egyrészt Jürgen Klopptól, másrészt ez a vereség jelzi, van még házi feladat, amit meg kell oldania.
Persze, ne vonjunk le messzemenő következtetéseket! Alig egy hónapja készül a spanyol trénerrel a müncheni csapat, és egy teljesen új játékrendszert kell elsajátítaniuk, sok játékos számára teljesen új, szokatlan pozícióban. Ráadásul többen sérülés vagy a Konföderációs Kupa miatt nem csinálták végig az eddigi felkészülést, így velük Guardiola még nem kíván komolyan számolni.
De!
A meccset a jobb csapat nyerte, mégpedig az, amelyik pont úgy játszott, mint a Bayern München az elmúlt szezonban. Ez egy nagyon fontos tanulság!
Igen, a BVB a megszokott kerettel, a megszokott felállásban játszott, ráadásul hazai pályán. Mindez megkönnyítette a dolgát. Ám a bajoroknál láttam olyan hibákat, amelyek Guardiola-specifikusak.
Pepnek tudomásul kellene vennie, hogy a Bayern nem a Barca. Nem lehet velük ugyanazt a futballt játszatni, és jobban kellene építenie a meglévő erősségekre, erényekre. Természetesen Thiago tökéletesen érti és érzi ezt a játékot, nem véletlen, hogy eddig ő a Bayern legjobban szereplő játékosa, bizonytalanná téve Schweinsteiger jövőjét, ami szerintem igencsak elgondolkodtató mind Schweini, mind a német válogatott szempontjából. (Igaz, ez utóbbit nézve jó hír: a tavaly is szuper szezont maga mögött tudó Gündogan óriási formában van.)
Lehet, hogy olyan zseniális futballisták, mint Lahm vagy Robben tökéletesen alkalmazkodtak az új szisztémához, ám a többségnek látszólag vannak gondjaik még annak elsajátításával. Apropó, Lahm. Ő középpályára feltolva is hibátlanul teljesített, és most a megszokott posztján szélső védőként is a mezőny és abszolút a Bayern egyik legjobbja volt. (Két gólpassza meg önmagáért beszél.)
És apropó Robben! Azt már fel sem hozom, hogy vele kapcsolatban mekkorát tévedett Hitzfeld. Igaz, ehhez a holland futballista nagyon pozitív hozzáállása is kellett. Érdekes, hogy Arjen minden labdaérintését dortmundi füttykoncert kísérte. Nem azért, mert korábban vagy a meccsen sportszerűtlen lett volna, egész egyszeűen csak a góljaival (BL-döntő eldöntő találat és a BVB-t a német kupából kiejtő álomgól, ami még Puskás-díj esélyes idénre) már sok bosszúságot okozott a dortmundiaknak. És tessék! Most is ő szerezte mindkettőt!
Egy biztos: a Bayern nem ismétli meg a Barca 2009-es rekordteli trófehalmozását. Talán Jupp Heynckes-szel meg lett volna. Ám hosszabb távon, mégiscsak lehet, hogy beérik majd Guardiola munkája. Ahhoz viszont vissza kell térnie a 2009-es Barca agresszív labda(vissza)szerző mentalitásához, ami nem is olyan rég még jellemezte a Bayernt. E nélkül meg fog bukni…
Az mondjuk érdekes, hogy a Bayernhez nem elengedett gólgép Lewandowski nem talált be a kapuba, sőt nagyon még helyzete sem volt, de nagy kedvvel játszott és fantasztikus mezőnymunkát végzett.
Megismétlődik a májusi BL-döntő párosítása, sőt (!) és ebben semmi meglepő nincsen, a tavalyi német Szuper Kupa-döntő is ugyanezt a párharcot jelentette. A Bayern akkor kezdte meg Heynckes fergeteges búcsúévét, és legyőzve a Dortmundot leküzdötte a BVB-fóbiáját is, mert az azt megelőző szezonban bizony rendre alulmaradt a sárga-feketékkel szemben. Tavaly a Dortmund bajnokként és kupagyőztesként kapitulált az akkor még örökmásodikkal szemben. Mostanra fordultak az erőviszonyok. A BVB a 2012-es német Kupadöntő óta nem tudott győzni a Bayern ellenében, és az elmúlt szezonban nem csak a bajnoki salátástálat és a DFB-kupát, hanem a Bajnokok Ligája serlegét is át kellett engednie a bajoroknak.
