Egy fantasztikus karrier nagy hiányjelekkel

Amikor 2010 nyarán Spanyolország megszerezte az Európa-bajnoki cím után a világbajnoki trófeát is, nem a hollandok voltak az igazán nagy vesztesek, akik a negyeddöntőig az Eb-n is brillíroztak, a vb-döntőig pedig a selejtezőket is beleértve valamennyi meccsüket megnyerték, hanem egy 3-szoros BL-győztes, sokszoros rekorder spanyol futballista, aki – bár még mindig aktív labdarúgó volt – kimaradt hazája „aranygenerációjából”. Raul, a BL „örökös gólkirálya” nagy valószínűséggel a Manchester United elleni elődöntőn lépett pályára utoljára a Bajnokok Ligájában, mely sorozatnak ő az egyik, hanem „a” legnagyobb alakja.

Út a munkásnegyedből a királyi klubba

 Raul Gonzalez Blanco néven 1977. június 27-én született Madridban. A hely és a név szinte előrevetítette, hogy pályafutása a Blancokhoz, azaz a Real Madridhoz köti majd, pedig édesapja Atletico-drukker volt, és egy helyi kölyökcsapatban eltöltött 3 év után a kis Raul is az Atletico utánpótlás akadémiáján kötött ki. A piros-fehérek serdülőcsapatával a 90-es évek elején tönkreverve a mezőnyt korosztályos bajnok lett. Alig egy évvel később azonban Jesus Gil, a klub elnöke költségcsökkentés érdekében bezárta az akadémiát és bár Raulnak komoly juttatással járó szerződést kínáltak, anyagi gondjaik miatt a vállalt feltételeket nem tudták teljesíteni, s így megnyílt az út a Realhoz szerződés előtt.

A fejlődése ott is töretlen maradt, bajnok lett a Real Madrid serdülőcsapatával is, töménytelen mennyiségben termelte a gólokat, emiatt egyre magasabb korosztályokban szerepeltették. 1994 őszén már a spanyol harmadosztályban kergette a kétségbeesésbe a kapusokat a Real Madrid C-ben. A 7 meccs alatt rúgott 13 találata pedig felkeltette a 86-os világbajnok Valdano figyelmét, aki akkor a Real első csapatának vezetőedzője volt. Mindjárt a Real Zaragoza ellen be is dobta a mélyvízbe a fiatal csatárt. A meccset ugyan elveszítették, de Raul jól játszott és adott egy gólpasszt is, hogy aztán egy héttel később a Bernaubeuban berobbanjon a spanyol élvonalba. „Nevelőegyesülete” az Atletico Madrid ellen gólt szerzett, assisttal segítette Zamorano gólját és még egy tizenegyest is kiharcolt. Az 1994-95-ös szezon végéig összesen 28-szor lépett pályára és az ezalatt szerzett 9 góljával járult hozzá a madridiak bajnoki címéhez. 1995-ben U20-as világbajnoki ezüstérmes lett, és alig egy évvel a felnőttek közötti bemutatkozását követően sokmillió pezetára módosították profi szerződését, pedig ekkor még mindig olyan fiatal volt, hogy nem kaphatott jogosítványt, menedzsere vitte kocsijával az edzésekre.

A következő két évben 19, illetve 21 gólt szerzett, az 1995-1996-os szezonban azonban ezzel csak a 6. helyhez tudta hozzásegíteni a csapatát, a bajnok a sokat emlegetett rivális, az Atletico Madrid lett, ám következő évben újra a Blanco-k, azaz a Real jutott a csúcsra. Még 20 éves sem volt és már kétszeres spanyol bajnoknak mondhatta magát, ráadásul csapata egyik legeredményesebb játékosaként.

A BL-rekord kezdetei

Legendás sorozatát a Bajnokok Ligájában az 1995-ös bajnoki cím után az év őszén – sajnos éppen a magyar bajnok Ferencváros ellen – kezdhette meg. (Akkoriban még tényleg a “bajnokok” ligája volt a BL.) A Bernabeuban 6-1-es kiütéssel zárult találkozón a fiatal tehetség 3-szor zörgette meg Hajdú Attila hálóját. Ezek után betalált még az Üllői úton is, a Grasshoppers ellen és a 8 között a későbbi BL-győztes Juventus ellen is. Ezzel mindjárt az első BL-szezonjában a torna második legjobb góllövője lett 6 találattal.

A már említett újabb spanyol bajnoki címet a következő szezonban Bajnokok Ligája-, majd Világkupa-győzelemmel fejelte meg a Real Madrid. Ekkor relatív kevés gólt, mindössze kettőt szerzett az elit ligában, tekintve hogy elől Suker, Mijatovic vagy Morientes kapott szerepet, ő pedig hátrébb szorult a középpályára, ahol azonban szintén megállta a helyét. A Vasco da Gama elleni Világkupa-döntőben pedig már nem volt mese: ő szerezte a győztes gólt és a meccs legjobbjának is megválasztották.

