Az Eb legjobb 11-e az alomfoci.hu szerint

Mielőtt azonban az egyes pontokra kiemelnénk a játékosokat a mezőnyből, két dolgot szeretnénk még érintőlegesen tárgyalni. Ahogy korábban többször is hangoztattam: Iniesta volt számomra a legjobb játékos az Eb-n, és ez nem egy nagyszerű finisnek köszönhető, hanem az első meccstől kezdve nyújtott produkciójának. Remélem, az UEFA is ilyen értelemben szánta neki ezt az elismerést, és nem azért, mert a győztes csapat vezéregyéniségét kellett kiemelni, ahogy 8 éve pl. Zagorakis, vagy 4 éve sokkal inkább megérdemelten Xavi bezsebelte ezt a díjat. Sajnos, az utóbbi zseniális osztogató felett eljárt az idő. Az aranyérmes csapat biztos tagja volt, ám a korábbi kvalitásaihoz mérten messze alulteljesített, a zseniális passzpontossági mutatóit már csak a biztonsági átadások tömegével tartotta fenn, lyukba betett labdákkal, kiugratásokkal, amelyek korábban a védjegyei voltak, alig próbálkozott. Igaz, a döntőn, amikor is feltűnően előrébb játszhatott, mint korábban – és ilyen szempontból nem csak ő hibáztatható a visszaeséséért, adott két nagyszerű gólpasszt is éppen a hiányolt kiugratások fajtájából. Az viszont az egész tornára jellemző volt, hogy a spanyol támadásokból sokszor csak akkor lett valami, ha Iniesta behúzódott Xavi helyére. A döntőn is onnan ugratta ki halálpontos labdával Fabregast az első gól előtt.

Ugyanakkor Iniesta megérdemelt, sőt, általunk követelt “Eb-aranylabdája” mellett meg kell említenünk, hogy a döntő legjobb játékosának nem őt választottuk volna, hanem Cesc Fabregast, aki feltűnően jó szellemben játszott, több ötletes, látványos megoldást is bemutatott. Ezt a statisztikai mutatók is alátámasztják, az offenzív adatok szinte mindegyikében jobban is teljesített, mint Andrés, csupán kevesebbszer ért labdába, ami azonban betudható annak, hogy negyedórával rövidebb ideig lehetett a pályán, illetve annak is, hogy kvázi ő töltötte be a hiányzó csatár helyét, így értelemszerűen ritkábban jutott el hozzá a Tango 12…

És akkor nézzük az Álomfoci All Start!

1. (kapus) Iker Casillas – nem kétséges, hogy ő továbbra is a világ legjobb kapusa. És ez akkor is áll, ha látszólag ellentmondásban van azzal, hogy egyben a világ legjobb csapatának (mármint válogatott szinten 🙂 hálóőre is. A mai futballban ugyanis a legeredményesebb gárdák, akár a legjobb védelemmel felszerelkezve is rá vannak utalva egy kivételes képességű kapusra. Nem véletlen, hogy a torna által visszaigazolt, magas szinten jegyzett olasz vagy német válogatott kapuját is világklasszis portások védik. Casillas azzal előzte Buffont és Neuert, hogy az egész tornán mindössze egyetlenegy gólt kapott (igaz, ez nem csak az ő érdeme), de legfőképpen azért, mert hihetetlen magabiztosságot árasztott, hibátlanok voltak a kijövetelei és amikor nagyot kellett fogni, akkor hozta a bravúrokat is (olasz helyzetek az első meccsen, Rakitic fejes, tizenegyespárbaj, Pirlo veszélyes szögletei vagy di Natale ziccere a döntőben).

A négyes védősor kicsit torz formát nyújt majd, mivel két balhátvédet és két belső védőt teszek be, de igazán jó jobb oldali védőteljesítménnyel a legjobb csapatokban nem találkoztam. Ezen a poszton szerintem a legjobb teljesítményt talán kissé meglepő módon a francia Debuchy és az angol Johnson nyújtotta. Hátul biztosak voltak és sokat támogatták a támadásokat is. Az All Starba csak a csapataik visszafogott teljesítménye miatt nem férnek be.

2. (szélső védő) Philipp Lahm – a német csapatkapitány összeségében véve egy jó szezont és egy jó Eb-t tudhat maga mögött, mégha benne egyelőre valószínűleg a csalódások hagytak rövidtávú emlékeket. (Még a jobbhátvéd pozícióval is kiegyezhetünk, hiszen ő eredetileg jobblábas és a Bayernben ennek megfelelő oldalon játszik – többnyire, az Eb-n azonban átengedte ezt a helyet Boatengnek és a számára nem idegen bal szélen támogatta a német védekezést és támadójátékot egyaránt. Igen, őt elsősorban offenzív kvalitásai miatt ismerjük el, de ez, ugye, a mai futballban egy szélső védőtől már elmaradhatatlan adottság. Nem felejtjük el azonban az elődöntőn vétett nagy hibáját a második gól előtt. Mégis inkább a szépre emlékezünk: pl. a görögök elleni fantasztikus találatára!