Ki erősített jobban? A Bayern mindjárt meglépte azt, hogy elhozta a Dortmund egyik legjobbját, Götzét, ezzel nem csak saját sorait erősítve, hanem a riválisét gyengítve is. (A fiatal játékos búcsúja Dortmundtól éppen most lehetett volna, tekintve hogy az idény végét a BL-elődöntőben elszenvedett sérülés miatt kihagyta, de az esetleges szurkolói rendbontást megelőzendő erről inkább letettek.)
Götzének egyelőre azonban nem nagyon van hely az alaposan felforgatott csapatban. De nem csak neki. A csapat eszének számító Schweinsteiger is kispadra szorulhat, mivel egy másik szerzemény, Thiago bombaformát mutat éppen az ő posztján. A Barca-nevelés tökéletesen ismeri Guardiola játékrendszerét és úgy tűnik, nagyon hamar beilleszkedett a csapatba. Mert ugye, a legnagyobb igazolás mégiscsak Guardiola volt.
Egyértelmű volt, hogy egy ilyen formátumú edző nem ül bele a kényelmes (?) székbe, amit Heynckes hátrahagyott, és átalakította a taktikai felállást, az elmúlt szezonban gyakorlatilag tökéletesen működő 4-2-3-1-et. Sok szakértő szerint az új szisztéma 4-1-4-1, de szerintem sokkal inkább 4-3-3, mégpedig Barcás értelemben, azaz a középpálya és a támadó alakzat a totális futballhoz alkalmazkodva gyakorlatilag amorf, sokszor felismerhetetlen. (Hála Istennek belátta azt is, hogy a 3 védős rendszer, amit a Barcelonában az utolsó évében erőltetett, megbukott… 🙂
Hétközben egy nevetséges elnevezésű Uli Hoeness Kupán (gyakorlatilag barátságos meccsen) elverték a Barcafakót, aminek semmi jelentősége nincs, szerintem éppen a Neymarral (és Gerardo Martinóval?) megerősített Barcelona állíthatja meg a Bayernt a következő szezonban. Pepnek azonban most először kell bizonyítani, méghozzá nem is akárhol: a dortmundi Signal Iduna Parkban. Nem hiszem, hogy a Bayern-sztárok megijednének a tömött lelátók sárga-fekete tengerétől, de a Mkhtaryannal erősödött Dortmund meglepheti a címvédőt. Mert azért Guardiola akármekkora edző is, csak pár hete dolgozik együtt a fiúkkal, míg a másik oldalon a komplett csapatot Klopp nevelte ki világsztárrá az elmúlt években, és egy kis edzői fineszért neki sem kell a szomszédba mennie.
A Bayern München magabiztosan behúzta a Telecom Cup 2013-at. 5-1-re lelépve a döntőben a Borussia Mönchengladbach csapatát. (Az elődöntőben 4-0-ra tömték ki a Hamburger SV-t.) A főszponzorról elnevezett tornát eddig a bajoroknak még soha nem sikerült megnyerniük, úgyhogy Guardiola már el is kezdte építgetni a németországi mítoszát 🙂
Messzemenő következtetéseket persze még nem szabad levonni, de azért néhány dolog már látszik.
Guardiola nem maradt a Bayern (és sok más csapat) legeredményesebb taktikai felállásánál (4-2-3-1), hanem a Barcánál már alkalmazott 4-3-3-ra esküszik Münchenben is. Egyelőre nincs is gond ezzel. Az eredmények az új adaptáció sikerességét igazolják. És mondjuk egy Ribery-Müller-Robben csatártrióval nagyot nem lehet hibázni.
