Spanyolország – Horvátország 1-0

Az utolsó kört sokszor azért várjuk, mert ilyenkor már nem lehet taktikázni, biztonságra játszani, nem egy csapatnak muszáj nyernie és ez a támadófutballt helyezi előtérbe. Sajnos azonban, van egy másik verzió is, amikor mondhatni kényelmes pozícióból várja az utolsó meccset egy csapat és ezért még véletlenül sem kíván kockáztatni. Ez történt most a spanyolokkal, akiknek kizárólag vereséggel lehetett volna meleg a pite. És erre meg is volt az esély, ha máskor nem, hát Rakitic fejesénél. Jellemző, hogy Casillas hatalmas védése után nem a szokásos kapus-attitűdöt mutatta és leüvöltötte a botrányos emberfogást  bemutató védelmet (hogy a kipattanót Busquets még egyszer a fekvő Rakitic fejére tette, az már csak hab volt a tortán), hanem csak döbbent arccal meredt maga elé, mert felrémlett benne valami baljós félelem, itt még akár ki is eshetnek.

Gyakorlatilag nem a két csapat támadójátéka közötti különbség döntötte el a meccset, hanem a két védelem közötti. A horvátok ugyanis közelebb álltak a gólszerzéshez. A spanyolok támadóharmadban rendre gyermeteg módon eladták a labdákat (ezt a mérkőzés élvezhetetlenségéhez nagyban hozzájáruló gyakorlatot a horvátok is kultiválták), és a jól záró horvátok között a támadást annyira nem erőltető címvédő valódi helyzetig el sem jutott. A statisztika megtévesztő a kapura lövések tekintetében, mert Pletikosának védenivalója nem volt. A gól a semmiből jött, amikor már elkönyveltük volna a 0-0-ás döntetlent.

Mondjuk a spanyolok ráérőssége érthető volt. Kár lett volna nyomást gyakorolni a rengeteget futó és agresszíven oda-odapakolgató horvátokra, még a végén valaki megsérül… Mindez azonban azt jelentette, hogy a tűzzel játszanak, ha véletlenül találnak a horvátok egy gólt és erre volt esély, úgy belelkesednek, hogy az életben nem törik fel a spanyolok a reteszüket. Erre végül nem került sor és így utólag sajnálni sem tudom a horvát csapatot. Nekik a 0-0 nem volt jó, hacsak az írek meg nem teszik nekik azt a szívességet, hogy kiharcolnak egy döntetlent az olaszok ellen, de amikor már látszott, hogy ez nem jön be, pl. az utolsó negyedórában, akkor sem láttam, hogy nagyon nekimentek volna a spanyol kapunak és dűlőre akarták volna vinni a meccset. Persze, a spanyol válogatott ellen nehéz egyáltalán a labdát megszerezni, hogy aztán azzal támadni lehessen, de a mindent egy lapra feltévő rohamozásnak még csak a szándékát sem véltem felfedezni. Ez a “haljunk meg szépen, és talán még a szerencse valamilyen formában mellénk áll”-mentalitás számomra érthetetlen, különösen akkor, amikor már minden mindegy. Vagy egyszerűen akkor már nem tudnak váltani?

Két megfontolásból is viszont nagyon örülök, hogy a spanyolok, ha nem is megérdemelten, de nyertek. Ha 0-0 marad, akkor az olaszok a csoportelsők, ami azt jelentette volna, hogy a D-csoportban a továbbjutók a spanyolokat elkerülendő (az olaszok mégiscsak a kisebbik rossznak tekintendők) inkább a 2. helyre aspiráltak volna – az ilyen spekulációs játékok pedig soha nem tesznek jót a meccseknek, másfelől pedig az általam vizionált, vagy mondjuk így megálmodott spanyol-német döntő nem jöhetett volna létre, ha a 4 közé jut a két nagy esélyes, akkor már az elődöntőben találkoznak – így viszont maradt minden az eredeti felállásban. Hogy aztán a  döntőig valóban eljutnak-e, az már más kérdés…

Portugália – Hollandia 2-1

A dánok ellen a “gyengélkedő” Ronaldo ellenére elég jó volt a portugál csapat, hogy “kapitánya nélkül” is behúzza a meccset. A hollandok ellen ez vélhetően kevés lett volna, holott Bento csapata ezúttal is szervezett, egységes társaság képét mutatta. A hollandok jóformán helyzetig sem jutottak volna el, ha nincs egy zseniális átlövőjük van der Vaart személyében, na, meg egy Robbenjük, akire jobb szélről befelé cselezve mindig kötelező kilépni, és így történt ez a holland vezető gól előtt is. A Robben előtt összezárók azonban megnyitották a területet – persze, nem betöréshez, mindössze egy lövéshez, miután a labda továbbpasszolva van der Vaart elé került.

