A FIFA futballanalfabétái újfent kitettek magukért. Számomra egyébként is felháborító, hogy az év góljának merik nevezni a Puskás-díjat elnyerő találatokat, holott idén is november közepén lezárták a top 10-es jelöléseket.
Zlatan a nagy visszhangot kiváltó gólját az angolok ellen mindössze pár órával később lőtte. De azóta is gőzerővel zajlanak a topligák küzdelmei, továbbá BL-fordulók (pl. Mexes gólja), válogatott meccsek, na, meg egy klubvilágbajnokság találatai maradnak le erről a számunkra oly kedves megmérettetésről. (A FIFA válasza: Zlatan gólját majd a 2013-as jelöléskor figyelembe vehetik. Persze! De hol van az még? És nem kicsit fog sérülni az év gólja megközelítés is…)
Nem az a fő gondom, hogy nem szép gólok kerültek be a válogatásba, hanem inkább az, hogy a FIFA a jelöléseknél a saját szabályait rúgja fel. (Részletek a videó után!)
Íme, a top 10-es lista, bónuszként Zlatan ollózása is rajta van:
Ezek közül a top 3-ba végül Falcao gólja, Stoch bombája és Neymar szólója került be.
Falcao a valóban látványos gólját egy klubok közötti, tét nélküli, szezonvégi barátságos meccsen lőtte. Ha már tőle szerettek volna valamit, lehetett volna mondjuk az Európa Liga döntőjéből is szemezgetni…
Stoch gólja tényleg bombasztikus, de egyértelműen látszik, csak beletöltött egy nagyot minden tudatosság nélkül, aztán jól sült el (a lába). És most komolyan: tényleg egy török bajnoki meccs gólja kapjon Puskás-díjat?
Neymartól is vélhetően lehetett volna szebb találatot jelölni, de az legalább mellette szól, hogy Libertadores Kupa összecsapáson született. (A tavalyi díjnyertes góljával nem is lehet egy napon említeni!) Az viszont, hogy kétszer is visszapattan elé a védőktől a labda a szóló közben, továbbá gyakorlatilag a kapusba rúgja, és csak nem kis szerencsével a hálóőrről csorog be a kapuba, mindenképpen ellentmond az alapszabályoknak…
(A fenti videón sajnos, ennek a gólnak a felvétele nem olyan szép, itt egy jobb minőségű, több kameraállásból:)
Sajnálom, hogy Gaston Mealla szokványosnak semmiképpen sem tekinthető gólja nem jutott a legjobb 3 közé. Ez, ugye, már a szurkolók szavazatán múlt.
Számomra a leginkább csalódást keltő viszont az volt, hogy az Európa-bajnokságról egyetlen gólt sem jelöltek a 10-es listára. Ne mondja senki, hogy Balotelli gigantikus bombagólja (egy Eb-elődöntőben!) nem érdemelte volna meg, hogy ott legyen. Ki vitatná, hogy David Silva zseniális és egyben furfangos gólja az írek ellen Puskás Öcsi valódi szellemi öröksége? És ha már Zlatant hiányoltuk egy másik gólja miatt: a top 10-es lista melyik gólja szebb annál, mint amit félfordulatból elvetődve a franciáknak lőtt?
Nekik és nektek vigaszul egy top 10-es lista az Eb-ről:
Már október végén nyilvánosságra hozták a FIFA Aranylabda 2012-re jelöltek szűkített névsorát. Mint ismeretes, a 23-as listát egy szakértő testület állítja össze, amelyből válogathatnak FIFA-tagszövetségenként 1-1 szavazattal a válogatott szövetségi kapitányok és válogatott csapatkapitányok, illetve egy-egy újságíró. (Nem vagyok egy Uli Hoeness, ezért elnézést is kérek a hölgyektől, de itt és most csak a férfi mezőnyről lesz szó…) Nem sikerül nyomára bukkannom a szavazás határidejének, de ha a korábbi évekből indulok ki, amikor is december elején nyilvánosságra hozták a top3-at, akkor feltehetően november vége.
Ezt, már korábban is jeleztem más fórumokon, nem tartom szerencsésnek, hiszen a BL-ből még egy forduló hátravan, decemberben lesz még egy klubvilágbajnokság és a topligákban is játszanak néhány meccset…
A tavalyi évvel ellentétben számomra van néhány meglepetés a kiemeltek listáján, de mielőtt belevágnék, elárulom, én kiket tartok arra a legérdemesebbnek.
Kezdem azzal, hogy bár nagy Messi– és Ronaldo-rajongó vagyok, nálam egyik sem érdemelte ki, hogy idén megkapja. Lenyűgöző, amilyen mennyiségben termelik a gólokat, tényleg minden elismerésem, de annak díjazására ott van az Aranycipő, meg a gólkirályi címek. A legjobb játékos státuszhoz ennél több kell! A csatár feladata, hogy gólt lőjön, pusztán ennek hatékonysága alapján nálam még nem jár Aranylabda. Ennyi erővel kaphatná egy védő is, aki hasonló (vagy, ami valószínűbb egy jó védő esetén, még nagyobb) hatásfokkal szerel, mint ahogy Roni és Leo a gólokat termeli. Hogy ők ketten azért jól is futballoznak? Tény! Egy bizonyos fokig. Az idei évet nézve Ronaldóra még nem is lehet panasz, Messi azonban korábbi játékához képest nagyon visszaesett. Sok labdát veszít, keveset van játékban, ez utóbbi a rendkívül kevés mozgásával van összefüggésben. Mindezt az eredményesség szempontjából ellensúlyozza a rengeteg gólja és a szintén nem kevés gólpassza, de ez akkor sem az Év játékosa-teljesítmény volt!
Korábban sokat nyomot a latban, az utóbbi pár évben éppen Messi miatt ez kissé háttérbe szorult, mit ért el egy potenciális Aranylabda-esélyes csapatával-csapataival az adott évben. Messi mérlege? Egy kupagyőzelem. Ez nem sok. A BL-ben “csak” elődöntő, a bajnokságot is elbukta a Barcával, az argentín válogatott ugyan nyugodtan menetel a Brazília nélküli vb-selejtezős csoportban, de be- becsúsztak kínos vereségek, pontvesztések… Ez olyan csapattársak mellett, mint ami jellemzi az Albicelestét és a Blaugranát, szégyenteljesen kevés. (A két társaságból 6-an is ott vannak a kiemeltek között.)
Ronaldónak ezzel szemben több van a zsákjában: a spanyol bajnoki cím többet ér a Copa del Rey-trófeánál, de a BL-t ők is bebukták, és bár egész jól szerepeltek, csak egy bronzérem jött ki az Európa-bajnokságból is. Ráadásul most ősszel annyira nem hengerel a Real: a bajnokságban a Barcát nagyon elengedte maga mellől, a BL-ben a Borussia oda-vissza megfricskázta a bajszukat…
Na, de ha ők nem, akkor ki?
Hát, van több jelölt is…
Zlatan Ibrahimovic! Tudom, most mindenkinek felszalad a szemöldöke, de gondoljunk csak bele, ő sokkal szerényebb képességű csapattársak mellett képes varázsolni a pályán, és ha már a friss élményeknél tartunk, az utóbbi hetekben ontja a gólokat és a gólpasszokat, az előbbiekből pedig rendre szépségdíjas találatokat jegyez. A svéd válogatott kellemes meglepetésként jó meccseket játszott az Eb-n, mégha el is bukott némiképp balszerencsésen. Zlatan ott is vezéregyéniség volt, a PSG-be kerülve pedig az őszre – ha lehet ilyet mondani a korábbi teljesítménye után – egyenesen megtáltosodott.
