A cím nem arra utal, hogy a döntőbe jutás kérdése végül tizenegyespárbajban dőlt el, hanem inkább arra, a két fél egymást felülmúlva tette élvezhetetlenné a játékot. Egy-két látványos pillanattól eltekintve büntetéssel ért fel végignézni a meccset, amit ráadásul 120 percen keresztül nézhettünk.

A spanyol válogatottat tétmérkőzésen az elmúlt években egyedül a paraguay-i válogatott lepte meg igazán. Nelson Valdezék hihetetlen futómennyiséggel operálva már 60-70 méterre a saját kapujuktól letámadták a Rojas védelmét, hogy ne gurigázhassanak nyugodtan hátul, abból felépítgetve a támadásaikat. 90 percen keresztül nem lehet letámadni, ez fizikálisan lehetetlenség, és a dél-amerikaiak végül kapitulálni kényszerültek, de azért jogosan merül fel a kérdés, mi lett volna, ha megadják Valdez szabályosnak tűnő gólját vagy Cardozo berúgja a tizenegyest. Ebből a szempontból nem is volt olyan rossz taktikai elképzelés Gerrardo Martino szövetségi kapitány részéről. Azóta sem próbált meg senki ilyen energiát felőrlő, bátor, de egyben kockázatos vállalkozásba fogni a spanyolok ellen.

Paulo Bento végre valami hasonlóval próbálkozott. A portugálok, mint egy korábbi bejegyzésben már említettem, egyébként is a középpályát megszállva próbáltak eddig labdát szerezni, most ezt a fajta letámadást még jobban kitolták. Egyértelműen az volt a cél, hogy a spanyol védelem ne dajkálgassa a labdát, ne tudjon nyugodtan támadásokat indítani a mélységből építkezve. A következmény? Pique-ék gyakran zavarba jöttek, előrevagdosták a labdákat vagy Casillast is be kellett venniük a játékba, aki többnyire szintén nem tehetett egyebet, mint felrúgta a mezőnybe. Ehhez nincs is beszédesebb adat annál, mint hogy Casillas az Eb addigi 4 meccsén átlagban 23,5-szer ért labdához (a legtöbbször az olaszok ellen, akkor is csak 28-szor), tegnap azonban 47-szer (!). (Ez a számadat akkor is sokkal nagyobb, ha csak a 3/4 vesszük, tekintve hogy most 120 percet játszottak a korábbi 90-ekkel szemben.)

Persze, a felrugdosott labdákat ritkán szerezték meg a spanyolok, hiszen a portugáloknál hátul jól fejelő játékosok álltak, a spanyol támadó alakzat pedig Iniesta, Silva vagy Xavi személyében nem éppen magasságáról híres… Ennek kapcsán említeném meg, del Bosquét továbbra sem értem. Ezúttal mégis úgy gondolta, hogy szüksége van csatárra, és a kezdőbe jelölte azt az Alvaro Negredót, aki a tornán eddig csak a horvátok ellen taktikai csereként lépett pályára. Most a képességeit összehasonlítva a keret más csatáraival külön nem taglalnám, csak utalnék egy statisztikára: Negredot 4-szer foultolták, ha jól emlékszem minden alkalommal fejpárbaj során.

Na már most: ha del Bosque azért állította őt a csapatba, mert tudta előre, hogy a portugálok letámadnak, a spanyol védők kénytelenek lesznek a játékuktól alapvetően idegen felívelgetésekbe kezdeni, B. Alves és Pepe jól fejel, de pl. Llorente még jobban fejel, és pont ezért nem őt állítja a csapatba, hisz a spanyolok nem húzódnak annyira fel, hogy a támadóharmadban lefejelgetett labdákat megszerezzék, illetve azokért még meg is kellett volna harcolni, Negredo viszont közel azonos magassággal rendelkezik, mint a két említett portugál védő, akik ráadásul nem ismernek sok kecmect, tehát rendre lefoultolják majd az egy szem csatárt és ilyen módon fel lehet juttatni előre a labdát, hogy a szabadrúgások után már a támadóharmadban kezdhessenek el gurigázni, nos, ha mindezt valóban így tervezte el az öreg, akkor ő minden idők legjobb edzője, de a fenti eszmefuttatással kapcsolatban erős kétségeim vannak.

