Spanyolország – Írország 4-0

Ízekre szedte Trapattoni csapatát a címvédő, a négygólos különbség inkább az írekre nézve hízelgő. Most mondhatnánk, nagyon nagy formába lendült a La Rojas, de tudjuk, a spanyolok ezt az offenzív fölényt a világ szinte bármelyik csapatával szemben érvényesíteni tudják. Az íreket pedig – bocsássák meg nekem, de – nem tartom mércének.

A szép foci és emiatt a spanyol válogatott nagy rajongójaként külön öröm volt számomra, hogy del Bosque “józan belátásra tért”, 4-2-3-1-es felállásban és egy igazi csatárral, továbbá felismerhető taktikával küldte a pályára csapatát. Torres kezdőbe állításának sajnos, éppen az olaszok ellen gólt szerző Fabregas itta meg a levét, de ez a lépés törvényszerű volt, én is őt vettem volna ki a csapatból. Fájó, mert egyébként nagyon szeretem Cesc játékát, ám hosszú évek óta tartom, a spanyol válogatott és a Barcelona játékrendszerében nincs meg a helye. A Barcában az elmúlt idényben ez azért nem jött ki annyira, mert egy konfúz támadó alakzattal kísérletezett Guardiola, és valami hasonló köszönt vissza a spanyol válogatott első meccsén is. Az a “false nine” pozíció, amit Fabregas oly kiválóan játszott az Arsenalban, a katalánoknál és a világbajnoknál nem létezik. Korábban álmodoztam róla, hogy Fabregas lehet majd Xavi utóda, de rá kellett jönnöm, Cesc egyáltalán nem ugyanazt játssza…

Torres pedig kellemes meglepetés volt. Ez már ugyanaz a Fernando, akit 4 éve láttunk. Mellesleg megjegyezném a fanyalgók felé, eddig sem játszott rosszul, sem a Chelsea-ben, sem a címeres mezben. Mindig nagyon motivált volt, ment előre, hajtott, jól mozgott és sokszor helyzetbe került, csak… csak valahogy a góllövés nem ment neki. Most azonban ez is összejött, nem is akárhogyan! Ráadásul ezúttal a társak helyzetbe hozása is jobban ment neki – más kérdés, hogy a többiek nem nagyon éltek a lehetőséggel. Önmagához és egy vérbeli csatárhoz képest még meglehetősen önzetlenül is focizott, ez pedig mindenképpen jó jel a spanyol válogatott további meccsei szempontjából.

Felmerült azonban egy csapaton belüli konfliktus, aminek kezelésére – félek tőle – del Bosque nem a legalkalmasabb ember. Jól láthattuk, hogy Torres zokon vette, jó teljesítménye ellenére a 74. percben lecserélték – pedig ehhez csatárként igazán hozzászokhatott volna. És ugyanígy a helyére beálló Fabregas is duzzogott egy sort, miután gólt szerzett. Mellesleg az előző meccsen Cesc kb. ugyanolyan hitetlen arcot vágott, amikor pár perccel egyenlítő gólja után lehívták, mint most Fernando. Az már csak hab a tortán, hogy del Bosque óraműpontossággal a 74. percben cserélte le, illetve be őket mindkét meccsen. A két goleador miatti feszültség még rosszul is elsülhet a csapatra nézve – bár, ugye, rivalizálásuk eddig inkább termékeny volt.

Mindenképpen pozitív kicsengésű – egyelőre legalábbis – két másik játékos szerepe. Korábban is írtam, hogy Silva és Iniesta nagyon egy hullámhosszon penget, most ez már odáig fajult, hogy a legtöbb esetben egymást keresik és jóformán csak kényszerűségből passzolnak másnak. Hiába a legjobbak között is mindig vannak olyanok, akik még jobban kiemelkednek és ez vagy közvetlen rivalizáláshoz vezet, vagy olyan mértékű cimbizéshez, amit a spanyol válogatott jelenleg két legjobb formában lévő játékosa művel. Ennek azért van kockázata is, ha felismerik – és miért ne ismernék fel – a későbbi ellenfelek, az viszont tény, hogy 2 játékost mindig nehezebb semlegesíteni, mint egyet. Mellesleg nálam az eddigiek alapján Iniesta a torna aranylabdása és e címért legfeljebb Silva (és ő is csak zseniális gólja miatt) szállhatna még vele versenybe.