A holland egyébként is nagyon érzi a játékot francia haverjával, Riberyvel. Visszatérve a felálláshoz felvet néhány érdekes kérdést a jövő. Schweinsteiger most sérült, és úgy tűnik, Thiago Alcantara lubickol az irányítószerepben. Ráadásul ebben a felállásban védekező középpályásra sincs nagyon szükség. (Illetve lenne, de tartok tőle, hogy Guardiola a labdaszerzést csapatszinten akarja megoldani.) Így Schweini és az újdonsült Konföderációs Kupa-győztes Luiz Gustavo megnézheti magát, Javi Martinez pedig elemzők szerint inkább középső védőként léphet pályára…
Igaz, ennek a rendszernek megvan az az előnye is, hogy Kroos, aki tavaly az Eb-elődöntőn még szenvedett szélen, most Thiago bal oldalán, de nem teljesen szélen – tekintve hogy a Barcelonából importált totális futballban amúgy sincsenek kötött posztok – egész jól feltalálja magát. Pep mással is kísérletezik: az egyébként is támadó szellemű szélső védő Philipp Lahmot feltolta középpályára, ami az eddig látottak alapján nem tűnik rossz húzásnak.
A tavalyinál is gyakoribbak a súlypontáthelyezések hosszú ívelések révén, a labdajáratás pedig olykor feltűnően hasonlít a Barca játékára, ami – nem titok – kinek fekszik igazán: Thiago Alcantarának.
Ami igazán érdekes ezek után viszont a következmények a Bayernre épülő, 4-2-3-1-es rendszerben játszó német válogatott számára. Nem hiszem, hogy Löw el lenne ragadtatva a szisztéma-váltástól, hogy az első számú csatára a csak Európa Ligás Fiorentinába menekült Münchenből (Gomez), csapatkapitánya esetleg már nem szélső védőként ténykedik klubjában (Lahm), míg meghatározó védekező-szervező középpályása (Schweinsteiger) a kispadra szorulhat…
A spanyol labdarúgás aranykorának két meghatározó csatárcsillaga érdekes módon hiába játszott elévülhetetlen szerepet az elmúlt 5 év legnagyobb sikereiben, a Konföderációs Kupák valahogy nem jelentették pályájuk fénypontját.
A spanyolok, Konföderációs Kupák, veretlenségi sorozatok
A spanyol válogatott valahogy el van átkozva ezeken a tornákon. (Bár mondjuk, mit szóljanak az olaszok! 🙂 4 éve az elődöntőben a sokkal esélytelenebb Egyesült Államok csapata verte meg őket úgy, hogy amennyiben nem kap ki a La Roja, akkor egyedüli világcsúcsot állít fel a veretlenségi sorozatok tekintetében, idén pedig a döntőben szaladtak bele egy csúnya verésbe az eleddig kevésbé, igaz, magán a tornán egyre meggyőzőbb játékot mutató brazilokkal szemben.
Ez utóbbi vereség annál is fájóbb lehet, mert a 2006-os botladozásokat (jó kezdés után nyolcaddöntős vereség Franciaországtól, majd az Eb-selejtezőkön az ősz folyamán váratlanul becsúszó kudarc Észak-Írországgal és Svédországgal szemben) követően tétmeccsen a legritkább esetben maradtak alul. Konkrétan a svéd meccs után veretlenül zavarták le az Eb-selejtezőket, aztán az Eb-t hibátlanul végigtolva meg is nyerték, a vb-selejtezőkön 10-ből 10 meccset nyertek, és közben csak a már említett USA elleni Konföderációs Kupa elődöntő, majd egy évvel később a világbajnoki címig tartó menetelést meg nem akasztó 0-1-es csoportnyitómeccs Svájc ellen rondított bele a gyönyörű bizonyítványba. Világbajnokként 100%-osan zárták az újabb Eb-selejtezőket, és senki nem tudta legyőzni őket a tavalyi Eb-n sem, ami címvédéshez vezetett. Egyelőre a vb-selejtezőkön sem találtak legyőzőre, és a döntőig úgy nézett ki, hogy a Konföderációs Kupán sem lesz, aki megállítaná őket…
A Villa-Torres csatárkettős
A 2008-as Eb-n és a következő évi Eb-n megkérdőjelezhetetlen volt a Villa-Torres csatárkettős szerepe. Az Eb-n a válogatott gólrekorder Villa gólkirály lett, és bár Torres csak 2 gólt lőtt a tornán, az egyik konkrétan az aranyérmet jelentette a spanyoloknak. 2009-ben Dél-Afrikában mindketten 3-3 gólt szereztek, és számomra elsősorban éppen az elvesztett elődöntőn kérdőjeleződött meg kettejük mindenhatósága. Több gólkirályi címre elegendő helyzetet puskáztak el, ám del Bosque nem látta be, hogy azon a meccsen mindketten be vannak oltva gólt ellen, és nem cserélte be Güizát, aki – mielőtt végleg eltűnt volna a süllyesztőben – a bronzmeccsen még utoljára megvillantotta klasszisát.