Nem tudni, hogy van Marwijk külső nyomásra változtatott eddigi elképzelésén vagy csak meggondolta magát, mindenesetre ezúttal tényleg átállt a 4-4-2-es taktikai felállásra (legalábbis annak egy torz változatára), hogy mindkét sztárcsatára (Huntelaar, van Persie) helyet kaphasson a kezdőben. Persze, van Persie-t egy kicsit még visszább is rendelte, aminek az lett a következménye, hogy a reménytelen beívelgetéseknél Huntelaar nagyon egyedül volt az egyaránt jól fejelő B. Alves és Pepe gyűrűjében, miközben az Arsenal csapatkapitánya bentről hiányzott, kissé hátrébb pedig teljesen kimaradt a játékból, még inkább zavaróan hatott. Jellemző, hogy a félidő derekától kezdve már a saját térfelére is visszalépett, csak hogy egy-két passz erejéig legalább labdához érhessen.

Az átszervezésnek a középpálya is “áldozatul esett”. A jobb lábas Sneijder kikerült bal szélre, a bal lábas Robben (ahogy eddig is, maradt a jobb szélen, viszont több védekező feladat hárult rá), középre irányítóként bekerült van der Vaart (és legnagyobb meglepetésemre a kimaradó van Bommeltól még a csapatkapitányi szalagot is átvehette), mellette pedig buldózerként N. de Jong kapott feladatot. Becsületére legyen mondva, ezúttal tényleg sok labdát szerzett és csupán egyszer szabálytalankodott – és az sem volt olyan mellbevágó élmény, mint amit X. Alonso a vb-döntőn megtapasztalt.

Ezzel szemben van der Vaart játékszervezéséből nem láttunk semmit, ő is képtelen volt összefogni a szétesett csapatot, amelyik ment előre becsülettel, de rendre lepattant a portugál falról, a villámgyors ellencsapások során pedig nem nagyon volt, aki visszaszerezhette volna a labdát. Rafael középen játszatásának egyetlen valódi előnye az volt, hogy onnan gólt szerzett. Ezalatt azonban Sneijder is kínlódott csak a bal oldalon, a fellazult védelem pedig nem nagyon vagy csak nagyon nehezen bírt a ficánkoló Ronaldóval és Nanival.

Ez már megmutatkozott az első két meccsen: a portugálok gyors és technikás szélsői előtt nem szabad nagy területeket hagyni, mind a németek, mind a dánok figyeltek arra, hogy ne nyíljanak túlságosan ki. A német meccsen egy figyelmetlenség Badstubernek sárgájába került, míg a dánok fegyelmezettsége előtt le a kalappal, hogy még kétgólos hátrányban is úgy mentek előre (és tudtak egyenlíteni), hogy nem hagytak sok teret Roniéknak, az más kérdés, hogy ők így is sokszor helyzetbe tudtak kerülni, de akkor CR teljesen formán kívül futballozott és mindent kihagyott. Most a hollandok ellen Nani hozott hasonló formát, Ronaldo azonban csúnyán megbüntette a holland védelem kihagyásait – hozzá kell tenni, hogy az egyenlítő gólja ráadásul nem is kontrából, hanem felállt védelemmel szemben született.

A második félidőre aztán még jobban összezavarta a középpályát van Marwijk, bár döntése logikusnak tűnt: van der Vaartot kiküldte a jobb szélre, Robbent átdobta balra, Sneijder pedig bejött középre – a holland csapat azonban mindettől nem lett jobb. A 67. percben pedig már muszáj volt kockáztatni és lekapta Willemset a pályáról, bejött Afellay, aki van der Vaartot  beljebb tolta a pálya közepe felé. Ezután már tényleg nem nagyon volt helye a játéknak, gyakran egymást akadályozták a hollandok – egyszer még egy felnyírt narancsos tarkó akadályozott meg egy holland kapura lövést…