Didier Drogba. Ő ugyan a futball fősodrából a nyártól már kiírta magát, de azért ő szinte mindenki másnál többet tud felmutatni: BL-t nyert a nagy riválisok mellett szerényebb erőkből álló Chelsea-vel és nem mellesleg az év elején csak tizenegyespárbajban bukta el az Afrika Nemzetek Kupáját az elefántcsontparti gárdával. Mindkét sikerben nem kis része volt neki, a Bajnokok Ligája döntőt Drogba nélkül nem a Kékek nyerik…
És akinek a régi logika mentén mindenképpen meg kellene kapnia az idei Ballon d’Ort, holott még csak a 23-as listára sem nevezték: Fernando Torres! Nyugi, nyugi! Nem kell felszisszenni! A Bajnokok Ligája-győztes, Európa-bajnok, Eb-gólkirály Torresről beszélek. Így már egészen másképp hangzik, ugye? Torres már messze nem az a goleador, aki volt 2010-es térdműtétje előtt, ez igaz, DE: nagyon fontos gólpasszt adott a Benfica ellen Lisszabonban a BL-negyeddöntőben, megszabadító gólt lőtt a Camp Nouban a Barca elleni elődöntőben, az Eb-n a futball alapelveit felforgató szövetségi kapitánya ellenére is képes volt az alatt a kevés játékidő alatt, amit kapott, gólkirályi címre elengendő találatot (és gólpasszt;-) összehozni.
Fura, hogy ő nincs a listán, de ott van Rooney, Benzema, Balotelli. Számomra az is kérdés, hogy az Eb-n a szárnyait bontogató, azóta viszont válogatott- és klubszinten is világklasszissá érett Marco Reus miért nincs például a keretben, vagy ha már az előbbi három csatárt említettük, helyettük Mario Gomez miért nem került fel rá. Gomez tavasszal és nyáron az Eb-n ontotta a gólokat, válogatottban és a Bayernben egyaránt. BL-döntőt játszott és Eb-bronzérmet szerzett. Aztán megműtötték és csak most tért vissza. Hogyan? 26 másodperccel azután, hogy becserélték a Bundesligában, vágott egy gólt. Mérlegre lehet tenni az idei teljesítményét a másik 3 úriemberével…
A Schalke-Arsenal és a Dortmund-Real Madrid párosításokról senki sem gondolta volna, hogy a Bundesliga-csapatok 4 pontot hoznak két meccs alatt, ráadásul úgy, hogy kis szerencsével akár többet is megérdemeltek volna.
Miután azonban így alakultak az eredmények, már nem is annyira meglepő, hogy a ruhr-vidéki ősi riválisok vezetik csoportjaikat és jó esélyük van a továbbjutásra, sőt akár a kvartettjük megnyerésére is. Ez kiváltképp megsüvegelendő a BVB esetében, amely a sors(olás) szeszélye folytán egyfajta halálcsoportba került.
A két klub ugyan nem nevezhető európai szinten sem kiscsapatnak – a dortmundiak a kilencvenes években még BL-t is nyertek, a Schalke – nem érdemtelenül – az elitliga elődöntőjéig menetelt két éve, azért az árulkodó (vagy legalábbis volt eddig), hogy nem is minden évben szerepeltek a legelőkelőbb európai kupában, vagy ha mégis, azért az elmúlt 10 évben nem nagyon emlegették őket a trófeára is esélyesek között.
Mindez furcsa is lehetne Európa egyik legerősebb bajnokságának jeles képviselőitől, ám tény, a Bundesliga magas UEFA-együtthatója jóformán csak a Bayern München konstans kiemelkedő BL-teljesítményének köszönhető. A müncheniek az előző szezonban igazán megérdemelték volna a végső győzelmet, de azt balszerencsésen – nem kis részben mondjuk önnön hibájuk miatt is – elbukták. Idén viszont félelmetes formát mutatnak, otthon és a nemzetközi porondon egyaránt. (Még akkor is, ha pl. a BATE ellen becsúszott egy kis gikszer.)
Jupp Heynckes a Lille elleni meccs előtt a “túl sok eufóriától” óvott, és így a meccs után (6-1-es győzelem örömfocival fűszerezve) mondhatnánk, ez most még nehezebb lesz. Pedig nem. Robben nyilatkozata rávilágít ugyanis a címben feltett kérdés egyik pontjára. A holland támadó megjegyezte, a sajtó, a szakma, a szurkolók dicsérhetik őket, de ők önmagunkat nem. Nekik a földön kell maradniuk és hétről-hétre kivívni a dicsérők elismerését. Talán kicsit álszerénynek tűnik ez a nyilatkozat, és felhozhatnánk, máshol sincs ez másképp, hiszen a Barca-játékosok sincsenek elszállva önmaguktól, pedig nekik aztán jutott a sikerekből bőven, sokkal bővebben, mint mondjuk a Bayern-futballistáknak. A lényeg azonban mégiscsak a gondolkodásmódban van, ami egyébként is általában jellemzi a németeket (és rendszerint olyan idegenlégiósokat hívnak a csapataikba, akik ezt a gondolkodásmódot magukévá tudják tenni). Ez a fajta hozzáállás és az a tény, hogy mentális nagyon erősek meghatározó elemeik a sikereiknek.
A Bayern nem illetődött meg tavasszal a Real elleni BL-elődöntőben, bátran, támadó szellemben focizott, és ugyanez jellemezte a Dortmundot is a Blancók elleni két meccsen. Nézetem szerint nagy csapattá csak így válhat egy klub: ha a legnagyobbak ellen is fel meri venni a kesztyűt, és nem szerencsével, bekkelős célfutballal próbál operálni. Egy-egy sikerhez persze ez utóbbi is elég lehet (lásd az Inter vagy a Chelsea BL-győzelmét).
Ugyanakkor hosszabb távon mégiscsak a “német modell” válhat sikeressé. És e tekintetben óriási a különbség a zárójelben említett két klub, valamint a jelenleg a BL-ben vitézkedő 3 Bundesliga-csapat között. A Chelsea-ben és az Interben rengeteg idegenlégiós játszik, akiknek többsége csak úgy kerülhetett oda, hogy előtte már valahol máshol befutott, ugyanez vonatkozik a hazai futballistáikra (elsősorban a Chelsea-nél). Náluk az utánpótláscsapatban kiemelkedő 17-18 éves srácnak gyakorlatilag semmi esélye, hogy idővel bekerüljön az első csapatba.
Ezzel szemben a Bayern, a Borussia vagy a Schalke bátran nyúl fiatal játékosokhoz, mégha nem is mindig a saját utánpótlásból merítve. És ezek a fiatalok nagyon hamar meghálálják a bizalmat. Példa lehet erre Müller üstökösszerű feltűnése, de akár említhetjük Reust is, aki Dortmundba érkezése előtt “csak” egy tehetséges játékos volt, most viszont kiemelkedően a legjobb formában lévő német futballista, aki a válogatottban is a kiegészítő szerepből a Nationalelf meghatározó játékosává nőtte ki magát röpke pár hónap alatt.
