Filippo Inzaghi

Aki lesen született…

Korábbi cikkünkben Raul, az európai kupák legeredményesebb játékosának pályafutását tekintettük át, utalva arra is, hogy e címet a közeli és talán távoli jövőben is csak egyvalaki vitathatja el tőle: a 2010-es súlyos sérüléséből felépülő 37 éves Pippo Inzaghi.

A rendkívül gyors és valami hihetetlen gólérzékenységgel megáldott olasz csatár annyi gólkirályi és egyéb gólrekorder címmel rendelkezik, hogy már annak puszta felsorolása is komoly kihívást jelent. (Ám cikkünkben örömmel állunk elébe e kihívásnak!) Számos egyéni és csapatban elért sikere révén egyvalamiben azonban egész biztosan magasan Raul fölé nő: az olasz válogatottal világbajnoki címet (és nem mellesleg egy Eb-ezüstöt is) szerzett. Sir Alex Ferguson mesteredző egyszer állítólag azt mondta róla: “Ez a fiú valószínűleg lesen született…”

Az 1973. augusztus 9-én világra jött Inzaghi szülővárosa, Piacenza ificsapatában kezdte meg pályafutását. Már az 1990-1991-es szezonban pályára léphetett a felnőtt csapatban, amely akkoriban az olasz másodosztályban szerepelt. Ezután kölcsönadták a harmadosztályú Leffe csapatának, ahol 21 meccsen 13 gólt szerzett. Következő szezonban az olasz fiatalok szamárlétrájának megfelelően már egy osztállyal feljebb, a Serie B-ben szerepelhetett, ezúttal a Hellas Veronánál kölcsönben. A 13 találathoz itt is ragaszkodott, igaz, ezt a góltermést már 36 pályára lépés alkalmával sikerült termelnie. A szurkolók itt nevezték el Superpipponak, ami a Walt Disney-s Goofy olasz neve is egyben. Az 1993-1994-es szezont aztán egy U21-es Európa-bajnoki címmel is sikerült megkoronázni.

Nem véletlen, hogy anyaegyesülete visszarendelte, és így a következő szezonban már a Piacenza piros-fehér színeiben járult hozzá 15 góllal a Serie B megnyeréséhez és az élvonalba feljutáshoz.

1995-ben azonban már nem a Piacenza játékosaként mutatkozott be az olasz élvonalban, hanem az akkoriban Itália és Európa egyik legjobb futballklubja az AC Parma fiatal tehetségeként, amely azonban éppen abban a szezonban maradt trófea nélkül. A számos válogatott játékossal megtűzdelt keretben azonban egy olyan fiatal, az első osztályban az asztalra még semmit le nem tett játékosként vajmi kevés esélye volt az érvényesülésre. (A csapatba kerülésért például a korábbi BL-győztes és vb-gólkirály Hristo Sztojcskovval és az olasz válogatott (vb-ezüstérmes) Gianfranco Zolával kellett (volna) megküzdenie.)

Hogy ennek ellenére is 15 alkalommal szóhoz jutott az idény során, abban nagy szerepe volt az edző Nevio Scalának, aki hitt benne és természetesen az időnként elég meggyőzően megcsillantott tehetségének is. Hozzá kell tenni, egy komolyabb sérülés miatt két hónapot kénytelen volt kihagyni.  Az ősz folyamán mondjuk majdnem elvitte a Napoli, ám a szerződés nyélbe ütése előtt a KEK 2. fordulójában a svéd Halmstad ellen idegenben 3-0-ra elveszített találkozó visszavágóján Pippo már a 2. percben beköszönt, óriási meccset játszott és csapatával 4-0-ra győzve kiharcolta a továbbjutást. Egy ilyen alakítás után pedig nem engedték el Parmából…

A szezon során egyébként 2 alkalommal a bajnokságban is gólt rúgott, ami a korábbi gólátlagához képest meglehetősen szerény volt, ráadásul az egyiket éppen a Piacenza ellen szerezte, amit aztán meg is könnyezett.