Ezzel a játékosállománnyal, ilyen közelmúlttal 3 zacskó az Eb-n, még akkor is, ha a halálcsoportba kerültek, kiábrándító. Mellesleg 4 éve, amikor ez a holland generáció megkezdte felemelkedését, szintén a halálcsoportban 100%-osan végeztek. Ez a pár év narancsos hegemónia, amely végül nem hozott egyetlen címet sem, a Portugália ellen elvesztett vb-nyolcaddöntő (2006) után indult és most megint a portugálok elleni vereséggel zárult. Talán nem kellene temetni őket, hiszen a csapat gerincének még van pár jó éve, de félő, a holland válogatottal már csak egy jó csapat lesz belőlük, és egyetlen nagy tornán sem merül fel majd a nevük az esélyesek között…

Portugália ezzel szemben megérdemelten jutott tovább és a 8 között esélyesként csaphat össze a cseh válogatottal. Mondjuk, nem árt, ha tanulnak a történelemből, mert 1996-ban már elbuktak a csehek ellen egy negyeddöntőt, ahol biztosra mentek, de hiába játszottak jobban, Karel Poborsky álomgóllal búcsúztatta őket. Az elődöntőben pedig már bármi megtörténhet – bár szerintem a spanyolok ellen ezúttal sem lesz reményük a továbbjutásra 🙂

Franciaország – Ukrajna 2-0

Anglia – Svédország 3-2

Ahogy 4 éve, úgy most is az egyik társrendező meccsét zavarta meg egy özönvízszerű esőzés. Akkor a svájciak nem tudtak élni a lehetőséggel, mert a pocsolyaharcos első félidőben csak egygólos előnyt tudtak kicsikarni mindössze (Yakin egyik helyzeténél mondjuk épp a gólvonal előtt állt meg a labda egy tócsában), aztán ahogy az alácsövezett pálya elvezette a sok vizet, a normalizálódott körülmények között kikaptak.

Ezúttal az ukránok fogtak ki nagy vihart, mire válaszul a spori az öltözőbe terelte a játékosokat. Kb. egy óra múlva folytatták a félbe szakadt mérkőzést, amelyen úgy tűnt, az ukránok nem nagyon tudnak talajt fogni, rendre elcsúszkáltak (ez egyébként eddig más meccseken száraz talajon volt jellemző) és gyakran nehezen fordultak a fürge franciák – kiváltképp Ribery és Nasri – között.

Nagyon durva volt, ahogy a Bayern francia támadó középpályása lesprintelte az egyik leggyorsabb ukránt, Guszevet. Mindezek ellenére a szünetig nem tudtak kicsikarni előnyt a kékek, mert Pjatov óriásit védett mind Menez, mind Mexes helyzeténél. Az említett nevek is mutatják, Benzema, akit korábban titkos gólkirályesélyesnek tartottam, legutóbb viszont sokat bíráltam helyezkedése, mozgása miatt, nem nagyon került helyzetbe.

Aztán a második félidőben Menez első félidei helyzetéhez képest sokkal nehezebb szituációból vezetést szerzett, majd – számomra érthetetlenül – a védekező középpályás Cabaye tűnt fel középcsatári pozícióban és miután nagyszerű ütemben kapott labdát, csatárokat megszégyenítő magabiztossággal növelte az előnyt (később ráadásul még az egyik kapufát is “kettétörte” egy bombasztikus lökettel).

A spanyolokról írt bejegyzésben szenteltem néhány gondolatot a totális futballnak, és gondoltam, majd itt is megemlítem, hogy a Ribery – Nasri – Malouda hármas miképpencserélgeti a pozícióját, mivel Ribery és Malouda egyaránt balszélső, Nasri pedig középen és jobb oldalon is megállja a helyét. Nos, mindebből az ukránok elleni meccsre már semmi sem maradt: Ribery megnyerte a bal oldalt és tarthatatlan volt, Nasri ugyan rengeteget mozgott minden irányba, de alapvetően övé volt az irányító centrum, ahol igazi vezéregyéniségként szervezte a játékot, jobb oldalra pedig belépőjegyet nyert Menez, aki mindezt góllal hálálta meg. Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy belássuk, a francia támadóközéppálya elnyerte végleges formáját…

A másik meccs, annak is inkább a második félideje rendkívül szórakoztató, lendületes, fordulatos volt. Bevallom töredelmesen, előzetesen egy unalmas meccsre számítottam, de úgy látszik, eddig a svédek meccseit érdemes nézni, mert a semleges szurkolónak nem okoznak csalódást – más kérdés, hogy a jó meccseknek a végén ők a szenvedő alanyai, és második vereségükkel kiestek.

