A napokban felmerült – igaz, csak egy jelentéktelen katalán sportlap bulvárhíre nyomán, hogy a Real Madrid szemet vetett Sergio Busquetsre, a nagy rivális FC Barcelona védekező középpályására. Azontúl, hogy szinte semmi realitása nincs a felvetésnek – Busquets kivásárlási ára 150 000 000 euró, hülye lenne elmenni a klubból, amelyhez apja és saját pályafutása is oly szorosan kötődik, ahol azt a focit játszhatja, amit gyerekkorától tanult, ráadásul eredményesebben is mint a Real, a madridiaknál pedig nincs is szükség erősítésre ezen a poszton Alonso, Khedira, Essien és a sokszor itt szerepeltetett, újabban a Chelsea-nél Lampard utódjának kiszemelt Modric miatt, bár hozzáteszem, talán a lassan kiöregedő Xabi Alonsót leszámítva Sergio valamennyiüknél fényévekkel jobb futballista, nem először fordulna elő, hogy a két nagy rivális egymástól igazol. Hozzá kell tennünk, egy vérbeli kasztíliai vagy egy katalán nem igazolná át az ősrivális csapathoz, ezért nem véletlen, hogy az érintettek, és itt most csak az elmúlt 20 év sztárjaira koncentrálunk, egy kivételével idegenlégiós világklasszisok voltak. Az egyetlen kakukktojás Luis Enrique, de ő meg asztúriai 🙂
Volt közöttük olyan játékos, aki közvetlen transzfer keretében került át a másik csapathoz, és ezzel nagy visszhangot váltott ki, tekintve hogy az elhagyott klubnál is a kedvencek közé tartozott (pl. Enrique, Figo, Laudrup), de akadtak olyanok is, akik némi kitérő után kötöttek ki az „ellenség oldalán” (Ronaldo, Hagi – érdekes módon mindketten olaszországi kalandot közbeiktatva).
A most következő összeállítás dióhéjban összefoglalja, miként teljesítettek egyik, illetve másik klubnál ezek a játékosok. Természetesen sok esetben nincs értelme összehasonlítani karrierjük egy-egy szakaszát, mert előfordulhatott, hogy az egyik helyen még túl fiatalok voltak (Eto’o, Luis Enrique – Real Madrid), vagy már a csúcson túl kerültek oda (Laudrup – Real).
Az összeállításból kimarad a 80-as éveket a két klubnál töltő Bernd Schuster, a porcelántérdű örök ígéret Robert Prosinecki, aki sem a Realnál, sem a Barcánál nem tudott kulcsemberré válni, és a hozzáfűzött reményeket szintén beváltatlanul hagyó Javier Saviola, vagy a csupán epizódszereplő Celades.

Michael Laudrup
(FC Barcelona 1989-1994/Real Madrid 1994-1996)

Időrendi sorrendben haladva az első az idősebb Laudrup. Minden idők egyik legnagyobb futballistája, aki klubszinten a Barcával jutott a csúcsra. Válogatott szinten a 86-os vb-n a csoportkör után már a favoritok közé sorolták őket, hogy aztán a spanyolok a nyolcaddöntőben elgázolják a dán válogatottat. 1992-ben nem áldozta fel a nyaralását a váratlanul ölükbe hullott, végül meglepetésarannyal végződött Eb-ért. Utolsó nagy fellépése nemzeti színekben a 98-as vb volt, ahol a nyolc között a brazilok csak nagy csatában nyertek a Laudrup-fivérek vezette dánok ellen, amely csapatban azért óriásit focizott a két észak-európai „brazil”…

Michael a 80-as évek vége felé nem tudott gyökeret ereszteni a Juventusnál, ezért egy ígéretes, feltörekvő csapathoz igazolt, ahol a klub egykori játékoslegendája egy évvel korábban vette át a tréneri pálcát. Cruyff alatt a Barca a kilencvenes évek első felének futballóriásává nőtte ki magát, mondhatni a korszak második legnagyobb csapata volt a Sacchi, majd Capello fémjelezte AC Milan mögött. 1994-ben nem sikerült letaszítani az olasz csapatot a trónról, és a csúnyán elvesztett BL-döntő gyakorlatilag megindította a Cruyff-csapat hanyatlását. Ugyanakkor a kilencvenes évek első felében a Barca játszotta a legélvezetesebb, leginkább szemet gyönyörködtető futballt Európában és talán a világon is. Ilyen szempontból a célfutballra törekvő Milan elé került. Nem véletlen, hogy az a csapat – benne azzal a Guardiolával, aki edzőként még nagyobb sikerekre vezette a klubot – kiérdemelte a Dream Team nevet. (*Nyilván a 92-ben éppen a barcelonai olimpián bemutatkozó amerikai kosárválogatott után.)