Meg lehet nézni ezeknek a csapatoknak a keretét: a Bayernben csupa 25 év alatti található, aki annál idősebb – néhány kivételtől eltekintve – azok pedig évekkel ezelőtt érkeztek a csapathoz akkor még 25 éven aluliként. Még a külföldi igazolásaikban is megnyilvánul ez a szemlélet: az osztrák Alaba mindössze 20 éves, a svájci Shaqiri 21, J. Martinez 24. A BVB gyakorlatilag egy U23-as csapat kiegészítve néhány túlkorossal, és az ő keretükben is túlsúlyban vannak a német játékosok. A Schalke keretében is meghatározó szerepet játszanak olyan fiatal német labdarúgók, mint Unnerstall (22), Höwedes (24), Holtby (22), Draxler (19), Neustädter (24), és mellettük olyan idegenlégiósok, mint Papadopoulos (20), Matip (21), Uchida (24), Pukki (22) – többségük már a két évvel ezelőtti nagy BL-menetelésnek is tevékeny részese volt.
Hasonló modellel kevés más csapat operál, sokkal erőteljesebben épít mondjuk saját utánpótlására az FC Barcelona és az Ajax, amelynek meg is van (volt) az eredménye, hozzá kell tennünk azonban, hogy a Barcában is csak a Guardiola-éra óta divat bátran beépíteni saját nevelésű fiatalokat a teambe. Még Pep hozta fel a saját maga edzette utánpótláscsapatból Busquetset és Pedrót, de például Fabregas, Pique és Jordi Alba már kerülő úton jutott el minden blaugrana kölyökfocista nagy álmához… Külön történet még Alex Ferguson jó orra a kivételes tehetségekhez, ám többnyire ő sem Britannica provincia limesein belül találja meg a csiszolatlan gyémántokat, igaz, az 1999-es BL-győztes csapat gerince (Beckham, Scholes, Giggs, Butt) az ő keze alatt nevelődött United-ifiből került ki.
Ha azonban végignézzük, hogy az elmúlt 10 évben kik nyerték meg a BL-t, számos olyan csapatot találunk, amelyek inkább a kiforrott, sztárjellegű igazolásokra esküsznek: Real Madrid, AC Milan, Liverpool, Inter, Chelsea. Ugyanakkor Barcelona hegemóniája, és remélhetőleg a német csapatok nemzetközi áttörése talán új irányt szabhat a labdarúgás fejlődésének.
1. Bevallom, nem ez volt a legjobb Barca-Real meccs, amit életemben láttam. Persze bárki kérdezhetné, mit hiányoltam, volt 4 gól, köztük igazán szép találatok is, és mindkét oldalon meg-megvillant a világ két legjobb futballistája.
Nos, szerintem nem volt nagy iram. Amikor Özilt a 80. percben Kaká váltotta, NB1-es futómennyiség állt a neve mellett, pedig ő még a mozgékonyabbak közé tartozott. Kíváncsi lettem volna Messi adataira is, akinek az öltözőbe be-, illetve kisétálás tette ki mozgásának nagy részét. Nem mintha hiányoltam volna, de elmaradt a szokásos tűz is a meccsből. Jól jellemezte ezt Mourinho viselkedése is, aki unottan elfolyt kényelmes székében a padon, és körülbelül annyi érdeklődést mutatott a mérkőzés iránt, mintha egy harmadosztályú ellenféllel játszanának kupameccset, ahol a továbbjutás kérdése gyakorlatilag már az odavágón eldőlt. Pedig volt tétje a meccsnek! Nem is kicsi. Ha 11 pontra nő a katalánok előnye a bajnokságban, azt Madridban még a Special One-nak sem bocsátják meg. Ő azonban valahogy nem hitte el, hogy ki tudnak kapni. És igaza is volt: a Barca vezetése kérészéletűnek bizonyult. Szerintem Mourinhonak hiányzik Pep!
A Blancókat nem izgatta nagyon, hogy a meccsből egyfajta hangsúlyozott politikai konfliktust próbáltak kreálni a katalánok, de valahogy a Barca játékán sem látszott, hogy ők most többek, mint csupán egy klub (més que un club).
3. Messi. A Barca idén nem nyert bajnokságot, lemaradt a BL-trófeáról, és a kis argentín nem vett részt, ugye, az Európa-bajnokságon sem. Mégis ő az idei Aranylabda-szavazásnak is az első számú esélyese. Ennyi gólt, 2012-ben, ilyen szinten nem lehet “büntetlenül” termelni. 🙂 Egyértelmű az összefüggés az addig sem kevés góljai számának látványos gyarapodása és jobb szélről középcsatár posztra kerülése között. A futball sava-borsa valóban a gól és tény, hogy Messi e téren kellően elkényeztet bennünket, én mégis állítom továbbra is: jobb futballista volt, amikor szélen játszott, többet volt játékban, élvezhettük szenzációs cseleit, szlalomjait. Igen, ezek az akciók sokszor messze voltak a kaputól, de emlékezzünk csak hányszor bevitte több ember között középre a labdát, aztán ballal kilőtte a hosszút. Nem sűrűn látunk ma már ilyen gólokat tőle. Ott van pl. Ronaldo, aki szintén szélen játszik, és mindez nem akadályozza őt a góldömpingben. Szerintem Messinek sem ártana. Mert így keveset fut. Ha megunja a tétlenséget, visszalép mélységbe, de onnan két csel után élő falba ütközik. Írtam már korábban, a fittségét teljes mértékben visszanyerő Villa lehetne a középcsatár helyette…
4. Ki játsza a tiki-takát? Természetesen a Barca. Ahogy a katalánok járatják a labdát, úgy nem tudja egyetlen más csapat sem a világon. Igaz, ez a gépezet az első félidőben nagyon akadozott, a második félidőben pedig inkább meddő volt. Az első gól a Real Madrid részéről viszont tipikusan barcás gól volt. Barca-drukkerként is elismerem: gyönyörűen kijátszott, tökéletes támadás volt, amihez a végén persze kellett egy olyan zseni, mint CR, aki kilőtte a rövid alsót. Egyébként szintén az ő (és Özil) zsenialitását dicséri a második Real-gól is. És itt most tennék egy összehasonlítást a portugál és az argentín futballista között. Ronaldo úgy futott be az üres területre, hogy nem tudhatta kap-e labdát, a törökifjú háttal volt neki és szinte vakon bízva társával továbbította jó ütemben a játékszert. Míg Messi az első félidőben középcsatárként több alkalommal is a 16-oson kívül kószált, miközben Alba megverte Arbeloát, de nem tudta középre adni a labdát, mert nem volt bent megjátszható ember…
5. Szabadrúgások. Örömteli, hogy Messi ismét szemet gyönyörködtető gólt varázsolt rögzített szituációból. Ahogy azt jeleztem tavasszal a Chelsea elleni meccs után, komolyabb fegyvertényt kellene kovácsolni a szabadrúgásokból. A Barca ellen betömörülő védelmek sokat szabálytalankodnak a büntetőterület előterében, és teszik ezt sokszor kockázat nélkül, mert a katalánok nem büntetnek eléggé szabadrúgásgólokkal. A rúgótechnikája ehhez megvan a csapatban több játékosnak is. Csak fejleszteni kellene! Ha minden meccsen vernének 1-2 gólt szabadrúgásból, óvatosabban faultolnának az ellenfelek is, ami csak a Barca támadójátékát segítené még jobban.