A válogatott

Üstökösszerű berobbanása a spanyol felnőtt futballba nem eredményezte azonnal a válogatottba behívását. Javier Clemente kihagyta az 1996-os Eb-re utazó keretből. Ugyanakkor 1996 őszén már magára ölthette a címeres mezt Csehország ellen, és a második meccsén, a jugók ellen már meg is szerezte első spanyol válogatott gólját. Ezután a nemzeti 11 oszlopos tagjává vált, ám valamilyen oknál fogva soha nem sikerült azt a sziporkázó játékot és gólérzékenységet mutatnia, mint amit a klubcsapatában megszokhattak tőle.

Az 1998-as vb ilyen szempontból az egyik legkiábrándítóbb élménye lehetett: a La Rojas még a csoportból sem jutott tovább, miután balszerencsésen kikaptak Nigériától, Paraguay pedig hősiesen kibekkelt egy 0-0-t ellenük (Chilavert talán élete védését mutatta be Raul védhetetlennek tűnő lövésénél). Utána hiába végezték ki Bulgáriát (6-1), a már biztos csoportelső Nigéria szinte odaajándékozta a 3 pontot az addig gólt sem szerző dél-amerikai alakulatnak…

Raul ugyan gólt szerzett mindhárom világbajnokságon, amelyen részt vett, ám a későbbi alkalmakkal is elmaradt a nagy siker. A spanyol válogatott valahogy 2008-ig megmaradt az örök ígéret szintjén. A világ egyik legerősebb bajnokságából verbuvált csupa világklasszisból álló válogatottról minden nagy torna előtt elmondták, hogy az egyik legjobb csapat, de ők úgysem nyernek. Mindezt Raul pályafutása hűen igazolta. A 2002-es vb-n a csoportból rendkívül magabiztosan jutottak tovább, igaz, a 16 között már elszórakozták előnyüket az írek ellen és végül csak 11-esekkel jutottak tovább. Raul megsérült és nem léphetett pályára Dél-Korea ellen. A házigazdát azonban még így is lefocizták a pályáról, ezúttal azonban a játékvezetés kimondva-kimondatlanul elcsalta a meccset, 2 teljesen szabályos spanyol gólt is érvénytelenített.

Hasonlóan balszerencsés volt a 2000-es és 2004-es Eb-részvétel is. Az előbbin a 8 között a későbbi győztes franciák ellen kaptak ki 2-1-re úgy, hogy Raul utolsó percben egy 11-essel még kiegyenlíthetett volna, ám elhibázta a büntetőt, 2004-ben pedig még a csoportból sem sikerült továbbjutniuk. Hierro 2002-es visszavonulásával megörökölte a csapatkapitányi szalagot, a válogatott igazi vezéregyéniségévé azonban nem sikerült válnia. A 2006-os világbajnokságon a csoportmeccseken remekelt a csapat, amelyben már ott volt a két, illetve négy évvel későbbi Európa-bajnok és világbajnok gerince, de Raul ekkor már csak kiegészítő ember volt és többnyire csak csereként kapott lehetőséget. Azért Tunézia ellen még kellett a gólja, hogy megtörje a gólképtelenséget, a 16 között azonban hiába volt kezdő, az addig csetlő-botló franciák ellen újfent elbuktak. Ezzel Raul számára véget ért a nagy nemzetközi tornák kora címeres mezben, pedig mögötte szép lassan kinőtte magát egy aranygeneráció, amely megdöntötte a spanyolokkal szembeni sztereotípiákat és átírta korunk labdarúgását…

Mielőtt visszatérnénk a futballista sikeresebb hadszíntereire, még említsük meg a válogatottal kapcsolatban, hogy Raul minden idők legeredményesebb spanyol válogatott góllövője volt, míg David Villa tavaly be nem érte, idén pedig meg is előzte, mindazonáltal ez az all-time 2. hely is nagy szó, nem beszélve arról, hogy mindmáig ő a válogatottban a legtöbbször pályára lépő mezőnyjátékos (102 alkalommal húzhatta fel a címeres mezt). Ennél többször egyelőre csak Casillas és Zubizarreta kapusok voltak többször spanyol válogatottak, de majdnem biztos, hogy a mezőnyjátékosok közötti első helyét hamarosan át kell adja Xavinak, aki már 101-szer szerepelt a La Rojasban.

 A világ legjobb klubcsapata

1998-2002 között a Real Madrid a fent említetten kívül további két alkalommal (2000 és 2002) is megnyerte a Bajnokok Ligáját, két spanyol bajnoki címet szerzett, egy alkalommal elhozta a Világkupát is. Soraiban aranylabdások hemzsegtek (Zidane, Figo, később Ronaldo), 2001-ben egyébként Raul 2. lett Michael Owen mögött az Aranylabda-szavazáson. Az előbb említett 5 szezonból 4-ben Raul volt a királyi klub legeredményesebb játékosa. 2000-ben a BL gólkirálya lett, többek között a döntőben szerzett góljával. De 2001-ben is ő volt a leggólerősebb játékos a Bajnokok Ligájában. 1998-1999-ben és 2000-2001-ben is spanyol gólkirályi címet nyert. Ezekben az években elmondható, hogy a világ legjobb klubcsapatának egyik legjobb játékosa volt.

