Spanyolország – Olaszország 4-0
Úgy látszik, ez az Eb már csak ilyen volt: a szövetségi kapitányok újfent érthetetlen döntéseket hoztak. Kezdjük del Bosquéval, akinek a hibáit az élet nem bosszulta meg, a csapata túl jó ahhoz, hogy a téves edzői lépések miatt elbukjon. És tegyük hozzá: a jó csapatnak szerencséje is van! Rakitic fejese akár már a csoportkörben búcsúztathatta volna a spanyolokat, az elődöntőben Ronaldo a rendes játékidő utolsó pillanataiban olyan helyzetet hagyott ki, amilyenből az esetek túlnyomó többségében gólt szokott szerezni, nem beszélve a teljesen lutri tizenegyespárbajról. Hogy ilyen szituációkba került a Rojas, azért elsősorban mestere sajátos döntései tehetők felelőssé. A csatárnélküli játék, a visszafogott támadófoci visszaüthetett volna. De ez nem következett be. Persze, lehet, hogy tanulni próbált a Barcelona kudarcaiból és tudatosan törekedett arra, ne szegezzék neki a kapujának egyetlen ellenfelüket sem.
Ebből a szempontból továbbra is indokolt – és én ebben teljes mértékben egyetértek vele, hogy a 4 védő előtt ott tartson 2 védekező középpályást is. Egy támadó felfogású csapatnak minden körülmény között ügyelnie kell arra, hogy ne kontrázzák le. A spanyolokat, legalábbis világversenyeken, nem szokták… És azért a kombinatív támadójátékban – mégha nem is közvetlenül a 16-os környékén – Busquets és X. Alonso is részt tud venni, ilyenformán nem sérül annyira az offenzív szemlélet.
Ez utóbbit sokkal inkább zavarja az, hogy elől szinte soha nem volt egy jól felismerhető támadóalakzat, mindig valami amorf képződmény jött ki, többnyire a del Bosque által adott pillanatban elképzelt legjobb játékosokból. Nem pozíciókra, taktikai elképzelésekre rakott fel a pályára játékosokat, hanem egyszerűen csak felküldte azokat, akiktől sokat várt, aztán majd csak megoldják valahogy. Megoldották, nem is olyan rosszul! Ettől még nem lehet nem hibásnak tekinteni az edző elképzeléseit (vagy azok hiányát)!
Ráadásul a kísérletezgetések Navas-szal, Negredóval totális kudarcba fulladtak. Megkockáztatom, ennek a két játékosnak talán még az Európa-bajnok keretben sem lett volna helye. Botrány, hogy az előbbi számos alkalommal játszhatott, míg a BL-győztes Mata mindössze pár percet kapott akkor, amikor már minden mindegy volt, hogy Llorente egyetlen percet sem kapott, miközben Negredo a cipőjét nem vihetné utána, és akkor még nem is beszéltünk az Eb-re ki sem vitt Soldadóról, aki a másik 2 csatárral szemben játszott a BL-ben (gólt is rúgott), 16 gólt szerzett a La Ligában (ugyanannyit, mint Llorente, többet mint Negredo) és mondjuk januárban még mesterhármast rúgott a címeres mezben.
Aztán persze a nagy öreg legyinthetne, ha mindezt felrónánk neki: gyakorlatilag csatár nélkül is ugyanannyi gólt rúgtak, mint 4 éve és jóval többet, mint a világbajnokságon, ahol ráadásul még egy meccsel többet is játszottak. Villa pótlása olyan jól sikerült, hogy míg korábban a gólrekorder szinte egymaga termelte a spanyol válogatott találatait, addig a mostani 12 gól 7 futballista nevéhez kötődik. Ezáltal kevésbé kiszolgáltatott a csapat. Ezt elismerem! Ráadásul a 12 gólból csak 3-at jegyzett igazi csatár (ennek okát mondjuk magyarázni nem szükséges), 6-ot támadó középpályások szereztek, 3-at viszont védekező középpályás, illetve védőjátékos…
Ami ennél sokkal megdöbbentőbb: a spanyol válogatott úgy nyert meg zsinórban 3 nagy tornát is, hogy egyenes kieséses szakaszban (10 meccsen) egyetlenegy gólt sem kapott!!! És ez nem csak a világklasszis kapusának, nagyszerű és önfeláldozó védőinek (pl. Puyol, Ramos, Pique) köszönhető, hanem a játékrendszerében keresendő a titok nyitja. Ami ráadásul trénereken átívelő jellegzetesség, mert Aragones másfajta futballja mellett ugyanúgy működött, mint a del Bosque-féle szisztéma alatt. Az egész a Konföderációs Kupa miatt azért sántít kissé, de szerintem épp a 2009-es megmérettetés tapasztalatai vezették a jelenlegi szövetségi kapitányt egy újfajta felismerésre. A spanyolok ellen jelenleg nincs olyan válogatott a földkerekségen, amely támadólag lépne, léphetne fel vele szemben – nagyon sajnálom, hogy 2010-ben nem jött össze az álomdöntő Brazíliával, mert amint láttuk, a szintén támadófocijáról ismert német és holland válogatott is beszorult a Rojas ellen. A brazilok azóta keresik önmagukat, de azért a persze nem teljesen reális összehasonlítást nyújtó Világkupa-döntő Barca-Santos aránytalanságai nyújtanak némi támpontot…
Hogy sikerülhetett 4 gólt rúgni ennek a hihetetlenül stabil olasz válogatottnak? Azt most felejtsük el, hogy 30 percig emberelőnyben játszottak a spanyolok, mert a 4-0 akár már akkorra is kialakulhatott volna. Számomra egyébként pedig nem indokolt, hogy emberhátrányban még 2 gólt kapjanak az olaszok. Ráadásul úgy, hogy a hátrány ellenére – 10 ember ide vagy oda – nem támadtak ki igazán. Kicsit úgy tűnt, mintha feltépték volna ingjüket és kidüllesztett mellel térdre rogytak volna: “Ide döfjetek!” Az a mentalitás, amit olyannyira dicsértem az olaszokban az elődöntő után, nyomokban sem volt felfedezhető. És nem csak a bekapott gólok, vagy Motta kidőlése után, hanem a meccs első percétől kezdve hiányzott.