3. (szélső védő) Jordi Alba – a Valencia volt és a Barca újdonsült bekkjét már jól ismerhettük technikai adottságairól, játéka gyakorlatilag sok rokon elemet mutat Lahméval. Képes látványos játékra, katalán drukkereknek jó hír, hogy Iniestával nagyon érezték egymást a bal szélen, rengeteget futott fel-alá, sokat kivette a részét a támadásokból (ld. szenzációs gólpasszát a franciák ellen), szerzett egy szép gólt is lélektanilag fontos pillanatban a döntőben. A védő feladatára sem lehetett panasz, persze az előretörései miatt gyakran hagyott nyitott területet maga mögött, ám ezt gyorsaságával tudta kezelni, Ramosnak és Piquének ritkábban kellett kisegítenie az ő szélén, mint a másik szélen, Arbeloa oldalán.

4. (belső védő) Pepe – ez az elismerés nagyon értékes, mert én alapvetően nem szeretem Pepe-et. A portugál védő azonban ezen az Eb-n a jobbik arcát mutatta. Félelmetesek a defenzív mutatói, talajon és a levegőben egyaránt verhetetlen volt, és végezte ezt a feladatát hihetetlen tisztasággal. Ha arról volt szó, nem szégyellte amolyan futsalos megoldással kirúgni oldalra a labdát. Egy sárgát ugyan kapott, ám 5 meccsen 10 faultja a halálcsoport és a spanyolok elleni 120 perc után igancsak tiszta játékot takar. És hogy mindezt szó szerint megfejelte egy szép góllal, már csak hab a tortán. Nagyszerű teljesítménye nélkül nem hiszem, hogy bronzéremig jutott volna a portugál válogatott.

5. (belső védő) Sergio Ramos – itt igazán nagyot vívódtam a két spanyol belső védő között, végül azonban úgy éreztem, a Real védője megbízhatóbb teljesítményt nyújtott, mint Pique. Ramos mindig ott volt, ahol kellett. A védelemnek igazi vezéregyénisége volt. Pique jól játszotta az “altiszt” szerepét, de ez most sajnos, csak ennyire volt elég. Sergio fejjel is magabiztosabb volt, nagyon sokat tisztázott. Kicsit sajnáltam, mert látszott, nagyon szenved, amiért bent kell játszania és nem mehet előre, mint jobbhátvéd korában. Hátul azonban ő volt az, aki Casillas mellett biztosította a félelmetes gólnélküliséget. Egy nagy hibát az ő számlájára is felírhatunk ugyan, ám a Balotellinek a nyitómeccsen eladott labdájából nem lett semmi, köszönhetően egyrészt az olasz támadó mélaságának és saját megalkuvást nem ismerő mentalitásának. Más abban a szituációban feladta volna és megáll vagy csak alibiből fut vissza – talán Balotelli is erre bazírozott 🙂

Kicsit sajnálkozva, de kihagytam a középpályáról Schweinsteigert, aki a csoportmeccsek alatt még nagyon jó volt, de sérülése egyre jobban hátráltatta a játékban, a két gólt szerző, még gólpasszt is jegyző Fabregast, aki hol volt, hol nem volt, pedig a kiismerhetetlen spanyol offenzív elképzelések áldozataként a maximumot kihozta del Bosque konfúz taktikai utasításaiból, Marchisiót, aki az első néhány meccsen óriásit focizott, ám ahogy az olasz válogatott egyre jobb lett és előrébb jutott, ő úgy szürkült bele a mezőnybe, ugyanez igaz de Rossira is, aki védőként kiemelkedőt nyújtott, a középpályán is megbízható volt, de ott már semmi pluszt nem volt képes hozzátenni az azurrik játékához, továbbá sajnálom Steven Gerrardot, aki ugyan fényévekre van egykori offenzív önmagától, de a szegényes taktikában, amit Hodgson rájuk erőltetett, tökéletesen látta el szerepét, mind a védekezésben, mind a támadásépítésben. És ha elől nem nagyon tűnt is fel, hiányoztak látványos löketei a kapura, azért az nem véletlen, hogy 3 fejes gólt is az ő beadása előzött meg. Ugyanígy fájó volt kihagyni a cseh Jiraceket, aki egy szerény képességű csapatban hatalmas munkabírással és magabiztos technikai tudással végezte dolgát, ráadásul két, csatárokat megszégyenítő gólt is szerzett.

6. (középpályás) Andres Iniesta – az Eb legjobbjának egyértelműen itt a helye. A spanyol offenzívák esze és szíve volt, megállíthatatlanul cselezett előre, sokszor még szabálytalanul is csak nehezen tudták feltartóztatni, passzainak szeme volt. Kicsit többet kereste a kelleténél pajtiját, David Silvát labdával, de ez jó focistáéknál már csak így megy, annak adják a labdát, akinél úgy érzik, jó helyen van.