6. C. Ronaldo kikapcsolása. Ez megint nem sikerült. A portugál támadó sorozatban a 6. El Clásicón is a hálóba talált, ami előtte nem sikerült soha senkinek. Pep idejében még dívott az a kissé “arisztokratikus” felfogás, hogy tán nem ereszkedünk le olyan mélyre, hogy megpróbáljunk szoros emberfogással kikapcsolni egy játékost. Ez azonban szerintem legalább egy kísérlet erejéig nem elvetélt ötlet. Mourinho nem átalotta korábban ráállítani Mottát vagy a Realnál PepétMessire. Messi akkor még távolabb volt a kaputól, és Pepe minden további nélkül kiment rá akár a félpályáig is. Most már nincs erre szükség, mert Messi önként ment be az oroszlánbarlangba, többnyire ott tartózkodik Ramos és Pepe “biztonságos” fojtogatásában, ha még néha visszalép, oda-odapakol neki Xabi Alonso, akinek ezúttal (is) nagyon rezgett a léc, és csak a bíró jóindulatának köszönheti, hogy a pályán maradhatott. Mi lenne, ha egyszer, ha nem is feltétlen olyan aljas eszközökkel, mint amivel Mourinho szeret operálni, de valaki rendre ott lihegne CR fülébe, és nem hagyná érvényesülni?
Nem kell megijedni, nem az egykori jugó elnök fémjelezte korszakról adok kis történeti áttekintést, csupán a poszt-Guardiola időszakra vonatkozó eddigi megfigyeléseimet osztanám meg. Talán kicsit korainak tűnik, Tito Vilanova munkásságának (legalábbis vezetőedzőként) megítélése, két Szuper Kupa-meccs, néhány bajnoki és 2 BL-mérkőzést követően, ráadásul éppen a mérvadó megmérettetés, a Real Madrid elleni hazai bajnoki előtt.
Igaz, a Blancókkal már kétszer is találkozott a Barca Vilanova-csapatként, és az oda-visszavágós párosítás eredményeként, ha csak idegenben lőtt kevesebb gól miatt is, de megérdemelten maradt alul a fővárosi ősriválissal szemben.
Ezzel szemben, amennyiben folytatni tudja hibátlan pontvadászatát vasárnap is, akkor 11 pontra nőhet a Real Madriddal szembeni előnye, amivel kis túlzással a bajnoki cím, de kettejük versenyfutása mindenképpen idő előtt eldőlne. (A bajnoki címbe ugyanis az idei szezonra – még jobban – megerősödő Atletico Madrid és Malaga is beleszólhat akár, sőt az esetleges hatalmas hátrány ellenére is a hosszú szezon során még Ronaldóék is feljöhetnek Xaviék nyakára.)
Miben más ez a csapat, mint Guardiola alatt? Nos, nyilván a keret változatlansága és a “barcás” futballstílus miatt sokban nem különbözik, hozzátéve, hogy Pep irányítása alatt is elkülöníthetőek voltak egymástól eltérő korszakok. Alapvetően azonban maradt a tikitaka, a kis jóindulattal 4-3-3-as felállás, ami támadásban néha meghatározhatatlan formációt is jelöl egyben, a hatalmas labdabirtoklási fölény.
A tavalyi szezonra olyannyira jellemző kísérletezgetés viszont megszűnt. Tito értelemszerűen szeretne előbb letenni valamit az asztalra, minthogy merész húzásokkal próbálja önmagát fölülmúlni, ahogy tette ezt Pep a 2011-2012-es szezonban, és amely kór elkapott számos sikeres szövetségi kapitányt az Eb-n is.
Kevésbé örömteli tényező, hogy a csapat továbbra is ki van szolgáltatva Messi góltermelésének. A bajnokságban 6 gól és 3 assist áll a neve mellett, a BL-ben a Benfica ellen is ő adta mindkét gólpasszt, a Szpartak ellen 2 gólt rúgott. Némi gyógyír Villa visszatérése, mégpedig gólerős visszatérése. Vilanova vele kapcsolatos óvatosságát díjazom. A spanyol válogatott gólrekorder egyelőre többnyire csak csereként kap lehetőséget, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan eljön az idő, amikor már alapemberként lehet majd rá számítani. Rá azért is lenne olyan nagy szükség, mert ő a támadósorban a széljátékot tudná erősíteni és ezzel egyidejűleg onnan is gólképes lenni.
Középpályán Xavi jobb formát mutat, mint amit a tavalyi szezonban sikerült, Iniesta apró sérülései azonban komolyan akadályozzák, hogy olyan, még önmagához képest is kiemelkedő formában játsszon, mint az Eb-n. Fabregas viszont önmagához képest szürke, szerencsére a góllövőcipője azért csak előkerült végre, játékban azonban illene lassan vezéregyéniséggé kinőnie magát. Jelenleg ugyanis a szárnyakon szürke a csapat. Tello, Pedro, Sanchez nem rosszak, de ez a Barcában kevés. Tellónak még hiányzik az áttörés, pedig a bizalmat most már tartósan élvezi, Pedro képtelen 2010-es önmagához visszatalálni, Sanchez pedig szerintem alapvetően taktikailag lóg ki a csapatból, neki több területre lenne szüksége, de ez a beszorított ellenfelek miatt ritkán adódik előtte. Talán ki kellene próbálni középpályán… Hárman az eddigi 10 tétmeccsen összesen 3 gólt hoztak össze, ami támadóktól egy ilyen típusú csapatban kevés, ráadásul úgy, hogy játéklehetőséget bőven kaptak.
Érdekes a klub nyári bevásárlása is, ami kifejezetten szerénynek mondható: a saját nevelésű, az Eb-n remek teljesítményt nyújtó Jordi Alba visszaszerzése jó húzás volt, de valójában éppen a bal oldali védelem nem számít Barcelonában hiányposztnak. Ennek ellenére Alba hibátlanul beépült a csapatba, eddigi meccsein jó védőteljesítményt nyújtott, de ez tőle kevés. Egyelőre hiányzik tőle a Valenciában és a válogatottban megszokott előrejátéka. Nem tudom, taktikai utasítás vagy a részéről tudatosan alkalmazott óvatosság-e, hogy nem nagyon merészkedik előre, pedig ez az egyik erőssége. És nem mellesleg a játéka még messze van attól a szemet gyönyörködtető eleganciától, amellyel Abidal a betegsége előtt jó formában rendszeresen megörvendeztette a Blaugrana rajongóit.
Song megszerzése indokolt volt, tekintve hogy a védekező középpályás poszt kulcsfontosságú egy támadó csapatnál (emlékezz a Makalele-effektusra) és bár Busquets játékára, valamint egészségi állapotára eddig nem lehetett panasz, Keita távozásával kockázatos lett volna ezt a posztot alternatíva nélkül hagyni. Mondhatnánk persze, hogy Jefecito, azaz Mascherano annak idején éppen erre a posztra érkezett a csapathoz, de be kell látni, hogy a hasznos argentín játékos gyakorlatilag alig játszott a Barcában ebben a pozícióban, a védelem tengelyében történő kidőlések miatt ugyanis rendre ott kellett besegíteni és azóta ott ragadt.
