 évesek voltak), és eközben a rutinosabb játékosok rengeteg válogatottsággal és nagy tornával a hátuk mögött is mindössze 24-26 év közöttiek voltak (Schweinsteiger, Podolski, Lahm, Mertesacker, Gomez). A német válogatott a bronzérem mellett, Müller személyében elvitte a legjobb fiatal játékosnak járó trófeát, de még a vb aranycipőjét is, nem mellesleg 16 gólt rúgott a tornán, 4-et 4-et hintve a világbajnoki címre is esélyesnek tartott Angliának és Argentínának. Íme a Nationalelf legszebb pillanatai:

A legjobb nyolc közé a labdarúgó világbajnokságok történetében harmadik afrikai csapatként eljutó Ghána is építhetett a fiataljaira. Persze, könnyű dolga volt Milovan Rajevacnak, hiszen a Fekete Csillagok U20-as válogatottja 2009 őszén korosztályos világbajnoki címet szerzett. Abból a csapatból 5-en is ott voltak a felnőtt vb-n, a kapust leszámítva valamennyien pályára is léptek és fontos szerep hárult rájuk (Inkoom, Jonathan Mensah, Adiyiah), sőt, Ayew csapata egyik legjobbjaként végigjátszotta a tornát. Rajtuk kívül még ide tartozhat a magabiztos belső védőt alakító 21 éves Vorsah, vagy a ghánaiak meghatározó játékosaként szerepelt 22 éves Kwadwo Asamoah, valamint az egyaránt 23 éves Kevin-Pierce Boateng és Anthony Annan.

Talán éppen az argentínok voltak azok, akiket nem is tartottunk annyira fiatal csapatnak, mivel legnagyobb sztárjaik közül számosan már oly régóta benne vannak a labdarúgás főáramlatában, hogy nem is gondolnánk, még mindig mennyire fiatalok. Hihetetlen, de a Lionel Messi még ekkor is csak 22 éves volt! És vele egyidős Di Maria, Higuain, Agüero, valamint Otamendi. A többször is csereként szerephez jutó Pastore mindössze 20 volt, a kapus Romero pedig 23 éves. Akárhogy is nézzük, ez a generáció U20-as világbajnokokkal és olimpiai bajnokokkal van tele. Még hosszú pályafutás áll előttük és illik valami nagy dolgot véghez vinniük. A vb-n a negyeddöntőig rendkívül meggyőzően futballoztak, ott viszont megállította őket egy másik “fiatalos” gárda.

Végezetül két további latin-amerikai ország válogatottjának fiataljaira szeretnénk felhívni a figyelmet, akik nemcsak a jövő ígéretei, hanem már a jelenben is sokat tesznek a labdarúgás szépségéért. A chilei fiatalok a 2007-es U20-as vb-n bronzérmes csapat legjobbjaiként épültek be a válogatottba, Isla, Vidal, Sanchez, Carmona és Medel személyében. Ez meghatározta a dél-amerikaiak játékstílusát: nyílt, lendületes és ami legfontosabb látványos támadófutballt játszottak. De a mexikóiak közül is kellemes benyomásunk maradt a Veláról (21), a Ferguson által kiszemelt és megszerzett, a vb-n két találatot is jegyző Hernandezről (22), vagy Barreráról (22), Juarezről és Guardadóról (22, illetve 23), Giovanni dos Santos (21) remek teljesítménye pedig annyira már nem is lepett meg senkit…