A labdarúgásban nem az olimpia számít a csúcsnak, de akármennyire is furcsa, 5 világbajnoki címével a futballtörténelem legeredményesebb nemzete eddig képtelen volt olimpiai aranyat nyerni, pedig az elmúlt negyedszázadban egyre nagyobb elánnal (és egyre görcsösebben is) törekedtek annak megszerzésére.

Nem véletlen, hogy a 2012-es londoni olimpiának, ahol aztán a döntőt sikerült elbukniuk Mexikó ellen – gyakorlatilag a jövő csapata, azaz a vb-re készülő keret vágott neki – nem is akármilyen nevekkel. Még azt is megköszönhetik a sorsnak, hogy a nagy esélyes spanyolok, felnőtt és U21-es Európa-bajnokokkal megtűzdelve simán kihullottak a csoportkörben, a házigazda britek sem jutottak a 4 közé, a hagyományosan utánpótlás- és olimpia-menő argentinok pedig ki sem jutottak az ún. U23-as vb-re…

Neymarék ezüstérmének azonban van előtörténete.

A labdarúgás és az olimpia kapcsolata meglehetősen különös. Már elég korán, a XX. század elején olimpiai szám lehetett a nemzetközi népszerűségre még csak törekvő sportág – bemutatkozó jelleggel. Aztán az 1920-as években Uruguay két arannyal már megalapozta a majd csak 1930-ban tartott első labdarúgó világbajnokságon elért diadalát. A foci azonban egyre inkább professzionalizálódott és az amatőr szemléletű olimpiai eszme nem fért össze az egyre komolyabb pénzekért labdát kergető sztárok világával. Nem beszélve arról, hogy a kezdeti nehézségek, majd a második világháború után a FIFA és a labdarúgás rangja hihetetlen magasra emelkedett, és a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség nem kívánt riválist támasztani az egyre nagyobb presztízsű foci vb-knek.

Pedig Brazília éppen ekkor vált futballnemzetté. Sőt! A legnagyobb futballnemzetté!

A 2. világháború utáni első világbajnokságon hazai pályán nagy csalódásra csak ezüstérmet szerzett selecao 1958-1970 között már 3 vb-aranyat gyűjtött be, és azóta elképzelhetetlen, hogy Mundialt a brazilok nélkül rendezzenek, és hogy ne legalább a torna egyik esélyeseként érkezzenek a megmérettetésekre.

Eközben az olimpiai futballtorna évtizedekig a szocialista keleti blokk vadászterepévé vált. Miközben a világ más régiói nem nagyon küldtek profi futballistát az ötkarikás játékokra, addig a Szovjetunió és barátai, köztük Magyarország is bújtatott profizmussal a legjobbjai révén képviseltette magát, és ennek megfelelően rendre diadalmaskodtak is ezeken a versenyeken. Az más kérdés, hogy pl. 1952-ben a Helsinkiben olimpiai bajnoki címet nyert Aranycsapat ellen küldhette volna bárki a legjobb tizenegyét, Puskásék valószínűleg akkor is bezsebelik az aranyat.

1984-ben aztán következett az áttörés. Fura módon épp azon az olimpián, amelyen a 4 évvel korábbi bojkottra válaszul a keleti blokk országai (többsége) nem vettek részt, a NOB első alkalommal engedte indulni a profi futballistákat is. Persze a FIFA védte annyira a labdarúgó világbajnokságokat, hogy európai és dél-amerikai futballista csak akkor vehetett részt az olimpiai tornán, ha korábban még nem játszott vb-n. Emiatt az olimpiai focitorna színvonala nem törhetett a FIFA-rendezvények babérjaira, ugyanakkor egyre több ország küldte tehetséges fiataljait harcba, és ez ágyazott meg annak a máig élő döntésnek (1992 óta), hogy az olimpián 23 éven aluliak vehetnek részt, a keretet maximum 3 túlkorossal kiegészítve.

A fenti döntés és a szocialista országok távolmaradása a Los Angeles-i játékokon máris lehetővé tette, hogy Brazília megszerezze első olimpiai érmét labdarúgásban: egy ezüstöt. A döntőben a franciáktól vereséget szenvedett sárgamezeseknél már feltűnt a 21 éves, későbbi világbajnok Dunga is, aki a csapat egyik húzóembere volt.