Igen, éppen a belső védelem a katalánok legsebezhetőbb pontja. Nem véletlen, hogy időközben már Songnak is többször ott kellett beszállnia, az ő esetében viszont nagyon látszik, neki nem ez az igazi posztja. Pár éve még volt Marquez, aztán egy kísérlet Csigrinszkijjel is, azóta azonban, ha a jól bevált Puyol-Pique páros nem áll rendelkezésre, rendre Mascherano és Busquets a vészmegoldás, aminél azért egy Barcelona-szintű csapatnál komolyabb opcióra lenne szükség. Ideje lenne beszerezni egy, a csapat játékába illeszkedő, nemzetközi szintű belső védőt, mert Puyol és Pique tavaly is a szezon több-kevesebb, mint egyharmadát kihagyta, illetve számos alkalommal nem teljesen egészségesen játszottak. Puyol most is csúnyán megsérült, Pique sem játszott-játszhatott eddig minden meccsen.
A védelemhez még annyit, hogy Dani Alves is messze van attól a formától, amit megszoktunk tőle. Igaz, mondjuk a hátvédek védelmében elmondva, hogy labdavesztésnél gyakran nem működik az azonnali visszatámadás és csúnyán lekontrázzák a csapatot, ami miatt aránytalanul nagyobb teher rakódik a védelemre, mint a korábbi években.
Érdekes fejlemény azonban, hogy az új érában, talán a jobb erőnlétnek köszönhetően rendre az utolsó percekben fordít a csapat, nyer meg meccseket. 4 meccset is az utolsó negyedórában lőtt góllal nyertek meg. Ha ez tényleg a jobb erőnlét számlájára írható, akkor érthetetlen, hogy a visszatámadás miért nem működik olyan gördülékenyen, mint 2009-2011 között. Messi akkoriban sokszor a fél védelem kicselezése után akkor is kitartóan üldözte az ellenfelet, ha éppenséggel nem ő adta el a labdát. Most viszont alig fut. Persze, sokkal eredményesebb, mint volt akkoriban, de pl. 2009-ben mások is szórták mellette a gólokat. Szeretném, ha néha kitenné őt Vilanova szélre és azt játszatná vele, amitől egykor naggyá vált. Hiányoznak azok a góljai, ahogy jobbról befelé több védőt is kicselezve elsül a ballába. A góljai döntő többségét most már csak a 16-oson belül szerzi. Alapvetően nincs ezzel gond, de a taktikai repertoárt lehetne egy kicsit szélesíteni, hogy elkerülje a csapat az Inter-, Chelsea-féle baleseteket. Olyankor mondjuk Villa játszhatna egyedüli ék pozícióban.
És akkor az El Clásico! A Real a bajnokságban kicsit le van eresztve, de ez akár az Eb számlájára is írható. A BL-meccsek is megmutatták, a Blancók egy cseppet sem lettek gyengébbek, mint tavaly voltak. Talán Mourinho kicsit úgy járt, mint az Egyesült Államok a Szovjetunió szétesésével a hidegháború után. Nehezen találja a kihívást, izzásának értelmét azok után, hogy Pep távozott a színtérről. Reméljük, Tito új értelmet és megfelelési kényszert ad a portugál munkájának.
Az alábbiakban néhány jónak ígérkező párosítás esélyeit latolgatom.
FC Porto – Paris SG
Az A jelű kvartettben akár csoportdöntőnek is beillik az első mérkőzésen egyaránt győztes Porto és a PSG találkozója. A portugálok az új szezonban még nem ízlelték meg a vereség ízét, igaz, nehéz ellenféllel eddig nem is nagyon volt dolguk. A hétvégén nem pihentetett senkit Vitor Pereira, ennek ellenére is csak 2-2-t játszottak a papíron szerényebb képességű Rio Avéval. Csak kevesebb rúgott góllal másodikok a bajnokságban a Benfica mögött, míg a PSG épp most jött föl a Ligue 1-ban a 2. helyre. A párizsi sztáralakulat a kezdeti ikszes botladozások óta zsinórban 5. bajnokiját is megnyerte. Ráadásul a legutóbbi 4 tétmeccsen (a D. Kijev elleni BL-találkozót is beleszámítva) úgy rúgtak 12 gólt, hogy közben mindössze egyetlen egy ellentalálat volt. Ez a forma pedig nem sok jóval kecsegtet portói szempontból, de tudjuk, a sárkányosok hagyományosan jól tudnak védekezni és gyakran megkeserítik a nagy csapatok támadóinak az életét. Döntetlen vagy egy klasszis villanással (pl. Zlatan Ibrahimovicéval) eldöntött vendéggyőzelem várható.
SL Benfica – FC Barcelona
Egy másik portugál csapat, a hazai pontvadászat éllovasa is nehéz meccs elé néz az Estadio da Luzban. A Celtic elleni gólnélküli döntetlenhez hasonló a reálisan gondolkodó lisszaboni drukkerek számára tökéletesen megfelelne. Erre azonban meglehetősen kicsi az esély. Egyrészt, mert a Barca védelme Puyol és Pique kidőlése óta nem kevés sebezhetőséget mutat, másrészt viszont azért, mert a katalánok az elmúlt félévben mindössze kétszer hagyták el rúgott gól nélkül a pályát. Igaz, mindkétszer a BL-ben, a Milan és a Chelsea elleni idegenbeli találkozókon. Azt pedig látni kell, mind a két csapat magasabb szinten jegyzett, mint a Benfica, mégha az AC Milan esetében nem is annyira a jelenlegi formájukra gondolunk, a Chelsea pedig nem kis szerencsével jutott túl a tavasszal a portugál csapat ellen. Érdekes, hogy bár Tito Vilanova alatt az FC Barcelona eddig mindegyik bajnokiját és első BL-meccsét is megnyerte, azért ezek gyakran elég nyögvenyelősen sikerültek csak. Elég a Granada és a Sevilla elleni utolsó percekben megnyert találkozókra gondolni. Persze, ez azt is jelentheti, hogy kondiban nagyon ott vannak Messiék, és talán az sem mellékes, hogy mindkét meccsen a beálló cserék is nyerőembereknek bizonyultak. (Granada ellen Xavi vágott nagy gólt, a Sevilla ellen – ahol azért nem kevés bírói segédlet is elkelt – pedig DavidVilla vitte be egy szép kombináció végén a győztes találatot.) A Tito-éra és a Barca jelenlegi játékának elemzése a napokban várható, annyit mindenesetre előrebocsájthatok: a Blaugrana jelenleg (vagy csak egyelőre) nem olyan karakteres csapat, mint Guardiola alatt volt. Ettől még a holnapi találkozó első számú esélyese, a hazai pontszerzés bravúrszámba menne, de a Benfica valószínűleg csak arra lesz jó, hogy alaposan megizzassza a Barcát a győzelemért cserébe… (Igaz, 2006-ban a negyeddöntőben nem kis szerencsével jutott túl a Benficán a Barca. Ha akkor Simao Sabrosa higgadtabb a volt csapata kapuja előtt a visszavágó hajrájában, akkor Eto’óék nem nyertek volna meg az első BL-címet a katalánoknak.)
Nordsjaelland – Chelsea
A Kékek a hétvégén fontos városi rangadót nyertek és továbbra is magabiztosan vezetik a bajnokságukat, a tavalyi bajnoki 6. hely ellenére megnyert Bajnokok Ligája dicsőség kellő önbizalmat adott a csapatnak, ráadásul hosszú évek óta először végre okosan és mértékletesen erősítettek. Talán Torresnek is használt az Eb-gólkirályi cím, mert kezdi megtalálni régi gólerős formáját. Gólzáporra talán nem kell számítani, ugyanakkor a dánok számára legfeljebb a tisztes vereség vagy kis szerencsével a döntetlen lehet a cél.
