Olaszország – Németország 2-1

A sorozatoknak valóban csak annyi az értelmük, hogy egyszer megszakadjanak. Ez azonban most (még) nem történt meg. A németek “Angstgegner”-e, akit tétmeccsen még soha nem győztek le, ezúttal is leküzdhetetlen akadálynak bizonyult. Pedig előzetesen mindenki a tornán eddig 100%-os német válogatottat tartotta esélyesebbnek.

A két mester egy-egy apróbb meglepetést megintcsak tartogatott a futballközvéleménynek, na, meg persze ellenfelének. Löw visszatette a csapatba Podolskit, ezzel szemben a korábban csak Özil helyén vagy a védekező középpálya valamelyik posztján bevetett Kroost a jobb oldali támadó középpályán játszatta. Ez a lépése már csak azért is volt furcsa, mert Kroos ballábas, ráadásul azon a poszton, ahol most szerepet kapott, Müllert és az előző meccsen igen aktív Reust is játszathatta volna. (Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy Kroos eddig egyetlen Eb-meccsen sem kezdett.) Ráadásul a ballábasságából adódóan rendre behúzódott jobb oldalról és középen tűnt fel, ezáltal azonban elvette a területet Öziltől, aki emiatt gyakran éppen Kroos helyére húzódott ki a jobb szélre, illetve Schweinsteigertől. Amikor Kroos középről bal felé vezette a labdát, majd visszafelé bepasszolta a védők gyűrűjéből kilépni szándékozó Gomeznek – a labda azonban pontatlan volt, így a helyzetből nem lett semmi, mindenkiben felvillanhatott a jelenet, ahogy Schweinsteiger hasonló szituációban gólpasszt adott Gomeznek a hollandok ellen. Ez a különbség! És Schweini éppen Kroos fegyelmezetlen elmozgásai miatt nem került oda ezen a meccsen. Persze, nem kell ezen csodálkozni, Herr Löw, ha egy ballábas futballistát kiteszünk a jobb szélre: automatikusan befelé fog cselezni, passzolni, mozogni…

Ettől függetlenül volt Toninak néhány ígéretes lövése 20-22 méterről, amelyeket Buffon csak üggyel-bajjal hárított, ám a második félidőben a legnagyobb helyzetét 16 méterről fölé durrantotta. Az is lehet, hogy Schweinsteigertől már csak azért sem vette el a területet, mert taktikai utasításként meg lett hagyva, inkább Khedira menjen előre a támadásokat segíteni, így Sami többször került gólveszélyes helyzetbe az olasz kapu előtt.

Utólag visszatekintve a nagy kérdőjel Schweini nem igazolta a csapatba állítását. A német sajtó az elődöntő előtti napokban óránként cikkezett arról, milyen egészségi állapotnak örvend (vagy éppen nem örvend) és hogy Löw mennyire ragaszkodik hozzá, neki mindenképpen játszania kell! A játékán nagyon látszódott: kár volt erőltetni! Schweinsteiger nem élete meccsét játszotta, és ha már nem volt egészséges, nem jobb lett volna esetleg az amúgy is kezdőbe jelölt Kroost játszatni a helyén, a jobb szélen pedig Müllert vagy Reust?

Prandelli a kezdetben alkalmazott 3-5-2-es felállás után most harmadszor is a 4-4-2 mellett tette le a voksát, amely felállás egyébként az 1990-es olaszországi vb-n vált a legnépszerűbb taktikai formációvá és tehető talán felelőssé azért, hogy az egy meglehetősen gólszegény tornára sikeredett. Gólzáporral mondjuk az olaszok sem kényeztettek eddig bennünket, de azért a két csatár melletti bátor kiállás egy olyan korban, amikor az egy csatáros vagy csatár nélküli játékrendszerek vannak divatban, mindenképpen dicséretes. És még azt se nagyon mondhatjuk, hogy nem alakítanak ki elég gólhelyzetet.

A korábbi két meccsen bizalmat kapó Abate dörzsölhette a kezét, amikor a helyén pályára lépő Maggio begyűjtötte a második sárgáját. Szegény biztosra vehette, hogy az elődöntőben is kezdő lesz majd, és inkább úgy tűnt, Bonucci lesz Chiellini felépülésének vesztese. Bonucci azonban maradt, Chiellini pedig kikerült a számára nem idegen balhátvéd posztra. Mindez még mindig nem érinthette volna Abate helyzetét, azonban Prandelli egy huszárvágással átdobta a ballábas Balzarettit a jobb szélre, aki nem csak védő feladatát oldotta meg, hanem sokszor a csatárok vonala előtt rohamozta Neuer kapuját.

A statisztika a németek abszolút fölényét mutatta és mondjuk a meccs képe alapján is többször pattogott a labda az olasz tizenhatos környékén, mint a másik oldalon, ugyanakkor a veszélyesebb helyzetek olasz támadások végén alakultak ki. Az ígéretes német lehetőségek többsége ugyanis gyermeteg befejezést nyert, illetve az olasz retesz jól zárva hatástalanította őket – némi szerencsével is fűszerezve persze. Az azurri hamar előnyhöz jutott – függetlenül attól, hogy előtte is, utána meg pláne a németek támadtak aktívabban.