7. (középpályás) Andrea Pirlo – lehet, hogy ha csak 1-0-ra kapnak ki a döntőben az olaszok, őt választják a torna legjobb játékosának, mert a spanyolok csapatként voltak nagyon erősek, kiemelkedő egyéni teljesítmények nélkül, míg a Juve irányítója magasan az olasz csapat fölé nőtt, és újra 5-6 évvel korábbi világbajnok és BL-győztes énjét idézte. Az olaszok támadójátékában, labdajáratásában megkerülhetetlen volt. Nála a labda mindig jó helyen volt, nem igazán lehetett elválasztani tőle és általában szorongatott helyzetben is pontosan passzolt. Szabadrúgásgólja élményszámba ment. Manapság, amikor azt gondolnánk, nincsenek már klasszikus irányítók, öröm látni, hogy – mégha karrierjüktől lassan búcsúzóban is, léteznek igazi játékmesterek.

8. (középpályás) Xabi Alonso – hihetetlen stabilitást tudott adni ezúttal is csapatának. Liverpool, Real, spanyol válogatott. Amit ezekkel a csapatokkal elért, az mind elképzelhetetlen lett volna az ő megbízható, precíz játéka nélkül. Akkor is itt lenne a helye, ha a franciákat nem az ő két góljával verik meg a negyeddöntőben…

9. (középpályás) David Silva – nála azért rezgett a léc, mert nagy hullámzásokat mutatott a teljesítménye az Eb során, amikor azonban jól ment neki a játék, akkor tényleg All Star formában futballozott. Első meccses gólpassza talán az Eb legszebb assistja volt, az írek elleni gólja egész biztosan a legszellemesebb és a döntőben az egyik legmeghatározóbb momentum volt a vezetést megszerző találata. A portugálok ellen gyenge volt, a többi meccsen viszont a Silva-Iniesta tengely határozta meg az Európa-bajnok támadójátékát.

A támadósorból kihagytam Fernando Torrest, akit legszívesebben betettem volna, de sajnos, én nem szavazhatom meg neki azt a bizalmat, amit a saját szövetségi kapitánya megtagadott tőle. Torres 3 gólt szerzett, de különösebb jelentősége egyiknek sem volt. Az íreket nélküle és góljai nélkül is verték volna, a döntő pedig már eldőlt, mire beszállt. Fernando alig játszott pedig – szerintem – kellőképpen bizonyította, amikor a pályán volt, hogy helye van a csapatban, mind teljesítménye okán, mind pedig taktikai megfontolásokból kiindulva. Balotelli sem kvalifikálhatta magát a 3 góljával, mert az egyik – megint az írek! – igazából már nem osztott, nem szorzott, a németek elleni 2 fontos góljából mondjuk csak kis részben vesz le a német védelem rövidzárlata, a többi meccsen viszont veszélyesen, de nem jól játszott. Keveset futott, öncélú volt, a nagy lehetőségeit pedig elmamlaszkodta. Hogy a harmadik háromgólos kimaradóról is írjak: talán Ronaldo kihagyása a legkevésbé indokolt, én azonban állítom, ő annál sokkal többet tud, mint amit az Eb-n nyújtott. Az első meccsen nem tűnt ki, a dánok ellen nagyon gyenge volt, a hollandok ellen már azt hozta, ami tőle várható, a szerény csehek ellen is, igaz, a lehetőségeiből egynél azért több gólt is illett volna kihoznia, a spanyolok ellen pedig nem váltotta meg a világot, bár tény, hogy lekötötte a teljes spanyol csapat figyelmét. Kihagyta azonban a meccslabdájukat, és az egész tornán nem rúgott egyetlen szabadrúgásgólt sem, holott rengetegszer lőhetett ígéretes helyről.

10. (csatár) Mario Gomez – befejezőcsatár, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A góljai őt igazolták, meggyőződésem, hogy amennyiben nem toporog ott Klose a háta mögött és nagyjából végigjátssza a tornát, 6-7 góllal fejezi be. Aztán Löw gyönyörűen padlóra küldte és ezzel a saját csapatát is kiherélte. A görögök ellen nem kezdette, csak pár percet kapott, az olaszok ellen pedig lehozta a szünetben, pedig nem Gomezen múlt, hogy nem jutott el hozzá labda – az elődöntőt Löw ott vesztette el szerintem. Máig nem értem, miért nem mert átállni 4-4-2-re és játszatta kétgólos hátrányban mindkét csatárát…

11. (csatár) Zlatan Ibrahimovic – szinte biztos vagyok benne, hogy ez a döntésem fogja a legtöbb vitát generálni, de vállalom. Zlatan mindhárom meccsükön jól játszott, úgy ahogy egyébként nagyon is tud: erőszakosan, labda- és magabiztosan, gólerősen. Nem maradtak el a látványos megoldások sem, bár nyilván a legtöbb embernek csak tetszetős gólja jut eszébe. Igen, kiestek a csoportkörben. Ám szerintem mindhárom meccsen támadó szellemben, jól játszottak, a fegyelmezetlenség és a balszerencse sújtotta csak őket. Ibra sokat játszott a false nine pozícióban, de előtte Elmander és Rosenberg impotens volt, ha lett volna helyettük egy Henrik Larsson, de legalább egy, azóta másodedzővé öregedett Allbäck, vagy amikor előre ment csatárnak, a régi Anders Svensson és Kjällström szolgálta volna ki, akkor a svédek sokkal többre lettek volna hivatottak.