Juventus – Sahtar Donyeck
Az olasz és az ukrán bajnok összecsapása szerintem sokkal izgalmasabb, jobb meccset ígér, mint amit első hallásra vélnénk. Mindkét csapat vezeti jelenleg is hazája bajnokságát, a donyecki bányászok az elmúlt 2 hétben a mögöttük álló két csapatot (Dinamo Kijev, Dnyipro Dnyipropetrovszk) verték el, s így megléptek tőlük. A Juve pedig eddig idén is veretlen a Serie A-ban, a hétvégén a Romát gázolták el. A Juve nem csak a hazai pálya előnye miatt a mérkőzés esélyese, ettől függetlenül az ukránok (horvátok, brazilok, csehek 🙂 nem fogják könnyen adni a bőrüket. Lucescu pedig nagy stratéga…
BATE – Bayern München
A boriszoviak az első fordulóban sima meglepetésgyőzelmet arattak francia földön, most azonban hazai pályán még a pontszerzés gondolata is irreális. A Bayern eszméletlen formában van, Jupp Heynckes nem nagyon tudna összeállítani olyan kezdőt, amely ne a győzelem esélyével lépne pályára, mert jelenleg még az óvatos rotáció mellett többnyire padra szoruló játékosok (pl. Shaqiri, Martinez) is nagyon nagy formát mutatnak. A hétvégén ugyan “csak” 2-0-ra nyertek a Werder otthonában, és többen fanyalogtak az ezúttal kevésbé sziporkázó támadójáték miatt. Nekik legyen mondva 19 kapuralövés mellett. Azért a maga nemében mindkét gól szép találat volt. Gomez visszatérését 1 hónappal elnapolták, így Mandzukic folytathatja névrokona (mindkettő Mario) tavalyi sorozatához méltó menetelését. Eddig 6 Bundesliga-meccsen 6 találat fűződik a nevéhez, de a BL-ben még adós a góllal…
Manchester City – Borussia Dortmund
A City úgymond győzelmi kényszer alatt játszik, a német bajnoknak viszont a döntetlen valószínűleg tökéletesen megfelelne, de az elmúlt 3 évben én még nem láttam a BVB-t döntetlenre törekedni. Hihetetlen a formabeli különbség, amit a Borussia a Bundesligában és amit a Bajnokok Ligájában mutat. Nem véletlenül kóstolgatta tavaly Uli Hoeness, a Bayern és a német labdarúgás megmondóembere: elismerés a német bajnokságban mutatott formáért, de ez csak akkor ér igazán valamit, ha nemzetközi szinten is le tudnak tenni valamit az asztalra. Márpedig a Bundesliga nagyon magas UEFA-koefficiense elsősorban a Bayernnek köszönhető, a Dortmund az ország határain kívül még nem bizonyított. Persze most összehasonlíthatatlanul nehezebb feladatuk van a halálcsoportban, mint tavaly volt (lett volna). Érdemes kiemelni a sárga-feketékből Marco Reust, akiről évek óta köztudott, mennyire tehetséges, de igazán robbanásszerű fejlődésen a nyár óta, a Dortmundhoz kerülést követően ment át. Úgy tűnik, Kloppnál jó kezekben van, a népszerű tréner azonban nem hagyja elszállni a fiatal sztárt, a hétvégi 2 gól után is csak azt sulykolja, mennyi mindenben kell még fejlődnie, jobbá válnia. Ráadásul egyre többször kap helyet a kezdőben a másik csikó zseni, Götze. Mindettől a BVB meglehetősen orrnehéz, kérdés azonban, mennyire támadóan futnak ki a gyepre Manchesterben. Mert a City 2008 óta 17 UEFA-szervezésű meccsen nem kapott ki odahaza. Ha mindkét csapat a szokásos támadó jellegét domborítja ki, akkor egy nagyon jó meccs kerekedhet ki belőle. Mondanám, hogy háromesélyes a meccs, azért egy hazai győzelemre vagy döntetlenre alacsonyobb oddsot határoznék meg, mint a vendéggyőzelemre. Persze a City-nél az sem ártana, ha nem vétenének olyan durva védelmi hibákat, mint amiket a Real ellen elkövettek. Igaz, a Dortmund nem a Real.
Korábbi véleményem, miszerint hiba volt rotálni csatárposzton a Bayern Münchennél, nem nyert megerősítést. A BL-meccsen és az azt követő bajnokin az addig nagyon penge horvát támadó ugyan valóban elbizonytalanodott – előtte minden tétmeccsen betalált a Bayern színeiben, azon a két találkozón azonban nem játszott kifejezetten jól, és szerzett gól nélkül hagyta el a pályát, pedig még tizenegyeset is rúghatott, továbbá ordító helyzetben is a kapu fölé fejelt, ami azért rá nem volt jellemző korábban.
A Wolfsburg ellen (volt csapata!) azonban visszatért a gólokat szállító futószalag mellé, igaz, nem a góllövő cipőjét találta meg, hanem kivételes fejjátékával (2 gól) jelezte, nem kell aggódniuk a Bayern-drukkereknek Gomez vártnál hosszabbra nyúló rehabilitációja miatt. A helyettesítése jó kezekben van.
A Hannover 96 az eddig 100%-os és félelmetes formában menetelő Bayern, továbbá a minden idők legjobb feljutójaként immáron 5 meccsen keresztül veretlen Eintracht Frankfurt mögött a 3. helyen áll a Bundesligában.
A csapat eddig mindössze a hétvégi bajnokiját veszítette el a Hoffenheim ellen, azt a meccset, amelyen Huszti Szabolcs eltiltása miatt nem játszhatott (a beszámolót a magyar futballista élete egyik legnagyobb meccséről, amelyen végül kiállították, itt olvashatod el).
Most azonban a hétközi fordulóban visszatérhetett a pályára. (A múlt hét csütörtökön ugyan játszott a holland listavezetővel szemben kétgólos hátrányból ikszre mentett Európa Liga találkozón, amelyen azonban átlagos teljesítményt nyújtott. És ez alatt most nem azt a szenzációs formát értem, ami hál’Istennek a Bundesligában kezd “átlagossá” (helyesebben mondva megszokottá) válni a részéről.)
Az 5. forduló előtt Szabolcs volt a Bundesliga gólpasszkirálya 5 assisttal. Ezen a téren nem történt változás: két remek labdája után társai ezúttal is megrezgették a hálót, és hogy tökéletes legyen a visszatérés: még egy remekbeszabott gólt is lőtt. A Nürnberg jobbhátvédjét szerelve kapura tört és bal szélről bal külsővel kilőtte a hosszút.
A Hannover mérlege 3 győzelem, 1 döntetlen, 1 vereség, 12 gól – Huszti a 12 gólból 10-ben előkészítőként vagy gólszerzőként komoly szerepet vállalt. Azt hiszem nem túlzás azt állítani, hogy simán benne van a német bajnokság (az UEFA-együtthatók alapján Európa 3. legerősebb ligája) álomcsapatában!
Sajnos, a többi Bundesligában érdekelt magyar futballista, akik ráadásul mind válogatott kerettagok, nem dicsekedhetnek túl jó szezonkezdettel. Szalai ugyan a 3. és a 4. fordulóban gólt rúgott, de a tegnapi Schalke elleni meccs sem kerül be a büszkeségnaplójába. Csapatával (Mainz 05) 15., még épp nem kieső helyen áll, míg Stieber és Hajnal már osztályozós és kieső helyen állnak a Greuther Fürth-tel és a VfB Stuttgarttal, ahol ráadásul még nem is mindig játszanak.