Mindkét olasz gólt óriási védelmi hibák előzték meg: Cassano testi kontaktus nélkül kerülhette meg az egy pillanatra tankhajó benyomását keltő Hummelst, akinek két társa eközben elfelejtette, nem fizetett belépődíjat, hogy nézőként vehessen részt a mérkőzésen, hogy aztán Badstuber buta helyezkedési hibája csak tetézze a bajt, mindez azonban nem sokat von le a két olasz csatár érdemeiből: Cassano remekül fordult le és adta be a labdát, Balotelli pedig klasszis csatár módjára vált le a védőjéről és fejezte be a támadást. A második gól előtt pedig Lahm követett el nagy hibát, mert amikor Balotelli már a kapu felé tartott, ő még mindig azon törte a fejét, hogy lesre állítson, embert fogjon vagy a labda útjába keresztezve tisztázzon. Ha időben dönt, bármelyik megoldás helyes lehetett volna, így viszont a City támadója köszönte szépen és élt a kínálkozó lehetőséggel.

Két dologra szeretnék még kitérni: a tizenegyesre és a mentalitásra. Szerintem nem volt tizenegyes! Igen, Balzaretti hozzáért kézzel a labdához. Miért is? Mert Klose előtte szabálytalankodott vele, húzta-vonta. Másfelől én soha nem voltam híve annak, hogy a 16-oson belül a támadást, gólhelyzetet semmiben sem befolyásoló vétlen kezezésnél büntetőt ítéljen egy játékvezető. Az ezzel kapcsolatos másik felvetés: 92. percben, 2-0-ás állásnál befújják. Befújta volna ugyanilyen szituációban a tizenegyest a bíró, ha a 80. percben járunk, vagy éppen a 92. percben, de 2-1 az állás??? Majdnem biztos vagyok benne, hogy nem! Ez pedig azt jelenti, hogy ugyanolyan tényállás mellett a döntés annak esetleges következményeinek a függvénye??? Nem emlékszem, hogy a szabálykönyvben meg lenne említve egy ilyen típusú mérlegelés lehetősége a játékvezetők számára…

A másik dolog a mentalitás! A németek mentek előre egész meccsen, a korai hátrányba kerülés után, ugye, már kénytelen is voltak, de mindezt igazi hit és lelkesedés nélkül tették. Míg az olaszokon látszott: szívvel-lélekkel játszanak és ha kell, csúsznak-másznak a győzelemért – azért persze elég gyakran elegánsan és tetszetősen is tettek érte. A mérkőzések előtti himnuszok a játékosok felspannolásában akár akarjuk, akár nem komoly szerepet játszanak. Nyilván az olyan nemzetek, amelyeknek forradalmi induló jellegű a himnusza (pl. mexikói, francia, vagy akár az olasz) előnyben vannak a patetikusabb vagy akár szomorúbb “nemzeti dalokkal” rendelkezőkkel szemben. Az olaszoknál mindenki nem csak egyszerűen énekelte, hanem szinte üvöltve énekelte a Fratelli d’Italiát, amelynek utolsó soraiban többször is felhangzik, hogy készek vagyunk meghalni, mert Olaszország (harcba) hív bennünket. És ugyanez látszott a játékukon is: az olaszok nagyon odatették magukat! Az eddig keveset mozgó, nagyanyó stílusban futballozó Balotelli is rengeteget futott, már a német védelem labdajáratásait megzavarták letámadásaikkal.

Ezzel szemben a németek? Nos, sorolom: Lahm, Neuer, Badstuber, Kroos, Schweinsteiger, Hummels énekelt. Boateng, Khedira, Özil, Gomez és Podolski nem. Az összefüggéseket nem szükséges magyarázni. Az olaszoknál Balotelli is énekelt, mégha nem is akkora lelkesedéssel, mint a többiek. Ez azért is fontos, mert korábbi meccseken ez nem volt rá jellemző. A német futball az elmúlt kb. 5-6 évben alapjaiban változott meg. A korábbi nagy küzdő, ám kevésbé ötletes és tetszetős futballt játszó Nationalelf helyét átvette egy látványos, élvezetes támadófocit játszó csapat, amely azonban a korábbi erényekkel már kevésbé rendelkezik. 2-0-nál ezért gondoltam azt, hogy itt már nem fog bekövetkezni a pl. 80-as évek nagy fordításaihoz hasonló feltámadás.

1994-ben Baden-Württembergben egy serdülőbajnok csapat edzésén vehettem részt. Az ügyes focisták délszláv, török, olasz bevándorlók, vendégmunkások gyerekei voltak. 2002-ben a vb-bronzérmes török válogatottban a csapat fele olyan játékosokból állt, akik Németországban születtek és nőttek fel, sőt, többségük akkoriban is éppen a Bundesligában játszott. Magukávé tették a német futballiskola erényeit, sokat futottak, fegyelmezettek voltak és ha kellett leütközték az ellenfelet, de mindemellett komoly technikai tudással is rendelkeztek, ami még erősebbé tette a csapatukat. A mostani német válogatottban számos olyan játékos van, amely a német futballiskolán nevelkedett, de más jegyeket is hordoz magán-magában és ezzel vált sikeresebbé. Így lett a német futball másabb, sok tekintetben jobb, de hiányoznak belőle olyan tulajdonságok, amelyek a mostani sikerhez szükségeltettek volna.

Nem temetném ezt a fiatal csapatot, amelynek kapujában ott toporognak újabb fiatal, dortmundi reménységek, de talán megújulásra szükség lenne: a padon. Én nagyon nagyra tartom Joachim Löwöt és az elmúlt években elért sikereit, akár ezt a bronzérmet is, senki sem vitathatja el tőle. Ugyanakkor az a beletörődés, összeomlás, amit láttam rajta a meccs során, a vég kezdetét jelezte számomra. Ugyanaz az apátia volt látható az arcán, mint Guardioláén a Chelsea elleni BL-elődöntőn. Egy szövetségi kapitánynak nem az a dolga, hogy a 40. percben magába roskadva üljön a padon, mert kétgólos hátrányba került a csapata. A pálya szélén állva kellett volna űzni, hajtani a csapatot, lelkesíteni a srácokat…