Nem tudom, hogy a rutinos mester fejében akkor alakult-e ki legelőször a meggyőződés, hogy nem feltétlenül kell ragaszkodnia a kétcsatáros rendszerhez, vagy ehhez kellett az is, hogy a 2009-2010-es szezont nagyon jól kezdő Torres megsérüljön, és felépülése után már ne találjon vissza régi önmagához. Mindenesetre a vb-n már nem mindig kezdett, vagy ha igen, akkor elsőként cserélte le a szövetségi kapitány. Villa a sorozatban 1-0-ra nyert meccseken rendkívül fontos volt, végül holtversenyben másokkal a legtöbb gólt szerezte a világbajnokságon, pedig sokszor nem volt egyértelmű, milyen rendszerben is akarja játszatni csapatát del Bosque. Így Villa, hol egyedüli ék volt, hol kiszorult balszélre, hol meg a régi szép időket idéző kétcsatáros játékot próbálták erőltetni Torres-szel párban.
Az, ami megtört a 2009-es Konföderációs Kupa elődöntőjében, nem állt helyre többé. Már az az év őszén lejátszott utolsó vb-selejtezőkön sem nagyon játszottak együtt, és egyetlen gólt sem szereztek.
A 2012-es Eb-re Villa épp csak felépült sérüléséből, ezért nem vállalta a részvételt, Torres pályára lépése pedig meseszerűvé vált. Hol volt, hol nem volt… Del Bosque feltalálta a csatárnélküli támadófocit, és bebizonyította, hogy nincs égető szüksége a két klasszisára. Az idei Konföderációs Kupán már egyértelmű volt, hogy nem szán fontos szerepet nekik, és az egycsatárosra módosuló taktikai felállásban Soldado kapott bizalmat. Igaz, Torres bebizonyította még mindig kivételes gólérzékenységét, mégha csak a gyengébb ellenfelek ellen is és mindössze a csoportkörben, de Tahitinek köszönhetően a tavalyi Eb-gólkirályi cím után megint a góllövő lista élén végzett (holtversenyben Freddel). Kettejük gyerekes és pályafutásukhoz méltatlan rivalizálása a csendes-óceáni amatőrök ellen visszatetszést keltő volt. A tornáról az ezüstérmet leszámítva nem hiszem, hogy sok szép emléket vittek volna haza.
A jövő
Az idő eljárt volna felettük? Csupán az életkorukat tekintve nem hiszem! Igaz, Villa idén már 32 éves lesz, a vb-n pedig már 33. évét tapossa majd. (Bár még ez sem lehetne akadálya a jó szereplésnek.) Az viszont kétségkívüli tény, hogy míg 2010-ben (még a vb előtt) 40 millió euróért vette meg a Barca, most csupán 5,1 millióért engedte el az Atletico Madridhoz. Ahhoz a klubhoz, ahol Torres sztárrá nőtte ki magát. Talán egy utolsó esély Villa számára, mert a Barcában “eltörpült” Messi mellett. Torres is kivirágozhat Mourinho szakmai irányítása alatt, és ezzel a spanyol válogatott egyeduralkodó csatárává válhat, hiszen ő még csak 29 éves, most kellene felérnie a csúcsra…
Van sok ügyes spanyol focista, nem véletlen, hogy az U21-es Eb-t is megnyerték a nyáron Iscóval és a Barca-bébikkel, akik közül Thiago Alcantarát például Guardiola mindenáron a Bayern Münchenhez szeretné csábítani, ám Villához és Torreshez fogható nagy csatáregyéniség sem a jelenlegi A-keretben, sem az utánpótlásban nem mutatkozik. Pedig tanulságos, hogy a Confed Cup elődöntőjében és döntőjében sem sikerült gólt szerezni!