Ez az időszak Michael Laudrup pályafutásának is a csúcsa. Irányító középpályásként az akkori futball legfontosabb pozíciójában nyújtott felejthetetlent. Technikai tudása, eleganciája, játékintelligenciája a szép focit játszó katalán csapatban kiváltképp érvényesült. És ez a játék eredményességgel is párosult: az FC Barcelona ezekben az években zsinórban 4 spanyol bajnoki címet és egy kupagyőzelmet szerzett, 1992-ben megnyerte a BEK-et, és behúzott két spanyol, valamint egy európai Szuper Kupát. A csúcsévben (1991-1992-es szezon) Laudrup egyénileg is remekelt: 49 mérkőzésen 18 gólt szerzett! Ha részt vett volt azon az emlékezetes Eb-n, akkor 1992-ben minden kétséget kizáróan ő kapta volna az Aranylabdát…

Aztán 1993-ban a Barca leigazolta Romariót. Neki sem volt spanyol útlevele, akkoriban pedig még élt a szabály: a pályán egyszerre csak 3 külföldi játékost lehet egy csapatban szerepeltetni. Cruyff pedig a rotáció eszköze mellett is elsősorban a Koeman-Romario-Sztojcskov trióra épített. Laudrup egyre inkább a perifériára szorult, a konfliktus közte és a mesteredző között egyre nyilvánvalóbbá vált. A 94-es BL-döntőre nem is nevezte a dán fenomént, aki szakmai okokra hivatkozva a nyáron a szurkolók nagy bánatára a Real Madridhoz igazolt.

Indoklása szerint a Barca a hosszú szezon után kipurcant, és erre rátett még egy lapáttal, hogy szinte a komplett kerete – rajta kívül – részt vett a vb-n. Olyan csapatra vágyott, amely feljövőben van, kiéhezve a sikerre. Ebből a szempontból a Blancók választása érthető. Érdekes, hogy az ő váltása nem volt olyan ellentmondásos, mint később pl. Figóé. Michaelt 20 000 cules által aláírt könyörgő petíció sem tartotta vissza, de a szurkolók megértették, hogy a végén már nem jött ki Cruyffal. Ősszel mindjárt a Camp Nouba látogattak, és azért nem csoda, ha minden labdaérintését füttykoncert kísérte. A profi futballista is ember: Laudrup elmondása szerint borzasztó gyengén játszott. Új edzője, Valdano a hazaúton csak annyit mondott neki: „Ma este értettem meg, mennyire szerettek téged itt…”

Cruyffal később sem lettek jó barátok:

A váltás annyiban azonban bejött, hogy Michael a Reallal abban a szezonban megnyerte a bajnokságot, megtörve ezzel a Barca hegemóniáját a La Ligában. Ezzel kvalifikálták magukat a következő évi BL-sorozatra, ahol Laudrup a Ferencváros ellen is pályára lépett.
Madridi pályafutása két szezonra korlátozódott, a második kevésbé sikeres szezon után Japánba igazolt levezetni. A Realnál már csak emiatt sem sikerült megismételni a Blaugranával elért korábbi sikereket, de megalapozták az ezredfordulós hegemóniát.

Gheorghe Hagi
(Real Madrid 1990-1992/FC Barcelona 1994-1996)

A Kárpátok Maradonája Laudruppal szemben éppen mindig a rivális csapatok irányítója volt. Az 1990-es vb-n remekelt a román válogatottal, csak 11-esekkel estek ki a nyolcaddöntőben az írek ellen. Így a nyáron Madridba csábították a Steauától, amely a 80-as évek második felében Európa egyik legjobb csapata volt. A Real ekkoriban csak egy jó spanyol csapat volt, Hagival egy bronz- és egy ezüstérem jött össze a két szezon alatt, viszont az UEFA-kupában elődöntőig meneteltek. A kiírásban Hagi 3 gólt is szerzett. Ezután Olaszországba igazolt, de a Brescia egy olyan formátumú labdarúgónak, mint ő volt, nem a legjobb választásnak bizonyult. Az olasz másodosztályban eltöltött szezon után azonban 1994-ben óriásit focizott a világbajnokságon, és egyértelmű volt, hogy egy nagy csapat elviszi.