Néhány dolog a találkozóval kapcsolatban, ami külön említést érdemel:

Zlatan – számomra kellemes csalódás a játéka, na, nem azért, mintha nem tudnám, mennyire jó futballista, de a hozzáállása, küzdeni, nyerni akarása példaértékű – halkan megjegyzem, ha mindez 2 éve is meglett volna benne, még ma is az FC Barcelonában futballozna. AMikor tavaly ősszel megvertük a svédeket a Puskás stadionban, Ibrahimovicot 50 percig Lipták Európa-klasszis játékkal egész egyszerűen leradírozta a pályáról, csak a védő kényszerű sárgája után éledt fel a svéd klasszis. Visszább lépett szinte a középpályára a labdákért és onnan szervezte a támadásokat, feljavult ő is és az egész svéd csapat – “őrzését” ugyanis Korcsmár vette át, és ő már Liptákkal ellentétben nem merte visszakísérni Zlatant akár a félpályáig is, meg hát, nem is olyan hatékonysággal szerelt. Azon a meccsen jól látszott, Zlatan egy amolyan false nine pozícióban a csatár vagy csatársor mögött is nagyszerűen megállja a helyét. Erik Hamrén az Eb-n ezzel kísérletezett, és ék pozícióba Rosenberget vagy Edmant tette fel, nem Zlatanon múlt, hogy mindez végül nem működött sikerrel.

Az angolok játéka számomra továbbra is szürke, élvezhetetlen, és mondjuk a tőlük elvárhatóhoz képest gyenge. Nem tudom, miként dönt viszont Hodgson Rooney sorsáról, mert mindkét csatára (Carroll, Welbeck) gólt szerzett. Utóbbi nem is akármilyet! Bár inkább Carroll fejeséről kellene örömódákat zengeni, mert körülbelül így néz ki a tökéletes fejes – ilyet utoljára éppen az őt kiszolgáló Gerrardtól láttam a 2005-ös BL-döntőn. Tanítani kellene!

A továbbjutás kérdésében külsőre úgy tűnik, minden tiszta. De szerintem az angoloknak és a franciáknak még vért kell izzadniuk a továbbjutásért. És persze a csoportelsőségért is – mert ugyan ki akarna ezekkel a spanyolokkal már most összekerülni?!

Spanyolország – Írország 4-0

Ízekre szedte Trapattoni csapatát a címvédő, a négygólos különbség inkább az írekre nézve hízelgő. Most mondhatnánk, nagyon nagy formába lendült a La Rojas, de tudjuk, a spanyolok ezt az offenzív fölényt a világ szinte bármelyik csapatával szemben érvényesíteni tudják. Az íreket pedig – bocsássák meg nekem, de – nem tartom mércének.

A szép foci és emiatt a spanyol válogatott nagy rajongójaként külön öröm volt számomra, hogy del Bosque “józan belátásra tért”, 4-2-3-1-es felállásban és egy igazi csatárral, továbbá felismerhető taktikával küldte a pályára csapatát. Torres kezdőbe állításának sajnos, éppen az olaszok ellen gólt szerző Fabregas itta meg a levét, de ez a lépés törvényszerű volt, én is őt vettem volna ki a csapatból. Fájó, mert egyébként nagyon szeretem Cesc játékát, ám hosszú évek óta tartom, a spanyol válogatott és a Barcelona játékrendszerében nincs meg a helye. A Barcában az elmúlt idényben ez azért nem jött ki annyira, mert egy konfúz támadó alakzattal kísérletezett Guardiola, és valami hasonló köszönt vissza a spanyol válogatott első meccsén is. Az a “false nine” pozíció, amit Fabregas oly kiválóan játszott az Arsenalban, a katalánoknál és a világbajnoknál nem létezik. Korábban álmodoztam róla, hogy Fabregas lehet majd Xavi utóda, de rá kellett jönnöm, Cesc egyáltalán nem ugyanazt játssza…