Az 1974-es világbajnoki döntőn elszenvedett holland vereség után sokan azt mondták, az a kudarc a totális futball végét jelentette. Ezzel a nézettel nem igazán tudok azonosulni, mert a létfontosságú meccset a hollandok csupán azért veszítették el, mert a terrier (Vogts) kikapcsolta kulcsfontosságú játékosukat (Cruyff). A holland totális futball gyenge pontja az volt, hogy egy zseniális futballista köré épült, és ha őt megfogták, akkor fogva volt az egész csapat. Abszolút totális futball tiszta formájában talán soha nem is létezett, hacsak az 1996-os Európa-bajnok német válogatott játékát nem tekintjük annak egy modernebb változatának, most azonban mégis felismerhetőek lényegi elemei a spanyolok támadójátékában.

Az jólismert tény, ahogy totális futball a holland futballhagyományokból az FC Barcelonán keresztül áttevődött a spanyol labdarúgásba, hisz Rinus Michels, a szóban forgó taktika tökélyre csiszolója a 70-es években az Ajax padját a katalánokéra cserélte, ahol a játékosként és edzőként is megforduló Cruyff is rajta hagyta keze nyomát a csapat játékán, nem beszélve az Ajax-iskolát képviselő későbbi edzőkről (van Gaal, Rijkaard) és a Barca legaranyabb aranykorszakát elhozó, egykori Cruyff-tanítvány Guardioláról. Nem véletlen, hogy az FC Barcelona jelenlegi sokpasszos játékát (a tiki-takát) is a totális futball egyik változatának tekintik.

A taktikai felállásnak megfelelő pozíciókat megőrző, ám azt az elmozgások révén szinte mindig más és más futballistával kitöltő hadrend rendkívüli összehangoltságot igényel, ugyanakkor az ellenfél rendezett védekezésének megbontására a legkiválóbb taktikai eszköz. Mindez gyönyörűen kirajzolódott a spanyol válogatott írek elleni meccsén. A védelem ugyan többnyire stabilan megmaradt az eredeti felállásban, legfeljebb Xabi Alonso lépett vissza néha az előszeretettel előre kalandozó Pique helyére, ám a támadó formációban szinte soha nem lehetett tudni, ki hol játszik éppen. Eredetileg így nézett volna ki:

Torres

Iniesta          Xavi           Silva

Xavi azonban gyakran kiment jobb szélre vagy éppen vissza a védekező középpályások pozíciójába, Iniesta vagy behúzódott Xavi helyére vagy áttolódott ő is a jobb oldalra, miközben Silva is megfordult nem egyszer középen, bal oldalon vagy akár a bal szélre kihúzódó Torres helyén. Nem véletlen, hogy Torres klasszikus csatár csak akkor volt, amikor az írek picit feljebb léptek – érdekes, hogy éppen ilyenkor rúgta a góljait is.

Örömteli volt látni, hogy a spanyol válogatott kb. a tavalyi Barca legszebb pillanatait idézte. Del Bosquét dicséri a felismerése, hogy mégis visszatért a realos futballtól a barcás focihoz, úgy hogy közben már nincsenek is túlsúlyban a Barca-játékosok a kezdőben. Persze, ehhez az is kell, hogy a többiek is értsék ezt a focit! És bizony értik! (Kiváltképp D. Silva és J. Alba, akiket szívesen látnék az új szezonban gránátvörös-kék mezben…) Ráadásul most azt is láthattuk, ami nagyon hiányzott az idei FC Barcelonából – a labdavesztés utáni azonnali visszatámadás a kontrákat megakadályozandó. Lehet, hogy a Barca kicsit elkényelmesedett és azért nem kultiválta ezt a támadó csapatoknál egyébként nélkülözhetetlen, ámbár igencsak erőforgácsoló letámadást, mert úgy voltak vele, a jó Puyol és Mascherano majd úgyis megoldja, a spanyol válogatottnál ezt a luxust nem engedik meg maguknak – pedig azért ott is van mondjuk egy jó Ramos, egy önbizalmát és jó formáját visszanyerő jó Pique, a világ talán legerősebb védekező középpályája (Alonso-Busquets) és a világ legjobb kapusa (Casillas)…

Zárszóként még megemlíteném, hogy kicsit sajnálom Ramost, aki szemmel láthatóan nagyon szenved, hogy nem mehet előre (Pique-nak valamiért szabad, de az is nyilvánvaló, hogy mindkét belső védőnek, akik ráadásul mindketten hajlamosak is némi felelőtlenségre, ezt nem lehet megengedni). Arbeloa jó játékos, de azon a poszton Ramos fényévekkel jobb teljesítményre képes. Albiol ugyan nem nagyon játszott idén a Realban, de az előkészületi meccseken nem volt rossz. Az ő beállításával Ramos kitolódhatna szélre. Ki tudja, ha a már egysárgás Arbeloa a horvátok ellen begyűjti a másikat is, a negyeddöntőre ez egy opció lehet – vagy talán akkor nem is nagyon lesz más választása del Bosquénak…