Ezek után Huszti reaktiválása a válogatottba nem lehet kérdés. Mint ahogy szerintem az sem, hogy ő is szívesen újra magára húzná a címeres mezt. Csak meg kell tenni az első lépést. Mondhatni, ő megtette: eligazolt a szentpétervári sztárcsapatból, ahol nem sikerült beverekednie magát a kezdőbe, és most egy, az orosznál lényegesen erősebb bajnokságban bizonyítja hétről-hétre, hogy pillanatnyilag ő a legjobb magyar futballista! És mint ilyen nem hiányozhat a nemzeti tizenegyből…
A Bajnokok Ligája nyitányon nyertes két német csapat szombat délutáni gelsenkircheni találkozója volt a német bajnokság hétvégi fordulójának slágermeccse. A két eddig a Bundesligában is veretlen klub nagyobb iramú és magasan élvezhetőbb meccset játszott egymással, mint kedden és szerdán az Olimpiacos-szal és a Valenciával.
Az első félidőben talán a hazai pályának, de talán az egy nappal több pihenőnek is köszönhetően a Schalke volt a jobb csapat, több és veszélyesebb helyzetet alakított ki, ám Neuer megőrizte hálója érintetlenségét. A második félidőben aztán Boateng még adott egy esélyt a hazai csapatnak a kezdőkörben bemutatott felelőtlen tánclépéseinek következtében, csapattársa, Dante azonban kisegítette. Utána viszont szinte csak egy csapat volt a pályán. A Bayern halmozta a jobbnál-jobb helyzeteit és a biztos vezetés tudatában még a könnyelműség is belefért (pl. Robben emelése Unnerstall kezébe).
A hét közben utaltam rá, nem szerencsés, jó formában lévő játékosokat alapos indok (pl. kisebb sérülés, kisárgázódás veszélye stb.) nélkül kispadra ültetni. A gólokat addig futószalagon szállító Mandzukic a meglepően önzetlen Robbentől kapott tizenegyest kihagyta a Valencia ellen, a Schalke ellen pedig hiába került vissza a kezdőbe, a kapu torkából is fölé fejelte a kihagyhatatlant. Ilyen persze megeshet bárkivel, azt azért tudni illik: Mandzukic tavaly a Bundesliga fejes gólkirálya volt 6 találattal, és ebbéli tehetségét az Eb-n is megcsodálhattuk. Nehezen tudom elképzelni, hogy a 4 bajnokin összesen 32 percnyi játéklehetőséget kapott Pizarrónak mindenáron kezdenie kellett a Bajnokok Ligája-meccsen. Most úgy tűnik, hogy Heynckes, miközben semmit sem nyert ezzel a kísérlettel, elveszített egy gólgyárost.
Persze, mondhatná a rutinos mester – aki a bajnokság kezdete előtt megpendítette, vélhetően ez a pályafutása utolsó szezonja, hogy profi futballistákkal van körülvéve, akiknek az ilyesmit a helyén kell kezelniük. Ám ahogy ő is profi futballista volt és professz(or)ionális edző, tudhatná, a pszichológiának mekkora szerepe van a futballban, a kihívásokkal és a folyamatosan topon tartott/tartandó koncentrációval minden játékos másképp birkózik meg.
Itt van pl. Müller, akiről most már évek óta tudjuk, fiatal kora ellenére félelmetesen erős mentálisan és nagyon bírja a pszichikai terhelést. Ő konkrétan jó formája ellenére szerdán szintén a padra szorult, most a kezdőbe visszakerülve azonban csapata egyik legjobbja volt, és ha mást nem is csinál a gólpasszán és a gólján kívül, akkor is megtette a magáét. Pedig hát a zseniális bokamozdulat, amellyel kiugratta az első gól előtt Kroost és az a nemes egyszerűség, ahogy a tizenhatoson belül egy köténnyel felfűzte védőjét, majd amikor mindenki beadást várt tőle, lazán elgurította a hosszúba a labdát, mindenképpen megérdemli a szuperlatívuszokat.
Müller helyzete egyébként még komoly fejtörés forrása lehet Heynckes számára. Mert az, hogy 4 meccsen 4 gólt lőtt és 3 gólpasszt adott, további magyarázatot nemigen igényel. Viszont az is egyértelmű, hogy amennyiben Robben és Ribery egészséges, akkor Müllernek nehéz helyet találni a kezdőben. (Ma is csak azért játszhatott az első perctől kezdve, mert Riberyt nem nevezték erre a meccsre. A BL-meccsen nagyot focizott, amíg a pályán volt (1. félidő), de úgy tűnik, nem kellett volna erőltetni, még nem jött rendbe teljesen a korábbi sérülése.)
Tavaly még úgy ahogy megoldható volt ez a probléma, mert valaki a kulcsjátékosok közül mindig sérült volt, közülük is a legtöbbet Schweinsteiger, így Kroos a támadó középpálya centrális posztjáról visszaszorult Luiz Gustavo mellé védekező középpályásnak, és Müller átvehette azt az irányító szerepkört, ami nem igazán fekszik neki. És ott ráadásul a gólérzékenysége sem érvényesülhetett az elvárható mértékben (34 meccsen 7 gól).
Most viszont a Schweinsteiger–Luiz Gustavo páros egészséges, és uralja a védekező középpályát, ahova bármikor betehető az újonnan igazolt Javi Martinez. Kroosnak esélye sincs oda kerülni, de erre nincs is szükség, mert szenzációsan futballozik az irányító poszton. Szerdán a Valenciának vert nagy gólt, ma pedig a Schalke ellen szerezte meg a vezetést egy látványos találattal.
Visszatérve Müllerhez, kicsit elfilózhatunk azon is, hogy jelenleg épp az a legnagyobb átok a számára, ami 2 éve naggyá tette. A 4-2-3-1-es taktikai felállás…
A 2009-2010-es szezonban a semmiből robbant be a BL-döntőig menetelő Bayern Münchenben. Akkoriban többek között Van Gaal rendelkezésére állt a világklasszis Miro Klose és ha máshol nem, a Bundesligában már akkor legendának számító Mario Gomez. Helyettük azonban gyakorlatilag az Olic–Müller csatárduó játszotta végig a szezont, nem is akárhogyan. Müller azzal az egy szezonjával bejátszotta magát nem egyszerűen csak a Nationalelf dél-afrikai keretébe, hanem egyenesen a kezdőjébe (!). Diego Maradona pár hónappal a vb előtt a német-argentín barátságos meccs utáni fogadáson még labdaszedő fiúnak nézte és el akarta zavarni őt, a világbajnokságon aztán Müller góljával vette kezdetét a gauchók csúnya leoktatása, a 20 éves “labdaszedő fiú” pedig a vb gólkirálya lett.