Del Bosquénak egy éve van, hogy valamit kitaláljon erre a problémára a világbajnokságig. Nem árt agyalnia rajta, ha nem akarnak úgy járni, mint a franciák 2002-ben…
Már a tavalyi Eb-n is feltűnhetett, hogy az AS Roma olasz válogatott középpályása felemás ujjhosszúságú pólót visel a mez alatt. Ez a jelenség, amely megfigyelhető volt a Konföderációs Kupán, és amely a Farkasok színeiben is többször visszaköszönt az elmúlt szezon során némi magyarázatra szorul, és a találgatásokhoz egy angol nyelvű blogot hívtam segítségül (http://thesoccerforces.blogspot.hu/2012/06/sleeve-shirts-mystery-daniele-de-rossi.html).
A blog szerzője mindjárt az elején DDR habitusából kiindulva kizárja a divathóbort lehetőségét, ami – mint tudjuk – olasz labdarúgóktól általában nem áll távol. A 90-es években Európa-szerte lehetett látni amatőr és profi focistákat egyaránt, akik del Pierót utánozva sarló alakban elvékonyodó pajeszt borotváltak maguknak, sportszárukról pedig a Juve-ászhoz hasonlóan lelógott a hosszúra hagyott fekete színű fonal, amivel azt térd alatt megkötötték.
De akkor miért hosszú ujjú de Rossi bal karján az alápóló és miért hagyta szabadon a jobb karját?
Különböző fórumokon felvetődött, hogy a kislányának dedikált gyerekes tetoválás miatt. Csakhogy az – amit egyébként egy marcona külsejű, harcos típusú futballista inkább takargatna – éppen a szabadon hagyott jobb felkarján virít. A bal karján is van tetkó, ám az kevésbé takargatnivaló. És már az sem állja meg a helyét, hogy a friss sebet védené, hisz elég hosszú ideje hódol ennek a sajátos öltözködési szokásnak.
A találgatások közül az utolsó kettő tűnik a legvalószínűbbnek, talán mindkettő igaz, egymást kiegészítve, egymásra ráerősítve. A fent idézett forrás szerint AS Romá-s körökben emlegetik a sztorit, miszerint az egyik meccsen, amikor még mindkét karján hosszú ujjú izzadtságfogót viselt de Rossi, a jobbján elszakadt a ruházat, és hogy ne zavarja, játék közben letépte a lifegő szövetdarabot. DDR jól játszott, a meccset pedig megnyerték. Azóta babonából hord felemás alápólót…
Hmm. Lehet benne valami. Mint ahogy abban is, hogy a római gladiátorok egyik karja szintén fedett volt, míg a másik szabad. Történészként persze ezt a tényt, amit számos korabeli ábrázolás is megerősít valamennyire azért árnyalni szeretném. A gladiátorok egyik kezükben pajzsot, a másikban fegyvert tartottak. Értelemszerűen a fegyveres kar ezáltal védtelenebb volt, ezért arra egy bőrből, esetleg részben vagy egészben fémből készült páncél került. Ezzel kapcsolatban azonban megjegyzendő, hogy a fegyvert forgató kar általában az erősebb, ügyesebb, azaz a jobb kar volt, míg de Rossinál épp fordítva, a bal karja védett. Nem mintha ez őt zavarná szerintem. (De Rossi egyébként kétlábas, de eredetileg jobbkezes, jobblábas játékos.)