Ez a nagy csapat pedig az FC Barcelona lett, ahonnan épp ezen a nyáron távozott a Madridba Michael Laudrup. A jobb lábas középpályás zseni helyett érkezett tehát egy bal lábas középpályás zseni a Camp Nou-ba. Mély nyomokat ezen a spanyol csapaton sem tudott hagyni, ráadásul balszerencséjére éppen akkor érkezett a klubhoz, amikor a Dream Team hanyatlásnak indult. Ez a Cruyff-éra lecsengése volt. Két év alatt egy bajnoki bronzérem, és egy Copa del Rey-ezüst. Elég szegényes ez a korábbi évek gazdag trófeaterméséhez képest! Hagi ráadásul sok meccsen nem is játszott, pl. a kupa 1995-1996-os kiírásában.

Az ő pályafutásában rendkívül érdekes, hogy két sikeres vb után kapott munkát a spanyol sztárkluboknál, mégis klubcsapattal a legnagyobb sikereit Madrid előtt a Steaua Bukarest és Barcelona után a Galatasaray színeiben érte el.

Luis Enrique Martinez Garcia
(Real Madrid 1991-1996/FC Barcelona 1996-2004)

Összeállításunk egyetlen spanyol labdarúgója, aki részben a két előbbi világklasszissal egyidőben, illetve fiatalabb korából adódóan azután játszott az ibériai gigászok mezében. Ő gyakorlatilag a teljes profi pályafutását az El Clásicók világában élte, vagy az egyik, vagy a másik oldalon.

Fiatalabb évei a Realnál teltek, éppen azokban az években, amikor a La Ligában a rivális Barca dominált. Mondhatnánk játékosként a támadó középpályás ekkor még formálódóban volt, de ez alatt az évek alatt is nyert azért egy spanyol kupát, már Laudruppal kiegészülve egy bajnoki címet, bemutatkozott a válogatottban, és nem mellesleg egy aranyat is elhozott a barcelonai olimpiáról. Gyakorlatilag végig játszotta az öt szezont Madridban, de nem volt kifejezetten gólerős játékos (15 gól/157 meccs).

A szerződése kifutott, a Real-vezetősége nem törte magát, hogy meghosszabbítsa, Enrique pedig ingyen az ősriválishoz igazolt. A katalán klub szurkolói érthető fenntartásokkal fogadták, ám nagyon hamar sikerült magát megszerettetni. Nem csoda, hisz az első szezonban több gólt rúgott, mint a madridi 5 éve alatt! Ez a szezon a post-Cruyff-éra kezdete. Csupán egy évre Bobby Robson vette át a csapatot átmeneti megoldásként megszakítva a holland Ajax-iskola barcelonai térnyerését.

Ja, és persze nem csak Enrique érkezett, hanem a Fenomén is, de róla bővebben majd később. Ez a szezon spanyol Szuper Kupát, Copa del Rey-t, KEK-győzelmet, majd azt követően Európai Szuper Kupát hozott.

Aki Puskás-díj szintű gólokat szeretne látni:

Aztán Robson, Ronaldo ment, van Gaal jött, Enrique maradt, és nem akármilyen szezont produkált: még több gólt rúgott a ligában, 3-at a botrányosan gyengére sikerült BL-csoportkörben, és a szezon végére legalább behúzták a bajnokságot, amit a következő szezonban a klub 100. születésnapjára is sikerült megismételni. Ugyanakkor 1998-ban a Realnak sikerült az, ami Luis Enriquének egyetlen klubjával sem jött össze: elhódítani a BL-serleget. Ezt ráadásul a következő években, még Enrique aktív pályafutásának ideje alatt kétszer is megismételték. És ő mindebből kimaradt…

Ráadásul a válogatottal is kiábrándító vb-t produkáltak Franciaországban, aztán a 2000-es évek elején szép lassan lecsengett a karrierje. Edzőként egyébként 2008-ban egykori csapattársától, Guardiolától vette át a Barca B tréneri gondozását, azóta az ugrás a nagyokhoz nem sikerült hasonlóképp, mint elődjének.

Ronaldo
(FC Barcelona 1996-1997/Real Madrid 2002-2007)

És akkor a Fenomén! Két világbajnoki arany és egy ezüst, számtalan egyéb trófea, továbbá egyéni elismerések garmadája mellett talán kicsit furcsának hangzik, hogy lehet hiányérzete, de valóban! Ebben a karrierben több is benne lehetett volna. Ami részben okolható a súlyos sérüléseivel, a pénzéhes menedzsereivel, de pályája vége felé (értsd a 30-hoz közeledve) a saját demotiváltságával is.