Torres pedig kellemes meglepetés volt. Ez már ugyanaz a Fernando, akit 4 éve láttunk. Mellesleg megjegyezném a fanyalgók felé, eddig sem játszott rosszul, sem a Chelsea-ben, sem a címeres mezben. Mindig nagyon motivált volt, ment előre, hajtott, jól mozgott és sokszor helyzetbe került, csak… csak valahogy a góllövés nem ment neki. Most azonban ez is összejött, nem is akárhogyan! Ráadásul ezúttal a társak helyzetbe hozása is jobban ment neki – más kérdés, hogy a többiek nem nagyon éltek a lehetőséggel. Önmagához és egy vérbeli csatárhoz képest még meglehetősen önzetlenül is focizott, ez pedig mindenképpen jó jel a spanyol válogatott további meccsei szempontjából.

Felmerült azonban egy csapaton belüli konfliktus, aminek kezelésére – félek tőle – del Bosque nem a legalkalmasabb ember. Jól láthattuk, hogy Torres zokon vette, jó teljesítménye ellenére a 74. percben lecserélték – pedig ehhez csatárként igazán hozzászokhatott volna. És ugyanígy a helyére beálló Fabregas is duzzogott egy sort, miután gólt szerzett. Mellesleg az előző meccsen Cesc kb. ugyanolyan hitetlen arcot vágott, amikor pár perccel egyenlítő gólja után lehívták, mint most Fernando. Az már csak hab a tortán, hogy del Bosque óraműpontossággal a 74. percben cserélte le, illetve be őket mindkét meccsen. A két goleador miatti feszültség még rosszul is elsülhet a csapatra nézve – bár, ugye, rivalizálásuk eddig inkább termékeny volt.

Mindenképpen pozitív kicsengésű – egyelőre legalábbis – két másik játékos szerepe. Korábban is írtam, hogy Silva és Iniesta nagyon egy hullámhosszon penget, most ez már odáig fajult, hogy a legtöbb esetben egymást keresik és jóformán csak kényszerűségből passzolnak másnak. Hiába a legjobbak között is mindig vannak olyanok, akik még jobban kiemelkednek és ez vagy közvetlen rivalizáláshoz vezet, vagy olyan mértékű cimbizéshez, amit a spanyol válogatott jelenleg két legjobb formában lévő játékosa művel. Ennek azért van kockázata is, ha felismerik – és miért ne ismernék fel – a későbbi ellenfelek, az viszont tény, hogy 2 játékost mindig nehezebb semlegesíteni, mint egyet. Mellesleg nálam az eddigiek alapján Iniesta a torna aranylabdása és e címért legfeljebb Silva (és ő is csak zseniális gólja miatt) szállhatna még vele versenybe.

Az 1974-es világbajnoki döntőn elszenvedett holland vereség után sokan azt mondták, az a kudarc a totális futball végét jelentette. Ezzel a nézettel nem igazán tudok azonosulni, mert a létfontosságú meccset a hollandok csupán azért veszítették el, mert a terrier (Vogts) kikapcsolta kulcsfontosságú játékosukat (Cruyff). A holland totális futball gyenge pontja az volt, hogy egy zseniális futballista köré épült, és ha őt megfogták, akkor fogva volt az egész csapat. Abszolút totális futball tiszta formájában talán soha nem is létezett, hacsak az 1996-os Európa-bajnok német válogatott játékát nem tekintjük annak egy modernebb változatának, most azonban mégis felismerhetőek lényegi elemei a spanyolok támadójátékában.

Az jólismert tény, ahogy totális futball a holland futballhagyományokból az FC Barcelonán keresztül áttevődött a spanyol labdarúgásba, hisz Rinus Michels, a szóban forgó taktika tökélyre csiszolója a 70-es években az Ajax padját a katalánokéra cserélte, ahol a játékosként és edzőként is megforduló Cruyff is rajta hagyta keze nyomát a csapat játékán, nem beszélve az Ajax-iskolát képviselő későbbi edzőkről (van Gaal, Rijkaard) és a Barca legaranyabb aranykorszakát elhozó, egykori Cruyff-tanítvány Guardioláról. Nem véletlen, hogy az FC Barcelona jelenlegi sokpasszos játékát (a tiki-takát) is a totális futball egyik változatának tekintik.

