Az, hogy hazai pályán egy csapat általában előnyben van, szinte axiómának számít. Alátámasztják ezt statisztikai adatok is elég egyértelműen. (Persze, ne azt feszegessük, mennyi esélye lenne a Kispesti Honvédnak a Bozsik stadionban az FC Barcelona ellen!) Nem véletlen, hogy a kupákat, tornákat lebonyolító szervezetek (labdarúgó szövetségek bármilyen szinten) például az idegenben rúgott több gólt értékelik, sorsoláskor a korábban jobban végzett csapatokat jutalmazzák azzal, hogy a visszavágót az ő otthonukban játsszák.

Minden avatott és kevésbé avatott futballszakértőnek megvannak az erre vonatkozó tézisei, pl. a szurkolói katlan (mondjuk a Galatasaray otthonában), a hazai játékosok megszokott környezetben játszanak, ismerik a pálya minden szegletét, minden egyes fűszálat külön (Hát, persze! 🙂 Továbbá nem kell utazniuk – láttuk 2010-ben mi lett a Barcából, amikor egy izlandi vulkánkitörés és az abból eredő légtérstop miatt buszozni volt kénytelen Milánóig…

Ezek egyenként és összesen is valóban mind-mind hozzájárulhatnak a hazai pálya előnyéhez, ám nem ez a döntő tényező. Annak magyarázatához Konrad Lorenzet, Jane Goodallt és Schmidt Egont hívom segítségül. Hogy mit keresnek itt az állatvilág eme neves kutatói? Mindjárt kiderül!

Előbb azonban a kétkedőknek, hogy a hazai pálya igenis előnyt jelent, néhány statisztikai adat:

A magyar élvonal tavalyi szezonjában (NB1 2011-2012) 240 mérkőzést rendeztek, és ebből 117-szer a hazai csapat örülhetett győzelemnek. 61 döntetlen mellett pedig még 62 vendégsiker született. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag minden 2. meccsen otthon tartották a 3 pontot, a többin pedig egyenlő arányban osztokodott az x és a 2-es.

Mondhatnánk aztán azt is, hogy az igazán nagy csapatoknál tök mindegy, hol játszanak. Ez talán igaz is, de nem mindegy mekkora ellenállásba ütköznek az ellenfél részéről.

Az állatvilág ismerői számára közismert tény a “hazai pálya” előnye. Minden hétköznapi ember tapasztalta már, hogy az utcán oly barátságos és hízelgő kutya valódi fenevaddá képes válni az őrzésére bízott ingatlan kerítésén belül. Nem véletlen az egyes állatoknál a saját territórium szagmintával (vizelet) történő kijelölése. A madarak ugyanezt kopácsolással (harkályok) vagy a revír határainak “körbeéneklésével” (számos énekesmadár) teszik meg.

Konrad Lorenz megfigyelte, hogy a csókáknál, ahol a közösségen belül szigorúan számon tartják a rangsort, és a dominánsabb egyed elől mindig kitérnek az alacsonyabb rangúak, nem hátrálnak meg, ha az erősebb csóka a gyengébb fészkelőhelyét szemeli ki magának és igyekszik elhódítani azt. Revírtartó madaraknál jellemező, hogy a hímek ide-oda kergetik és püfölik egymást, miközben mindig éppen az az üldöző és a látszólag erősebb, amelyik a saját területén tartózkodik.

A közösségben élő és szintén rangsortartó csimpánzoknál pedig Jane Goodall tapasztalta, hogy a szerzett húszsákmányt még az alfahím sem meri elvenni a másiktól, pedig ezzel az erőszakos élelmszerzési móddal más táplálék esetén gyakran él. “… ugyanaz a viselkedésmód érvényesül, mint amikor egy állat saját territóriumán találkozik egy betolakodóval: ilyenkor agresszívebben viselkedik és eredményesebb harcba bocsátkozik, mint ha idegen vidéken pillantja meg.” (Jane van Lawick-Goodall: Az ember árnyékában. Bp., Gondolat, 1975. 235 o.)

Lehet persze hasonló párhuzamokat hozni az emberi történelemből is. A haza védelmére mindig nagyobb a mozgosító erő, mint az idegen meghódítására. És nem csak technikai okokból kifolyólag vették fel a harcot egyes várak hős védői a hatalmas túlerővel szemben (Nándorfehérvár – 1456, Eger – 1552).

Ahogy látjuk tehát a hazai pálya előnye evolúciósan kódolva van. Nem mindig elég a sikerhez, de nagyban hozzájárulhat ahhoz.