A következő szezonra sem voltak azonban jobb kilátásai, ezért helyesen felismerve a korábbi igazolási koncepciójának szépséghibáját, illetve építve azokra a személyi kapcsolatokra, amelyek bizonyos emberekkel korábbi veronai vagy leffés korszakából megvoltak, az Atalanta együtteséhez igazolt. Talán valami hasonlóval kellett volna kezdenie már egy évvel korábban, mert Bergamo abszolút igazolta az elvárásait: 24 góllal a Serie A gólkirálya lett, megválasztották az Év fiatal játékosának és azzal, hogy a 18 csapatból 15 ellen betalált, egy korábban csak Michel Platini által tartott rekordot állított be. Nem mellesleg a szezon során megszerezte első élvonalbeli mesterhármasát is…

Nem csoda, hogy ez után a Juventusnak 20 milliárd lírát is megért. Habár sokan fanyalogtak, hogy ő és Del Piero nem fognak fajsúlyos csatársort alkotni, sikerült alaposan rácáfolniuk a kétkedőkre: Az 1997-1998-as szezon során a mérleg 18 gól a bajnokságban, 6 a BL-ben (Del Piero még ennél is többet termelt), a csapattal pedig megnyerték az olasz Szuperkupát, a bajnokságot és a BL-ben is döntőt játszottak (igaz, azt elbukták a Reallal szemben).

Inzaghi a következő szezonban is sűrűn rugdosta a gólokat (15 a Seria A-ban és megintcsak 6 a Bajnokok Ligájában), ám a csapatnak most valahogy nem futott úgy a szekere, amiben nagy szerepe volt Del Piero sérülésének. Idény közben edzőváltás is volt (Marcelo Lippi helyét Carlo Ancelotti vette át. Két szakember, akikkel még a későbbiekben is dolgozott együtt és ért el fantasztikus sikereket.), és habár a BL-ben az elődöntőig most is eljutottak, ott pedig előnyös helyzetben buktak el a végső győztes Manchester United ellen (1-1 Angliában, Torinóban már 10 perc után Inzaghi duplájával 2-0, aztán a végeredmény a kiábrándító 2-3), a bajnokságban nem sikerült BL-indulást jelentő helyen végezni, sőt, még az UEFA-kupáról is lemaradtak és végül csak az Intertotó Kupában indulhattak.

A kevésbé rangos kupát aztán meg is nyerték többek között Inzaghi gazdag góltermésének köszönhetően, a bajnoki szezont azonban az újabb 15 gólja ellenére is elbukták az utolsó fordulóban – a soraiban az öccsét (Simone) is felvonultató Lazióval szemben.

A következő szezonban megint csak az ezüstérem jutott a Juvénak és Inzaghinak, aki 11 gólt vállalt a bajnokságban, a BL-ben azonban 5 találata is kevés volt a csoportkör túléléséhez. Lecsengett a Juve-éra a legrangosabb európai kupában és Trezeguet preferálásával letelt Pippo ideje Torinóban. Ennek ellenére nem aprópénzért távozott a nagyobb ambíciókkal kecsegtető AC Milanhoz, hiszen 70 milliárd lírát (40 milliárd líra + Christian Zenoni) áldoztak Berlusconiék az olasz válogatott csatár megszerzéséért.

A rossoneriknél az első szezonban sokat rakoncátlankodott a bal térde, de így is 10 találatig jutott, amely nélkül nem lett volna meg a BL-indulás. Ez azért különösen fontos, mert a következő szezonban életében először (de nem utoljára) megnyerte a Bajnokok Ligáját, a döntőben éppen legutóbbi klubját, a Juventust 11-esekkel legyőzve.  A sikerhez 10 góllal járult hozzá és ezzel második lett a kupa góllövőlistáján (van Nistelroy 12-t vágott). A bajnokságban rúgott 17 találata Juvében hozott korábbi átlagokhoz képest jobb volt, ám a Milan ezzel is csak a Serie A bronzérmét tudta elhozni, míg a bajnokságot viszont a Juventus nyerte meg.  Ettől függetlenül keseregnie nem kellett, hiszen a BL-címen túl odahaza is sikerült egy trófeát begyűjteni, megnyerve az Olasz Kupát.