1988-ban aztán már bivalyerős kerettel érkeztek a tornára, pedig számos, valódi U23-as játékos volt benne, csakhogy ezek többsége néhány évvel később, 1994-ben világbajnoki címet szerzett: Taffarel, Jorginho, Ricardo Gomes, Mazinho, Romario, Bebeto. És ehhez még nyugodtan hozzávehetjük az 1990-es vb-n a brazilok húzóembereként részt vett Valdót is. Nem is volt gond ezzel a csapattal, egész jól menetelt a döntőig, ahol azonban a Szovjetunió hosszabbításban visszahódította a keleti blokknak az olimpiai címet. Igaz, ezzel a régió ötkarikás futballsikereinek le is áldozott. (Bár 4 évvel később Lengyelország még hozott egy ezüstérmet.) Hogy nem akármilyen tornán lettek Szöulban másodikok a brazilok, azt azért mutatja a résztvevők névsora: a döntőben egy Harin, Mihajlicsenkó, Dobrovolszkij fémjelezte szovjet csapattal szemben maradtak alul, az elődöntőben tizenegyesekkel legyőzött nyugatnémeteknél ott volt a későbbi világbajnok Klinsmann, Hässler és Riedle, a negyeddöntős ellenfélben a világbajnoki ezüstérmes argentín Monzon és a kapus Islas, aki évekig védte a gauchók felnőtt válogatottjának kapuját is. Csoportellenfeleiknél jugoszláv színekben játszott Katanec, Brnovics, Sztojkovics és Suker, a Nigériában pedig Yekini és Siasia. Mindannyian későbbi világklasszisok és vb-sztárok. És akkor még nem is említettük, hogy a svédeknél ott volt a pár évvel későbbi Eb- és vb-bronzérmes válogatott – nem is akármilyen – fele (Roland Nilsson, Jonas Thern, Joakim Nilsson, Anders Limpar, Martin Dahlin, Stefan Rehn), ráadásul az olaszoknál is számos olyan játékos, akik a következő évek azzurijának (vb-bronz 1990-ben és vb-ezüst 1994-ben) meghatározó egyéniségei voltak (Tassotti, Carnevale, De Agostini, Ferrara, Pagliuca).

Az 1980-as évekbeli sikerekhez képest a barcelonai olimpiára ki sem jutottak a brazil fiatalok. Az atlantait azonban annál komolyabban vették. Ha lehet ilyet mondani, az 1988-ashoz képest talán még erősebb csapattal mentek a Játékokra, egy cseppet sem titkolt aranyreményekkel. Dida, Aldair, F. Conceicao, R. Carlos, Bebeto, Ronaldo, Rivaldo, Sávio, Juninho (Paulista) – hogy csak a legismertebbeket említsem. Csupa 1994-es vagy 2002-es világbajnok, nem mellesleg ez az olimpiai válogatott volt az 1998-as vb-ezüstérmes csapat gerince. Nem kis balszerencsénkre, mi, magyarok is velük kerültünk egy csoportba. A nyitány azonban nem sikerült, mert 1-0-ra kikaptak Japántól. Emiatt aztán az utolsó csoportkörben ott kellett izgulniuk a továbbjutásért, és csak jobb gólkülönbséggel mentek tovább (mert azért minket 3-1-re és a csoportban még Nigériát is 1-0-ra meg tudták verni). Igaz, a japánok ellenünk az utolsó percben fordították meg a meccset, addig mi vezettünk. A 8 között a ghánai akadályt simán vették az elődöntőben azonban a csoportban legyőzött Nigériától aranygóllal, és micsoda góllal (!) kikaptak. Szerintem azt a meccset nyugodtan kinevezhetjük minden idők legjobb olimpiai elődöntőjének.

Mindjárt az első percben szabadrúgásból vezetést szereztek a brazilok, mégha egy megpattanó labdának köszönhetően is, amit aztán egy hasonlóan szerencsés találattal, Roberto Carlos öngóljával egalizáltak a zöld sasok. Ronaldoék ellenállhatatlan rohamai azonban azt eredményezték, hogy a 38. percben már 3-1 volt a mérkőzés állása. Aztán a meccs vége felé Ikpeba rámolt be egy nagy szépítő gólt, majd a 90. percben következett a mágikus pillanat, amikor egy bedobás utáni kavarodásban az akkor már BL-győztes  Nwankwo Kanu az ötösön belül a kapunak háttal egy félfordulat közben felpörgette a labdát és a térdre rogyó Dida fölött a kapuba pöcizte. A meccs krónikájához még hozzátartozik, hogy a braziloknak 3-1-nél nem adtak meg egy szabályos gólt, Nigéria pedig kihagyott egy büntetőt is, ám a fantasztikus egyenlítést emberhátrányban érték el. Jöhetett a hosszabbítás, ami nem tartott sokáig, Kanu a 94. percben újfent villant, egy testcsellel elküldte borért a teljes brazil védelmet és a kapuba gurította az aranygólt érő labdát, amivel döntőbe jutottak. (Amit mellesleg aztán meg is nyertek egy szintén világklasszisokkal teli argentín csapat ellen! Hogy egy oltári nagy lesgóllal? Igen, ez is része a történetnek…)

A brazilok ezután szinte kivégezték a portugálokat a bronzmeccsen (5-0), de a csalódottságukon és a frusztráltságukon valószínűleg ez sem enyhített.

Négy évvel később Sydney-ben még éremig sem jutottak el, a negyeddöntőben ezúttal is egy afrikai csapat és ezúttal is a későbbi győztes, mégpedig Kamerun állta útjukat. Pedig ebben a csapatban is volt például egy Ronaldinho és egy Lucio, akik két évvel később már a  felnőtt világbajnok selecao alapemberei voltak.