A taktikai felállásnak megfelelő pozíciókat megőrző, ám azt az elmozgások révén szinte mindig más és más futballistával kitöltő hadrend rendkívüli összehangoltságot igényel, ugyanakkor az ellenfél rendezett védekezésének megbontására a legkiválóbb taktikai eszköz. Mindez gyönyörűen kirajzolódott a spanyol válogatott írek elleni meccsén. A védelem ugyan többnyire stabilan megmaradt az eredeti felállásban, legfeljebb Xabi Alonso lépett vissza néha az előszeretettel előre kalandozó Pique helyére, ám a támadó formációban szinte soha nem lehetett tudni, ki hol játszik éppen. Eredetileg így nézett volna ki:

Torres

Iniesta          Xavi           Silva

Xavi azonban gyakran kiment jobb szélre vagy éppen vissza a védekező középpályások pozíciójába, Iniesta vagy behúzódott Xavi helyére vagy áttolódott ő is a jobb oldalra, miközben Silva is megfordult nem egyszer középen, bal oldalon vagy akár a bal szélre kihúzódó Torres helyén. Nem véletlen, hogy Torres klasszikus csatár csak akkor volt, amikor az írek picit feljebb léptek – érdekes, hogy éppen ilyenkor rúgta a góljait is.

Örömteli volt látni, hogy a spanyol válogatott kb. a tavalyi Barca legszebb pillanatait idézte. Del Bosquét dicséri a felismerése, hogy mégis visszatért a realos futballtól a barcás focihoz, úgy hogy közben már nincsenek is túlsúlyban a Barca-játékosok a kezdőben. Persze, ehhez az is kell, hogy a többiek is értsék ezt a focit! És bizony értik! (Kiváltképp D. Silva és J. Alba, akiket szívesen látnék az új szezonban gránátvörös-kék mezben…) Ráadásul most azt is láthattuk, ami nagyon hiányzott az idei FC Barcelonából – a labdavesztés utáni azonnali visszatámadás a kontrákat megakadályozandó. Lehet, hogy a Barca kicsit elkényelmesedett és azért nem kultiválta ezt a támadó csapatoknál egyébként nélkülözhetetlen, ámbár igencsak erőforgácsoló letámadást, mert úgy voltak vele, a jó Puyol és Mascherano majd úgyis megoldja, a spanyol válogatottnál ezt a luxust nem engedik meg maguknak – pedig azért ott is van mondjuk egy jó Ramos, egy önbizalmát és jó formáját visszanyerő jó Pique, a világ talán legerősebb védekező középpályája (Alonso-Busquets) és a világ legjobb kapusa (Casillas)…

Zárszóként még megemlíteném, hogy kicsit sajnálom Ramost, aki szemmel láthatóan nagyon szenved, hogy nem mehet előre (Pique-nak valamiért szabad, de az is nyilvánvaló, hogy mindkét belső védőnek, akik ráadásul mindketten hajlamosak is némi felelőtlenségre, ezt nem lehet megengedni). Arbeloa jó játékos, de azon a poszton Ramos fényévekkel jobb teljesítményre képes. Albiol ugyan nem nagyon játszott idén a Realban, de az előkészületi meccseken nem volt rossz. Az ő beállításával Ramos kitolódhatna szélre. Ki tudja, ha a már egysárgás Arbeloa a horvátok ellen begyűjti a másikat is, a negyeddöntőre ez egy opció lehet – vagy talán akkor nem is nagyon lesz más választása del Bosquénak…

Olaszország – Horvátország 1-1

Az első félidőben hiába játszott fölényben az olasz válogatott és mutatta meg erejét a nagyot küzdő horvátokkal szemben, a második félidőben a megszerzett egygólos vezetés megtartására rendezkedett be, magára húzta Srnáékat és megérdemelten kapott gólt. Szinte valamennyi statisztikai adat kiegyenlített mérkőzés képét mutatja, amely a két ellentétes félidő 0 eredőjéből a látottak alapján is alátámasztott.

Nekem személy szerint tetszett ugyan a horvátok harcias és bátor kiállása, küzdelme, azonban mindig csalódott vagyok, ha egy többre képes és többre hivatott csapatból, ez esetben az olaszokról van szó, nem jön ki az, ami benne van.