A felejthetetlen szezon után azonban 2 évig gyakorlatilag csak a poklot járta. Különböző testrészein szerzett sérülések, műtétek és regeneráció, kevés pályára lépés, még ritkább gólok jellemezték ezt az időszakot. A 2005-2006-os idényben azonban egy fantasztikus hajrával (gólok a bajnokságban és a BL-ben egyaránt) sikerült felhívnia magára korábbi mestere, Marcelo Lippi figyelmét és így szinte az utolsó pillanatban bekerült az olaszok németországi vb-keretébe…

Mint ismeretes, ezzel beteljesült számára minden futballista álma, még akkor is, ha nem volt kezdő az azzuriknál. A vb után évekkel túl 30-on mindenki azt gondolhatta, Pippo már csak levezet. Nagyot tévedett azonban mindenki, aki leírta őt. A 2006-2007-es szezonban újfent megnyerték a BL-t, Inzaghi gólt szerzett az elődöntőben – az idegenbeli döntetlen miatt esélyesebb – Bayern München ellen és 2 döntőbeli találatával visszavágtak a Liverpoolnak is. A szintén megnyert európai  Szuperkupa-döntőben megint gólt szerzett (a Sevilla volt a szenvedő alany) és kettőt rámolt be a Világkupa döntőben is, ahol 4-2-re nyertek a Boca Juniors ellen.

2006-2007-ben gyakorlatilag mindent megnyert, amiről a legtöbb labdarúgó csak álmodhat és mint láttuk, a sikerek nagy részében „döntő” szerepe volt. Ez a két év összehasonlítva pályafutása szerénynek egyáltalán nem mondható korábbi szakaszaival mindenképpen a csúcsnak tekinthető.

Azóta a Milanban valóban hátrébb szorult (nem a pozíciójában, hanem a preferálása terén), de még így is a csapat elsőszámú cseréje volt, lehetett rá számítani, mert ha kellett szállította a fontos gólokat is. 2010 novemberében súlyos szalagszakadást szenvedett a bal térdében és úgy tűnt, ezzel befellegzett a pályafutásának is. Őt azonban nem olyan fából faragták és a szezon végére felépült, a bajnoki címet ünneplő utolsó meccseken már pályára is léphetett. Sérüléséig a BL-ben 2 gólt szerzett (3 meccsen!) és akkor még fej fej mellett haladtak Raullal az európai kupák történetének legeredményesebb játékosaiként. Kiesése után spanyol riválisa elhúzott,  a felépülő veterán rekordert pedig Allegri az új szezonban nem is nevezte a BL-re…

 

A válogatottban 57 meccsen 25 gólt szerzett (ebből kettőt Magyarország ellen a 2002-es vb selejtezőjén), ami előkelő helyet biztosít számára az olasz labdarúgás történetében, ám a különböző nagy tornákon soha nem sikerült maradandót alkotnia. (Leszámítva, ugye, a 2006-os világbajnoki címet, amikor azonban a sok jó csatár között csak egy alkalommal kapott játéklehetőséget.) Az 1998-as vb-n egy gólpasszal tűnt ki (Robby Baggiót szolgálta ki), a 2000-es Eb-n azonban hiába lőtt fontos gólokat, a végül elveszített döntőn mellőzte őt Dino Zoff. A 2002-es vb-n is csak 2-szer lépett pályára és nem sikerült gólt szereznie, végül pedig 2006-ban csereként beállva a Csehország elleni csoportmeccsen rúgta meg első és (eddig, de valószínűleg végleg) utolsó világbajnoki gólját.

Inzaghi volt az első csatár, aki minden európai klubcsapat számára elérhető döntőben gólt szerzett, ő rúgta meg elsőként a 2. és 3. mesterhármasát a BL-történetébe, mellesleg mindmáig rajta kívül csak Michael Owen dicsekedhet 3 Bajnokok Ligája-mesterhármassal. Pippo a Serie A történetében is a legtöbb mesterhármas birtokosa, számszerűleg 10-szer triplázott az olasz bajnokságban.

A 2011-2012-es szezonban mindössze 7-szer jutott játéklehetőséghez a scudettóért folytatott versenyben, akkor is csak csereként. A szezon végén klubja nem hosszabbította meg vele lejáró szerződését, ám hihetetlen gólérzékenységét megmutatva szépen búcsúzott: a búcsúmeccsén még rúgott egy szépségdíjas gólt, ami ráadásul győzelmet érő találat is volt egyben…

 

Filippo Inzaghi bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Visszajelzés: Az olaszok és a strandfoci | Álomfoci

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>