Ez már az összeállításon meglátszott. Prandelli kihagyta a kezdőből az előző meccsen jobbhátvéd Balzarettit, aki pedig a németek ellen az olasz csapat egyik legjobbja volt, és visszatette Abatét. A döntést nem nagyon értettem, és utólag Chiellini játszatása is indokolatlan volt – legalábbis szélen mindenképpen, a sérülésétől függetlenül. Már az elődöntőben is az első félidőben rendre az ő oldalán bontották meg a védelmet a németek – igaz, nem Kroos, akinek ez lett volna a feladata, e helyett másfelé kóborolt, hanem Boateng, Khedira, Özil. Ezt már akkor látni kellett volna! Chiellini középen az első két meccsen a torna egyik legjobbja volt – még akkor is, ha Mandzukic gólja az ő lelkén száradt, a balhátvéd poszthoz azonban úgy tűnik, túlságosan lassú, és ott kint szélen már nehezebb jó helyezkedéssel e hátrányt korrigálni. Persze, lehet, hogy egészségesen minden másképpen fest. Akkor viszont ebben az esetben meg ezt kellett volna tudomásul venni – és a sérülésére való tekintettel kihagyni a csapatból. Az első gól előtt Fabregas nem egyszerűen lefutotta, hanem labdával együtt szabályosan megkerülte…
Sokkal súlyosabb hibának tekinti mindenki Motta becserélését. Az, hogy Prandelli Chiellini kényszerű cseréjével egy lehetőséget már elpazarolt, hogy Cassano nem fogja végigjátszani a meccset, és ezzel egy második csere lehetősége is foglalt volt előre, szintén tényként kezelendő. A lépéssel nem is várt sokáig a maestro, a szünetben behozta a Milan-támadó helyére di Natalét, aki 2 gólhelyzetével még visszahozhatta volna a reményeket, de ezekkel el is lőtte az összes puskaporát. Hogy mindezek után bő fél órával a vége előtt kétgólos hátrányban Prandelli kihasználta a 3. cserelehetőségét is, szeintem érthető és elfogadható – már nem volt mire várnia. Az azonban, hogy a támadó szellemű Montolivo helyére a védekező típusú, ugyanakkor sérülése miatt mérkőzések óta nem játszó Motta menjen fel a pályára, az abszurd kategóriájába tartozik. A sors pedig gyorsan büntetett a kockázatos lépésért. Mi indokolta ezt a cserét? Nem tudom. Talán Prandelli is azt gondolta, a padon ülők közül ő a legjobb játékos, nem pedig azt nézte, az adott szituációban ki segíthetne többet. A korábbi meccseken egész jól beszálló Diamanti vagy Nocerino egyaránt jó döntés lehetett volna. Most mondjuk jöhetnénk azzal, annak idején Cruyff mindenkit megdöbbentett, amikor hátrányban védekező középpályást cserélt be, mondván, ahhoz, hogy támadjunk, meg kell szerezni a labdát. Igaz! (Bár annak idején is jellemző volt, hogy a Barca ellenfeleinél nagyobb mértékben birtokolta a játékszert, és talán egy olyan játékos, aki meg tud bontani egy betömörülő védelmet – csellel, szabadrúgással, fejjel, nagyobb hasznára válhatott volna a csapatnak…) És ezen a meccsen is állt, hogy a mérkőzés azon szakaszában már nem nagyon volt az olaszoknál a labda – az első félidőben még övék volt a nagyobb labdabirtoklási arány (!). Akkor viszont ennyi erővel behozhatta volna Maggiót is, aki alapvetően védőjátékos, de a Napoliban is rengetegszer kiveszi a részét a támadásokból.