Elhízott, és bizonyos értelemben leeresztett, pedig kortársai közül sokan bizonyították, hogy még 30 fölött is lehet topformában futballozni (pl. del Piero, Raul, Figo, Inzaghi, Giggs, Scholes).

Ronaldo pályafutása során Barcelonába csak átszállójegyet váltott. Az egyetlen szezonból az ő tizenegyes góljával megnyert KEK-döntő, a spanyol kupagyőzelem és az Európai Aranycipő emelhető ki. Na, meg az az egész pályás szóló, amilyet ezen a szinten utoljára Maradonától láttunk, és Ronaldo óta szinte senki mástól…
Lenyűgöző a 49 tétmérkőzésen szerzett 47 találat! Még akkor is, ha ezt számszerűleg névrokona és Messi már nyugdíjba küldte…

Ronaldo minden idők egyik legjobb futballistája volt, de az egykori fogszabályzós kisfiú sajnos nagyon kiszolgáltatott volt a helyette rossz döntéseket meghozó embereknek (rekordösszegért továbbigazolás a Barcától az Interhez, a súlyos sérülés utáni erőltetett visszatérés, a 98-as vb-döntő és a Nike mindmáig tisztázatlan szerepe).

2002-es csodás visszatérése, méghozzá mindjárt az abszolút csúcsra megnyitotta előtte az utat újra Spanyolországba, ahhoz a klubhoz, amely akkor 5 év alatt 3 BL-győzelmet zsebelt be.

Érkezésével létrejött a Galaktikusok csapata Madridban, amelyben nem Ronaldo volt az egyetlen aranylabdás, de érkezése pillanatában talán a legjobb futballista (egy Figo, egy Raul, egy Zidane mellett!). Az orrnehéz csapat bemutatott jópár álomszerű produkciót, de végső soron kiderült, hogy sok a dudás az egyetlen csárdában, és egy évvel később az is egyértelművé vált, Makelele sokkal inkább pótolhatatlan, mint bármelyik aranylabdás. A két bajnoki cím (2002-2003 és 2006-2007), egy Világkupa és spanyol Szuperkupa attól a blancós generációtól és konkrétan Ronaldótól egyértelműen kevés. Ráadásul a Fenomén örök fájdalma maradt, hogy neki pályafutása alatt egyszer sem sikerült az európai elitliga megnyerése.

Puskás és di Stéfano nyomdokain:

Pedig góltermésére nem lehetett gond, az első három szezonban rendre 20 fölött rúgott, 2003-2004-ben újra spanyol gólkirály is lett (24 góllal), igaz, pont 10 találattal elmaradva Barcás teljesítménye mögött.

Érdekes, ahogy Hagi karrierjének kiemelkedő időszakai is a két spanyol topcsapat előtti, illetve utáni időszakra tehető, úgy Ronaldo esetében is a csúcs megkérdőjelezhetetlenül 1998 és 2002, a két vb. Barcelona után, illetve közvetlenül Madrid előtt. Igaz, a két Aranylabdájában (1997, 2002) mindkét csapatnak volt legalább egy-egy fél szezon erejéig szerepe.

Luis Figo
(FC Barcelona 1995-2000/Real Madrid 2000-2005)

Az összes, mindkét klub színeiben játszó futballista közül a leghevesebb érzelmeket, értsd, a legnagyobb gyűlöletet a portugál játékos átigazolás váltotta ki. Ahogy a korábbiaknál is láttuk, ellenkezés elsősorban azon játékosoknál merült fel a szurkolók és vezetők részéről, ahol közvetlen klubváltás történt az ősriválishoz (Laudrup, Enrique), de az ő esetükben is érződött, hogy mivel előző csapatuk már nem ragaszkodott annyira hozzájuk, ezért valamivel könnyebben emésztették meg a váltást. Nem így Figo esetében!

Az idehaza nem csak az ismert ásványvíz reklámarcaként ismert luzitán sztár pályafutása legjobb éveit igazságosan megosztva a két spanyol óriásnál töltötte (5-5 év). És el kell ismerni, mindkét helyen a csapata egyik legjobb és legmeghatározóbb játékosa volt, oroszlánrészt vállalt az azokban az években elért sikerekben. Ebből a megközelítésből talán érthető a Barca-drukkerek fájdalma, hogy nehezen váltak meg kedvencüktől, aki nem mellesleg: a katalán klub csapatkapitánya is volt! Nem csoda, bár nem is elfogadható, hogy még 2 évvel a távozása után is a szögletrúgását mindenféle repülő tárgy, többek között egy disznófej hivatott megakadályozni.