A búcsú

 Az ezutáni évek azonban karrierje lassú lecsengésének tekinthetők. Igaz, még begyűjtött két bajnoki címet a Reallal, továbbá a 2007-2008-as és a 2008-2009-es szezonban is a madridiak leggólerősebb játékosa volt, sőt, a bajnokságban is a legjobb támadók között maradt, a válogatottba az északírek elleni EB-selejtezőn elszenvedett vereség után nem kapott többé meghívást. 2008-ban a Real életre szóló szerződést kötött vele, amelyet 2010 tavaszán lezárt, és egy új fejezetet nyitott az életében: az európai futballközvélemény legnagyobb meglepetésére a német Schalke 04 csapatához igazolt 2 évre, kijelentve, hogy utána befejezi aktív pályafutását és sportvezetői minőségben visszatér ahhoz a klubhoz, ahol ő minden idők legtöbb gólt szerzett játékosa (nem akármilyen legendát – Alfredo di Stefanot – taszítva le a trónról). Utolsó labdaérintése a Blanco-k mezében nem lehetett más, mint egy gól! A Zaragoza ellen talált be 2010. április 24-én, de ugyanazzal a mozdulattal meg is sérült és a szezon hátralévő részét a felépüléssel töltötte. Az új edző, Mourinho, hiába marasztalta, nem akart sokadik csere lenni…

A királyiaktól a királykékekhez

Szakmailag nehéz megindokolni, hogy jó vagy rossz döntés volt-e a Schalkéhoz igazolni. A gelsenkircheni együttes az előző szezonban csak nagy csatában bukta el a bajnoki címet a Bayernnel szemben, az új szezonban viszont a Bajnokok Ligája, bajnokság, német kupa jelentette hármas terhelést már nehezen bírták, és a bajnokságban valamiért csak a szürke középmzőnyben sikerült végezniük. Raul azonban jól döntött abból a szempontból, hogy a ruhr-vidéki csapatban stabil kezdőjátékos volt, a szezon végén DFB-kupát nyert (a spanyol kupát soha nem sikerült megszereznie, érdekes, hogy a Realnak épp most jött össze, hogy eligazolt…), ráadásul hatalmas meglepetésre a BL-ben elődöntőig jutottak, ami hosszú évek óta a Realnak is csak most sikerült újra. A csoportkörben legyőzték és megelőzték az előző évi elődöntős Lyont, kettős győzelemmel búcsúztatták a címvédő Intert és veretlenül az esélyesebbnek tartott Valenciát. A Manchester már nagy falatnak bizonyult a döntőbe jutásért, ám Raul így is szerzett 5 gólt, ezzel (és Inzaghi sérülésével) megerősítette abszolút első helyét az európai kupák örök góllövőlistáján. A következő szezonban az Európa Ligában még  4 góllal növelte nemzetközi góljai számát (miközben  Inzaghinak Allegri ezt a lehetőséget nem adta meg), ugyanakkor a BL-ben már valószínűleg soha nem örülhet a közönség Raul-gólnak… A nagy sorozatnak, amelyet 3-szor is megnyert ő az abszolút egyeduralkodója: olyan meggyőző fölénnyel vezeti a góllövő listát, hogy Inzaghinak semmi esélye sincs, hogy beérje, a két korszakos zseni (Messi és C. Ronaldo) pedig talán csak nagyon-nagyon soká juthat el odáig, ha egyáltalán…

A Schalkénál kitöltve 2 éves szerződését hosszas kérlelés ellenére sem hosszabbított. Formáját tekintve (a Bundesligában 15 gól áll a neve mellett az elmúlt szezon teljesítményeként) okkal röppent fel a hír egyik-másik nevesebb klub érdeklődéséről, végül azonban a tényleges levezetést választva a katari Al Sadd csapatához írt alá 1 évre…

A videókat nézegetve megállapíthatjuk, hogy egy rendkívül sokoldalú csatárral van dolgunk: Raul soha nem volt egyvalamiben kiemelkedő, hanem a játék minden elemében ott volt. Gyors volt, technikás, jól cselezett, kis területen is megoldotta a helyzetbe kerülést, de távolról is jól lőtt, átlagos magasságához képest kifejezetten jól fejelt és rendkívül harcias is tudott lenni (a múlt idő használatáért külön elnézést!). Nem véletlen, hogy oly sokszor volt alkalma megcsókolni a gyűrűs ujját, amely Raul gólöröm-védjegye volt, ezzel is kifejezve hűségét az 1999-ben elvett Mamen Sanz, az akkori Real klubelnök, Lorenzo Sanz lánya iránt.