Athénban aztán ott sem voltak, hogy aztán 2008-ban megintcsak egy bronzéremért térjenek vissza a nyári játékokra. Rafinha, Thiago Silva, Marcelo, Anderson, Lucas Leiva, Pato, Ronaldinho, Ramires, Breno, Diego – csupa európai sztárcsapatokból jól ismert név. És még ez is kevés volt az átütő sikerhez. Pedig durva csoportkört nyomtak: 3 meccs 3 győzelem 9-0-s gólkülönbség. A 8 között visszavágtak Kamerunnak, és úgy érkeztek az elődöntőbe, hogy még mindig nem kaptak gólt. Ott viszont Messiék csúnyán elintézték őket: 0-3, és megint a későbbi győztessel szemben voltak kénytelenek kapitulálni. A bronzmeccsen hiába a fölényes győzelem a csoportkörben egyszer már legyőzött belgák ellen, Brazília ezúttal is csak asszisztált az olimpián, az aranyérem sorsát nélküle döntötték el. (Mellesleg az argentínok itt vágtak vissza Nigériának, és védték meg egyúttal címüket.)

Ezzel el is jutottunk a 2012-es londoni játékokig. Már maga a selejtező is érdekes volt. Mint emlékszünk, ez a torna lehetett volna a magyar bronzgeneráció utolsó nagy dobása, sajnos, nem jutottunk el odáig. 2009-ben Komanék Brazília fiatalja mögött lettek U-20-as vb bronzérmesek, és éppen az a generáció nőtt bele a 2011-es U-21-es Eb-be, amelyről aztán az olimpiára ki lehetett jutni. Kézenfekvő lett volna,  hogy dél-amerikában is ők viszik tovább a prímet az olimpiáig, ám abból a társaságból Ganso az egyetlen hírmondó. Ezzel szemben tavaly Peruban U20-as kontinenstorna zajlott, ez már Neymarék generációjával, amit meg is nyertek, sőt, pár hónappal később a Kolumbiában rendezett U20-as vb-n is elhódították az elsőséget – méghozzá a felnőtt válogatottba kivett Neymar nélkül. Ez az a generáció, amelyre Menenez végül inkább építette a jelen olimpiai és a jövő vb-csapatát. Csakhogy kiegészítette jónéhány idősebb játékossal a 89-es születésűek közül (Ganso, Pato), illetve 3 Európában is ismert és elismert túlkorossal: a második olimpiáján részt vevő Thiago Silvával és Marceloval, az utóbbinak úgy tűnik megbocsátották, korábbi, a nemzeti tizeneggyel szemben elkövetett ostobaságát, és a portós Hulk is meghívót kapott.

Ez a csapat már nagyjából azt mutatja, milyen kerettel készül a dél-amerikai ország a hazai rendezésű vb-re, páran közülük tavaly (szó szerint) megjárták a Copa Americát és már többszörös A-válogatottsággal rendelkeznek. Szinte túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ez a csapat jelenleg a brazil felnőtt válogatottnak is tekinthető (tekintendő).

A csoportkörrel ezúttal sem volt gond, magabiztos győzelmeket aratott a Menenez-csapat, látszott, ezúttal is kiváló labdarúgókból áll össze, ám valami már a kezdettől fogva hiányzott. Ez pedig a valódi csapategység. Hiába, a kivételes technikai tudás, a remek kondíció, ha a sok jó játékos nem alkot csapatot. Ez a braziloknál már régi nóta, de ezúttal is jellemezte őket, ahogy a tavalyi Copán is: nem volt taktikai fegyelem, jól felépített szerkezet, a támadásaikban elképzelés. A döntőben a jól szervezett és nagyot küzdő mexikóiak érzésem szerint megérdemelten nyertek. A mezőnyfölény egyértelműen a brazilok oldalán volt, ám a kontráik révén igazán veszélyes helyzeteket a közép-amerikaiak voltak képesek kialakítani.

Brazil szemszögből egy (olimpiai) álommal megint kevesebb. Négy év múlva Rióba nem kell selejtezőt vívniuk, automatikus résztvevők, hogy odahaza végre képesek lesznek megszerezni az első aranyat, az sok mindenen múlik majd, de legfőképp azon, hogy a most kinövő utánpótláskorúak mennyire lesznek tehetségesek és lesz-e végre olyan szakember, aki képes lesz csapatot építeni belőlük. Mert hát tehetségben a mostaniaknál igazán nem volt hiány! Menenez, akivel szemben nekem kezdettől fogva voltak némi fenntartásaim, második nagy tornáján sem hozta azt, amit várt volna a brazil szövetség. Ők is lépéskényszerben vannak ebben a pillanatban: vagy most kell megválni tőle, vagy vele végigcsinálni a szintén hazai vb-re történő felkészülést. (Ha jövő nyáron a Konföderációs Kupa után gondolnák meg magukat, már késő lesz!)