Az MLSZ, úgy tűnik, legalább egy meglepetésre mindig jó. Már Pintér Attila kinevezését egy szabályos bohózat előzte meg, majd az első tétmeccses vereség az azóta a vb-nyolcaddöntős görögöket is legyőző csoportelső északírekkel szemben mindjárt az állásába is került. A vezetőség elmondása szerint vállalja a felelősséget, de a helyén maradt. Majd sebtiben kinevezte Dárdai Pált, aki viszont egyéb kötelezettségei mellett csak átmeneti időre vezeti a magyar nemzeti tizenegyet. Engem konkrétan ebből az egész hajcihőből azonban csak egyetlen kérdés hoz lázba: kijutunk-e az Eb-re.

Mielőtt leírnám a véleményemet Dárdai kinevezéséről és első két meccséről, egyvalamit jó ha tisztázunk: személyemben talán az egyik legnagyobb Dárdai-rajongót tisztelhetitek. Miatta (és Király Gábor miatt, na meg persze Marcelinhónak is volt hozzá némi köze) lettem néhány évre Hertha-drukker, kivételes büszkeséggel néztem a meccseit az Olimpiai Stadion lelátójáról vagy a tv-n keresztül a Sportschauban. Sportszerű, példaértékű játékos-pályafutást tudhat magáénak, nem az újságok címlapján szerepelt többnyire, és emiatt idehaza nem is értékelték valós tudásának megfelelően, pedig hosszú évekig a Bundesliga egyik élmezőnybe tartozó csapatának volt alapembere, sőt a Hertha rekordereként vonult vissza, hisz a berlini kék-fehér klub történetének legtöbbet pályára lépő játékosa volt.

Emberileg és talán szakmailag is a szövetségi kapitányi posztra az egyik legalkalmasabb személy. Ezt talán alátámasztotta azzal is, hogy a 2012-es Eb-döntő szakkommentátoraként olyan színvonalat mutatott be, ami megkérdőjelezte az összes addigi meghívott hozzáértését.

Mégis nevetségesnek tartom, hogy egyik napról a másikra övé lett a válogatott kispadja, úgy hogy ezt félig-meddig a Herthánál betöltött pozíciója helyett, mellett vállalta. Nagy csodát nem várhattunk tőle, a Bundesligából, amelyet vélhetően meglehetősen jól ismer, nem sok magyar futballistát tud meríteni.

Jól látszott az eddigi meccsein is, hogy a válogatott keret összeállításánál túl sok alternatíva nem kínálkozik. A csapat nagyjából ugyanaz, mint Pintér (és Egervári) alatt volt. A románok ellen szinte könyöradomány volt az egy pont, mert szemmel láthatóan még ezzel a gyenge román válogatott-tal sem vagyunk egy súlycsoportban. Az amatőr feröer-szigetiek elleni 1-0-s győzelem pedig azt jelzi, hogy a futballtörpék ellen is vért izzadunk, mégha az is igaz, hogy nálunk sokkal magasabban jegyzett csapatoknak is akadtak már gondjaik arrafelé…

Pali tud némi többletértéket adni ehhez a csapathoz, mert alapvetően a fejekben van gond. Nagyon nagy gond… A német mentalitás, az általa példaértékűre emelt fegyelmezettség hosszabb távon jót tehet a csapatnak, csakhogy mire ez beérne, már nem Dárdai ül majd a kispadon.

A legújabb rendszerben némi túlzással szinte bárki kijuthat az Európa-bajnokságra, aki oda-vissza képes megverni San Marinót, ezzel szemben nekem komoly kétségeim vannak afelől, hogy a második kalapból sorsolt magyar válogatott képes lesz-e odaérni a pótselejtezős 3. helyre.

Nincs pontos statisztikám, de nem sok olyan csapatra emlékszem, amely sikerrel vívta volna meg a kvalifikációs sorozatot, miközben 3 kapitány váltotta egymást a padon. Így elgondolkodhatunk, hogy a végén ki lesz a felelős az esetleges kudarcért. Szerintem a szövetség! És akkor végképp el kell gondolkodni a következményeken.