A klubcsapatban azonban messze nem ilyen egyszerű a helyzet! A Bayern két legjobb képességű labdarúgója kétségkívül Ribery és Robben. Éppen az a két játékos, akik a támadóközéppálya széleit foglalják el. Azt a posztot, ahol Müller bevethető lenne. A többit fentebb már vázoltam…
Hogy történhetett mindez a hollywoodi filmeket megszégyenítő gyorsasággal lezajlott felemelkedés? Ha Ballack nem sérül meg az FA-Kupa döntőjében, a német válogatott feltehetően 4-4-2-t játszik a vb-n, és Müllerre mindössze kiegészítő szerep várt volna, hiszen ebben a felállásban valószínűleg Klose és Podolski tölti ki a támadásort, továbbá az ő helyetteseik is elsősorban Cacau és a klubcsapatban Müller háta mögé utasított Gomez lettek volna. Joachim Löw szövetségi kapitány azonban a szükségből erényt kovácsolva átszervezte csapatát a hollandok által feltalált, de a világbajnokságra már sok csapat által adaptált 4-2-3-1-es taktikai formációra. Ebben pedig a szervező Özil köré csatárokat rakott: elé egy klasszikus középcsatárt (Klose), két oldalára pedig agilis, sokat futó és gólerős fiatalokat (Podolski, Müller). A váltás bejött. Németország a torna legélvezetesebb futballját játszva bronzérmes lett, Müller pedig világklasszissá nőtte ki magát.
A mai napon azonban Heynckes – valószínűleg a fenti gondolatmenethez hasonlókat végigfuttatva – tett egy kísérletet, ami hosszabb távon ígéretes lehet. Amikor lecserélte MandzukicotJavi Martinezre, Müllert tolta fel az egyedüli ék pozíciójába. Azt a játékot még persze tanulnia kell a fiatal csatárzseninek, ám Müller játékintelligenciája és alkalmazkodóképessége szinte garancia arra, hogy képes lenne beletanulni. Kérdés persze, hogy mire megy vele. Mert az ezek szerint hullámzó teljesítményű Mandzukicot még kiszoríthatja a csapatból, de az elmúlt szezonban a Bayern és a német válogatott ügyeletes gólzsákjává vált Gomezt, ha felépül és visszatalál a formájához, nehéz lesz…
Jupp Heynckes alaposan meglepte a kezdőcsapatával a futballértő közönséget, és kispadra tette az elmúlt hetekben legjobb formát mutató 3 játékosát. Hogy Müller nem kerülheti el a cserejátékosok keserű sorsát, egyértelműen azon múlt, Robben elég fitt-e a pályára lépéshez vagy sem. Elég volt, végigjátszotta a meccset, sőt, talán azt is mondhatjuk, egy új Robbent láthattunk. (Erről később többet.)
Müller mellett padra szorult még Luiz Gustavo is, akivel szemben a BL-újonc Martinez kapott zöld lámpát, míg a hibátlan gólmérleggel rendelkező Mandzukic a veterán, 100. BL-meccsét játsszó Pizarrónak volt kénytelen átengedni helyét a kezdőben. Ez utóbbi vélhetően a jubileumnak köszönhető, továbbá a német mester azt is gondolhatta, annyira jó a csapata és olyan sok jó játékosa van, hogy mindegy, milyen összeállításban küldi pályára őket. Nos, ha ezt valóban így gondolta, szerintem tévedett…
Először is: Pizarro lehetőséget kaphatott volna gyengébb ellenfelek ellen is, nem feltétlen a legerősebb csoportrivális ellen, ráadásul mindjárt az első meccsen kellett volna erőltetni őt. És nem elsősorban miatta, mert még mindig elég jó futballista ahhoz, hogy ne lehessen hibázni a csapatba állításával. A problémát a másik végen kell keresni. Már nyáron Joggi Löw és Gomez kapcsán megemlítettem, hiba rotálni olyankor, amikor egyes játékosok félelmetes formában vannak, mert könnyen elbizonytalaníthatóak. Mandzukic óriási formát mutatott eddig. Mit csinált ma becserélése után? Mintha nem is ugyanaz a vérbeli gólvadász lenne, rengeteget dolgozott a mezőnyben, mintha mindenáron bizonyítani akarna, (talán nem véletlenül), a legtöbb kontra során azonban rendre lemaradt a támadásokról, éppen az előbbi mezőnymunka miatt, a legvégén pedig még egy tizenegyest is kihagyott. A sorozata megszakadt, ki tudja, milyen nyomot hagy mindez benne a következő meccsekre.
Müller és Luiz Gustavo is beállhatott csereként. Az előbbi szintén jóval szürkébb volt.
Javi Martinez. Az új szerzemény mezőnymunkájával alapvetően nem volt baj, igaz, eleinte bizonytalan volt, s emiatt megdöntötte a 3,5 méteres biztonsági passzok Guiness-rekordját, aztán ahogy bemelegedve már a játék szervezését is szerette volna magára vállalni, az adidas üzletkötőit hozta zavarba eladott labdái számával. Lesz ez még jobb is persze! Nagyobb gond, hogy sok mozgásának és jó helyezkedésének köszönhetően sokat volt játékban és ezáltal elvette a területet, a labdát Schweinsteiger és Kroos elől, akik nála jobban szervezték-szervezhették volna a játékot.
Ettől függetlenül a szervezetten védekező Valencia kapujára, amely a spanyol bajnokságban már a Real Madriddal és a Barcával szembeni meccsét is letudta, volt tehát alkalma készülni a Bayern elleni bekkelésre, lendületes támadásokat vezettek Robbenék, helyzetbe viszont nehezen kerültek. Itt azért hiányzott egy jó Gomez, de legalább egy jó Mandzukic. Robben és Ribery gyakran váltogatta az oldalt, ők ketten, a mai estén nagyot futballozó Kroos és a a defenzív Valencia miatt szokásához híven bátran előretörő Lahm adtak fazont a bajorok támadásainak.
Amíg frissek voltak az ibériaiak, addig mindig akadt egy láb, ami még odaért, de egy tetszetős német támadás végén, az addig és utána is még sokáig a – fentiekben vázoltak miatt – észrevétlen Schweinsteiger zsinórban 3. meccsén is betalált a kapuba.
Érdekes, hogy az előzetesben utaltam Robben defenzív kvalitásainak hiányosságaira. El kell ismerjem, a jó napot kifogó holland válogatott játékos, aki a múlt héten még azt nyilatkozta, hogy önzőbbnek kellene lennie, még az utolsó percekben is nagyot küzdve becsúszva szerelt, sőt, a régebbi német futballmentalitást idézve szökkent talpra a vele szemben elkövetett fault után a 92. percben, hogy egy fantasztikus vágtát követően Rami a 16-oson belül már csak szabálytalanul tudja megállítani. Aztán előbb odaállt elvégezni a 11-est, végül azonban átengedte annak jogát Mandzukicnak. (Aki viszont nem élt a lehetőséggel – mármint a gólszerzés lehetőségével 🙂
A második félidőre kicsit leült a játék, viszont Javi Martinez lecserélését követően nagyobb tér nyílt Schweinsteiger és Kroos előtt, amitől újra felpörgött a Bayern-gépezet, több gólhelyzetet is kialakítottak, Kroos pedig megkoronázva teljesítményét, a korábbi Schweinsteigert idéző nagy gólt ragasztott. A Martinezt váltó Luiz Gustavo ugyanis jobban érzi azt, hogy tehermentesítse a védekezésben, labdaszerzésben Schweinsteigert, hogy annak több energiája maradjon a támadások támogatására.
Érdekesség: 15 éve fordult elő utoljára, hogy mindegyik német résztvevő nyer az első meccsen a Bajnokok Ligájában, és ez a bravúr ezúttal még úgy is sikerült, hogy mindhárom csapat képes volt kihagyni egy tizenegyest (Hummels, Dortmund – Huntelaar, Schalke – Mandzukic, Bayern).