Pedig ugyanezt támasztaná alá, hogy az 54. percben pedig azért hozta le a Sevilla támadóját, aki talajon a spanyol sokpasszos (sőt, sokszor minden egyéb más) futballra teljesen alkalmatlan volt, mert a portugálok belátva, hogy nem fogják végig bírni, meg egy kicsit tudatosan is kijjebb engedve a spanyolokat a szorításból (nem is alaptalanul a kontráknak több területet remélve) visszább húzódtak, így a korábbi felívelgetések abbamaradtak.

Apropó lefoultolás. A játék jellegére nagyon is jellemző, hogy Negredo mellett többnyire a spanyol védők (és nem a támadó típusú játékosok) kerültek a földre egy-egy szabálytalan párharcot követően.

A játékból és Ronaldo miatti aggodalomból táplálkozva a korábban is ritkábban előrekalandozó Arbeloa maradt meg a pozíciójában, az újdonsült Barca-játékos Jordi Alba viszont sűrűn tört előre és az ezúttal visszafogottabb Iniestával karöltve még legalább próbálkozott némi támadgatással a bal oldalon. Mert összességében véve a spanyolok az első pár percet és a hosszabbítást leszámítva nem nagyon erőltették Rui Patricio kapujának veszélyeztetését. A 2 x 15 percben mutatott aktivabb játéknak köszönhetően a statisztika némileg feljavult spanyol szempontból, és így összességében véve 64%-os labdatartással és 85%-os passzolási pontossággal zártak, ami nagyjából megfelel egy átlagos spanyol válogatott meccs adatainak. A legkevésbé sem a 90 perc utáni statisztika! Abban ugyanis mindössze 53%-47%-ra nyerték meg a labdabirtoklást, és csak 75%-os pontossággal passzoltak, ami alapján nem is lehetne Xaviékra ismerni. Ráadásul a kapuralövések számában is alulmaradtak (10-6, azon belül pedig 2-1). Ha Ronaldo kicsit többet gyakorolja a szabadrúgáslövést, vagy azok előtt nem annyira a bohóclépéseire koncentrál, mint inkább magára a lövésre összpontosít, akkor most jó eséllyel nem a címvédő készülhet a döntőre…

Be kell valljam, sok éve vagyok a spanyol válogatott futballjának a híve, de a tizenegyespárbaj során egy cseppet sem izgultam a sikeréért. A kiábrándító játékuk után közömbös volt számomra, melyik ibériai társaság küzdhet meg az aranyért. Valahogy nem tudok azonosulni del Bosque nézeteivel sem, aki 3 éve a Konföderációs Kupa elődöntőjében, nem volt hajlandó lecserélni az aznap szemmel láthatóan elátkozott Villát vagy Torrest, miközben a süllyesztőbe küldte az akkoriban még hasonlóan gólerős Güizát, most viszont Villa hiányában az egyetlen épkézláb, sokoldalú csatárát mellőzi látványosan, pedig meggyőződésem, hogy Torressel – mégha nem is ő szerezné a gólt – látványosabb, gólerősebb lenne a spanyolok játéka. De lehet, hogy nem ez a cél! 2000-ben azután vette át a Real Madridot, hogy azt a BL-ben a Bayern München álomfocival oda-vissza szétalázta, aztán helyrerázta a társulatot és az elődöntőben újra összekerülve már legyűrték a bajorokat. A célfutball diadalmaskodott a szép játék felett! Ha vasárnap újra Casillas emelheti magasba a trófeát, mondhatnánk, az élet a veterán trénert igazolja. Én személy szerint viszont nem ezért szeretem a labdarúgást és nem ezért szerettem eddig a spanyolok fociját…