A mérleget összehasonlítva – bár egyik helyen sem kellett szégyenkeznie – azért a Real egy picit fajsúlyosabb. Barcelonában: 2 bajnoki cím, 2 Király Kupa, KEK-győzelem, valamint 1-1 európai és spanyol Szuperkupa. Madridban: szintén 2 bajnoki cím, 2 spanyol Szuperkupa, 1 európai Szuperkupa, viszont BL-győzelem és Világkupa is befigyelt. A legérdekesebb, hogy a pályája csúcsának tekinthető 2000-es év, amelynek végén megkapta az Aranylabdát is, megoszlott a Barca és a Real között. Ehhez a legnagyobb egyéni elismeréséhez hozzájárulhatott az is, hogy még a Barca játékosaként EB-bronzérmes lett az álomfocit produkáló portugál válogatottal.

Egy kis galaktikus varázs:

A nemzeti együttesben viszont, túl azon, hogy az aranygeneráció végül nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, a madridi érájában érte el a legnagyobb sikereket: ezüstérem a hazai rendezésű kontinenstornán (2004), majd vb-4. a németországi Campeonato do Mundón. (Igaz, a 2002-es mélypont, kiesés a vb-csoportkörében is erre az időszakra esik.)

Samuel Eto’o
(Real Madrid 1997-2000/FC Barcelona 2004-2009)

A kameruni támadó a Real újkori történetének legsikeresebb érájában volt a klub játékosa (tegyük hozzá, 16-19 éves kora között), de mindössze 3-szor lépett pályára a fővárosi csapat mezében. Ezeket az éveket többnyire kölcsönben máshol töltötte, aztán ahogy kezdett beérni, utolsó kölcsön-állomáshelye, a Mallorca magához csábította. Az éppen formálódó Galaktikusoknál az utánpótlásból kinövő tehetségekre nem volt szükség. Foghatták is a fejüket később a madridi szurkolók, mert Eto’óból galaktikus játékos lett – az FC Barcelonában.

Samuel a Rivaldo-éra és a Messi-éra között, ha úgy vesszük, még Ronaldinhót is elhalványító csillaga volt a klubnak. 5 év, 201 meccs, 129 gól. 2 gólkirályi cím (igaz, 2005-ben a Pichichit az ugyanannyi gólt szerző Diego Forlan kapta), 3 bajnoki trófea, 1 spanyol kupagyőzelem, 2 BL-diadal, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Mindkét BL-döntőben ő lőtte a katalánok első gólját!

2006-2008 között többször is kínlódott komolyabb sérülésekkel, ennek ellenére is 19 meccs/11 gól, illetve 18/16-os mutatókkal zárta a két szezont. 2008 nyarán az első csapat kispadjára Guardiola került, aki nem tartott igényt kifejezetten Eto’o szolgálataira, mivel azonban kivásárolni senki sem tudta, és az edzője fenntartásai ellenére sem vágyódott el a klubtól, maradt. Így ő is részese lehetett a történelmi szezonnak, amelyben a Barca-henger megállíthatatlan volt.

És hogy ebben milyen szerepet játszott a kameruni? Főszerepet! 36 meccsen 30 bajnoki gól (a Messivel és Henryvel alkotott mágikus háromszög legeredményesebb tagja volt, igaz, Forlan ezúttal is elvitte az orra előtt a Pichichi-trófeát), 12 BL-meccsen pedig 6 találat állt a neve mellett. A két szárnyon a franciával és az argentínnal Eto’o a mozgékony középcsatárt testesítette meg, egy olyan játékrendszerben, amikor még nem kristályosodott ki 100%-osan a Guardiola-féle tiki-taka.

Pep azonban jól látta, hogy hosszú távon a kameruni nem illik a koncepciójába. Így 2009 nyarán nem kevés pénzzel megtoldva odaadták Zlatanért cserébe… Az elgondolást pusztán szakmai, taktikai szemmel nézve értjük. Akkoriban azonban ez az üzlet egy igazi Blaugrana-drukker szemében megmagyarázhatatlannak tűnt. A koncepció és Zlatan a Barcában végül megbukott. Eto’o pedig az Interben éppen a Barca kiejtésén keresztül harmadjára is BL-győztes lett.

Kameruni lecke a madridi játékospolitikának: