Schalke 04 – FC Bayern München 0-2

 

A Bajnokok Ligája nyitányon nyertes két német csapat szombat délutáni gelsenkircheni találkozója volt a német bajnokság hétvégi fordulójának slágermeccse. A két eddig a Bundesligában is veretlen klub nagyobb iramú és magasan élvezhetőbb meccset játszott egymással, mint kedden és szerdán az Olimpiacos-szal és a Valenciával.

Az első félidőben talán a hazai pályának, de talán az egy nappal több pihenőnek is köszönhetően a Schalke volt a jobb csapat, több és veszélyesebb helyzetet alakított ki, ám Neuer megőrizte hálója érintetlenségét. A második félidőben aztán Boateng még adott egy esélyt a hazai csapatnak a kezdőkörben bemutatott felelőtlen tánclépéseinek következtében, csapattársa, Dante azonban kisegítette. Utána viszont szinte csak egy csapat volt a pályán. A Bayern halmozta a jobbnál-jobb helyzeteit és a biztos vezetés tudatában még a könnyelműség is belefért (pl. Robben emelése Unnerstall kezébe).

A hét közben utaltam rá, nem szerencsés, jó formában lévő játékosokat alapos indok (pl. kisebb sérülés, kisárgázódás veszélye stb.) nélkül kispadra ültetni. A gólokat addig futószalagon szállító Mandzukic a meglepően önzetlen Robbentől kapott tizenegyest kihagyta a Valencia ellen, a Schalke ellen pedig hiába került vissza a kezdőbe, a kapu torkából is fölé fejelte a kihagyhatatlant. Ilyen persze megeshet bárkivel, azt azért tudni illik: Mandzukic tavaly a Bundesliga fejes gólkirálya volt 6 találattal, és ebbéli tehetségét az Eb-n is megcsodálhattuk. Nehezen tudom elképzelni, hogy a 4 bajnokin összesen 32 percnyi játéklehetőséget kapott Pizarrónak mindenáron kezdenie kellett a Bajnokok Ligája-meccsen. Most úgy tűnik, hogy Heynckes, miközben semmit sem nyert ezzel a kísérlettel, elveszített egy gólgyárost.

Persze, mondhatná a rutinos mester – aki a bajnokság kezdete előtt megpendítette, vélhetően ez a pályafutása utolsó szezonja, hogy profi futballistákkal van körülvéve, akiknek az ilyesmit a helyén kell kezelniük. Ám ahogy ő is profi futballista volt és professz(or)ionális edző, tudhatná, a pszichológiának mekkora szerepe van a futballban, a kihívásokkal és a folyamatosan topon tartott/tartandó koncentrációval minden játékos másképp birkózik meg.

Itt van pl. Müller, akiről most már évek óta tudjuk, fiatal kora ellenére félelmetesen erős mentálisan és nagyon bírja a pszichikai terhelést. Ő konkrétan jó formája ellenére szerdán szintén a padra szorult, most a kezdőbe visszakerülve azonban csapata egyik legjobbja volt, és ha mást nem is csinál a gólpasszán és a gólján kívül, akkor is megtette a magáét. Pedig hát a zseniális bokamozdulat, amellyel kiugratta az első gól előtt Kroost és az a nemes egyszerűség, ahogy a tizenhatoson belül egy köténnyel felfűzte védőjét, majd amikor mindenki beadást várt tőle, lazán elgurította a hosszúba a labdát, mindenképpen megérdemli a szuperlatívuszokat.

Müller helyzete egyébként még komoly fejtörés forrása lehet Heynckes számára. Mert az, hogy 4 meccsen 4 gólt lőtt és 3 gólpasszt adott, további magyarázatot nemigen igényel. Viszont az is egyértelmű, hogy amennyiben Robben és Ribery egészséges, akkor Müllernek nehéz helyet találni a kezdőben. (Ma is csak azért játszhatott az első perctől kezdve, mert Riberyt nem nevezték erre a meccsre. A BL-meccsen nagyot focizott, amíg a pályán volt (1. félidő), de úgy tűnik, nem kellett volna erőltetni, még nem jött rendbe teljesen a korábbi sérülése.)

Tavaly még úgy ahogy megoldható volt ez a probléma, mert valaki a kulcsjátékosok közül mindig sérült volt, közülük is a legtöbbet Schweinsteiger, így Kroos a támadó középpálya centrális posztjáról visszaszorult Luiz Gustavo mellé védekező középpályásnak, és Müller átvehette azt az irányító szerepkört, ami nem igazán fekszik neki. És ott ráadásul a gólérzékenysége sem érvényesülhetett az elvárható mértékben (34 meccsen 7 gól).

Most viszont a Schweinsteiger–Luiz Gustavo páros egészséges, és uralja a védekező középpályát, ahova bármikor betehető az újonnan igazolt Javi Martinez. Kroosnak esélye sincs oda kerülni, de erre nincs is szükség, mert szenzációsan futballozik az irányító poszton. Szerdán a Valenciának vert nagy gólt, ma pedig a Schalke ellen szerezte meg a vezetést egy látványos találattal.

Visszatérve Müllerhez, kicsit elfilózhatunk azon is, hogy jelenleg épp az a legnagyobb átok a számára, ami 2 éve naggyá tette. A 4-2-3-1-es taktikai felállás…

A 2009-2010-es szezonban a semmiből robbant be a BL-döntőig menetelő Bayern Münchenben.  Akkoriban többek között Van Gaal rendelkezésére állt a világklasszis Miro Klose és ha máshol nem, a Bundesligában már akkor legendának számító Mario Gomez. Helyettük azonban gyakorlatilag az Olic–Müller csatárduó játszotta végig a szezont, nem is akárhogyan. Müller azzal az egy szezonjával bejátszotta magát nem egyszerűen csak a Nationalelf dél-afrikai keretébe, hanem egyenesen a kezdőjébe (!). Diego Maradona pár hónappal a vb előtt a német-argentín barátságos meccs utáni fogadáson még labdaszedő fiúnak nézte és el akarta zavarni őt, a világbajnokságon aztán Müller góljával vette kezdetét a gauchók csúnya leoktatása, a 20 éves “labdaszedő fiú” pedig a vb gólkirálya lett.

A klubcsapatban azonban messze nem ilyen egyszerű a helyzet! A Bayern két legjobb képességű labdarúgója kétségkívül Ribery és Robben. Éppen az a két játékos, akik a támadóközéppálya széleit foglalják el. Azt a posztot, ahol Müller bevethető lenne. A többit fentebb már vázoltam…

Hogy történhetett mindez a hollywoodi filmeket megszégyenítő gyorsasággal lezajlott felemelkedés? Ha Ballack nem sérül meg az FA-Kupa döntőjében, a német válogatott feltehetően 4-4-2-t játszik a vb-n, és Müllerre mindössze kiegészítő szerep várt volna, hiszen ebben a felállásban valószínűleg Klose és Podolski tölti ki a támadásort, továbbá az ő helyetteseik is elsősorban Cacau és a klubcsapatban Müller háta mögé utasított Gomez lettek volna. Joachim Löw szövetségi kapitány azonban a szükségből erényt kovácsolva átszervezte csapatát a hollandok által feltalált, de a világbajnokságra már sok csapat által adaptált 4-2-3-1-es taktikai formációra. Ebben pedig a szervező Özil köré csatárokat rakott: elé egy klasszikus középcsatárt (Klose), két oldalára pedig agilis, sokat futó és gólerős fiatalokat (Podolski, Müller). A váltás bejött. Németország a torna legélvezetesebb futballját játszva bronzérmes lett, Müller pedig világklasszissá nőtte ki magát.

A mai napon azonban Heynckes – valószínűleg a fenti gondolatmenethez hasonlókat végigfuttatva – tett egy kísérletet, ami hosszabb távon ígéretes lehet. Amikor lecserélte Mandzukicot Javi Martinezre, Müllert tolta fel az egyedüli ék pozíciójába. Azt a játékot még persze tanulnia kell a fiatal csatárzseninek, ám Müller játékintelligenciája és alkalmazkodóképessége szinte garancia arra, hogy képes lenne beletanulni. Kérdés persze, hogy mire megy vele. Mert az ezek szerint hullámzó teljesítményű Mandzukicot még kiszoríthatja a csapatból, de az elmúlt szezonban a Bayern és a német válogatott ügyeletes gólzsákjává vált Gomezt, ha felépül és visszatalál a formájához, nehéz lesz…