Nem tudom, hogy Prandelli nyakába varrjam-e mindezt, mert el kell ismerni, hogy nem kis teljesítmény volt a bundabotrány és az oroszok elleni zakó után így összerántani és talpra állítani a társaságot. Nem szeretem azonban, ahogy mintegy vezényszóra a tetszetős futballt meccs közben feladja csapata és visszahúzódik védekezni, ezt megtették a spanyolok ellen, ami még érthető is volt bizonyos szempontból, de a horvátok ellen ennek nem láttam alapját. Nem rossz Bilics csapata, de az olaszok hozták fel őket.

Az első félidőben Modrics sehol nem volt, a második félidőre azonban területet kapott és feléledt, a horvátok pedig ugyanazzal az előre lépegetős taktikával, amit a görögök és a dánok is alkalmaznak – sok, lehetőleg biztonságos labdajáratással a középpályán felaraszolgatni olyan távolságba a kaputól, ahonnan már mehetnek a beívelések, sikerült a horvátoknak kiegyenlíteniük. A sors iróniája, hogy ezeknek az ívelgetéseknek nem sok értelme volt, ám mégis az addig hibátlanul játszó Chiellini ordító helyezkedési hibájának köszönhetően találták a gólt.

Nem tetszik nekem az sem, hogy túlságosan defenzív az olasz válogatott, pedig nem játszik kifejezetten catenacciót. A 3 védőn túlmenően a középpályán Pirlo köré még szerveződik 2 védőjátékos (Maggio és Giaccherini), illetve két védekező középpályás (Motta és Marchisio). Hiába két világklasszis csatár elől, ha offenzív játékossal mindössze Pirlo révén egészülnek ki. Meglehetősen tanulságos volt, hogy az egyébként ezen a második meccsen is jól játszó Marchisio került gyakran igazán nagy gólhelyzetbe, mivel azonban őt nem azért tartják, hogy gólokat lőjön, rendre el is puskázta a lehetőségeit.

A másik kritikus pont az azurrik játékában, és ezt most már fel kellene ismerni: Balotelli. Hogy valaki legfiatalabbként megengedhesse magának azt a szemtelenséget, hogy nem fut, különösen egy olasz válogatottban, az már önmagában botrányos. De a City támadója gyakorlatilag akkor sem hajlandó lépni egyet, ha hozzá kerül a labda. Legfeljebb csinál egy lövőcselt, aztán lő. Megmozdulásaiból pedig jóformán semmi nincs. Az azért meglehetősen árulkodó adat, ha a kezdőből messze ő ért legkevesebbszer labdához, fele annyiszor, mint csatártársa Cassano és még Buffonnál is kevesebbszer!!! Ezen mitsem enyhít az a tény, hogy a 70. percben lecserélték. Ilyen körülmények között luxus őt játsszatni. Lassú, körülményes, többnyire rossz döntéseket hoz a pályán.

Még az sem menti fel, hogy ő legalább lövöldözött. Mert a többieknek mintha parancsba lett volna adva, hogy csak úgy lehet gólt szerezni, ha azt az ötösön belül még megelőzi egy passzt. A támadójáték befejezését nem nagyon érezték. Persze, talán nincs mit csodálkozni ezen, ha a csapat tele van defenzív játékosokkal.

DDR-t és Chiellinit kiemelném, mert sokszor szinte tanárian oldják meg az ellenfél támadásainak semlegesítését és a megszerzett labdákat rendszerint jól meg is játsszák, ugyanakkor valami – szerintem mondjuk elsősorban mégsem kettőjük miatt – nem működik a védekezésben, mert az olasz válogatott most két meccsen kapott annyi gólt, mint az elmúlt két év selejtezői során 10 találkozó alatt.

A döntetlen az olasz válogatott számára azt jelenti, hogy a végére hagyta a továbbjutás eldöntését. Nem hinném, hogy a spanyol válogatott képes lenne ilyesmire (a horvátokból kinézem 🙂 és mondjuk egy 2-2-vel gusztustalanul kiejtené az olasz válogatottat, bármennyire is nyerjen az azurri az írek ellen. Kétszer nem fordulhat elő ilyesmi egy csapattal! Mégis azt mondom, akárhogy alakul a végső sorrend – azért azt semmi sem garantálja, hogy az olasz edzővel “felálló”, az Eb-ről az esti meccs után már biztosan kieső ír válogatottat le tudják győzni – az olaszok csak magukat okolhatják majd, ha kiesnek. Mert ezt a horvát válogatottat nekik illett volna megverni…