Őt valószínűleg az sem zavarja, hogy a legendákkal, mítoszokkal körülszőtt gladiátorok végső soron rabszolgák voltak, általában Itálián kívülről származó idegenek, akik távolról sem rendelkeztek egy szabad római polgár jogaival. Márpedig ez meglehetősen nehezen egyeztethető össze az AS Roma címerében is visszaköszönő képpel, amelyen Romulus és Remus a farkas anyatejével együtt szívja magába a szabadság erejét…
A sokat emlegetett vb-főpróba véget ért, de minek is volt a főpróbája?
Tesztelték, ugye a rendezést magát, az infrastuktúrát mind a stadionok, mind a közlekedés, elszállásolás stb. tekintetében, és hát nem utolsósorban tesztelték a vb-ig több tétmeccset már nem játszó hazai válogatott tudását.
A torna botrányos megnyitóval indult, mivel a brazil elnök asszonyt Dilma Rousseffet és a FIFA nagyhatalmú elnökét Sepp Blattert egyaránt kifütyölték. A magát gazdasági nagyhatalommá kinövő dél-amerikai ország lakosai túl vannak azon az eufórián, hogy két éven belül rendezhetnek futball-vb-t és olimpiát is. A gigantikus beruházások ugyanis rengeteg korrupcióra adtak lehetőséget, és bár eközben a gazdaságot is pörgették, annak áldásaiból nem részesült mindenki hasonló arányban. Az elégedetlenség utcai tüntetésekbe torkollott. Ezek voltak a Konföderációs Kupa kísérőjelenségei.
Magával a szervezéssel, a stadionok állapotával kapcsolatban nem merültek fel komoly kifogások. (Gondoljunk csak arra, hogy Németországban 2005-ben meg kellett szakítani egy mérkőzést, mert a fedett stadion tetején lévő túlfolyóból a heves esőzés hatására a pálya egyetlen pontjára ömlött töménytelen mennyiségű víz, amely játékra alkalmatlanná tette azt a részt…) Ezt tehát ki lehet pipálni, halkan hozzátéve, hogy pl. a Sao Paulo államban kijelölt vb-helyszínek stadionjai még nem készültek el, így a Konföderációs Kupán ezek egyikében sem rendezhettek találkozókat.
És akkor a válogatott! A selecao sorozatban 3-jára (összesen már 4. alkalommal) hódította el a trófeát, és azt kell mondani, hogy teljesen megérdemelten. Nem mindig játszottak meggyőző fölényben, nem mindig volt közönségszórakoztató a játékuk, de az a magazbiztosság, ahogy felléptek, egyik meccsen sem tette kétségessé, hogy csakis ők nyerhetnek. 5 meccsből 5-öt nyertek, köztük az Eb-ezüstérmes olasz válogatott ellen, a Copa America-győztes és az előző vb-elődöntős Uruguay, végül, de nem utolsósorban a világ- és Európa-bajnok, a világ labdarúgását évek óta domináló spanyol válogatott ellen.
Különösen a döntőben mutatott játék predesztinálja őket arra, hogy az egyik, ha nem az elsőszámú esélyesként tartsuk számon a brazil csapatot. Gondoljuk csak bele, hogy kb. egy éve még milyen messze voltak ettől! Igaz, ez az elvárás terhet is rakhat a vállukra. Nagy lesz a megfelelési kényszer. Tény, mondjuk, hogy egy brazil válogatottat mindig esélyesként emlegetünk a vb-ken, a hazai rendezésű tornán pedig más helyezés szóba sem jöhet!
Jól működik a Scolari-Parreira tandem (két világbajnok szövetségi kapitánnyal talán nagyot nem lehet hibázni :-), nagy csapatok meghatározó játékosaiból áll a védelmük (Chelsea, Barcelona, RealMadrid, PSG, Bayern) és ugyanezen klubokból más játékosaik erősítik a csapatot előrébb is. Megvan a rutin, az európai tapasztalat, a technikai tudás és a kellő agresszivitás ideális elegye bennük.
A többi csapat? Nyilván nem lehet messzemenő következtetéseket levonni egy olyan tornából, ahol nem volt ott Németország, Hollandia, Argentína, Portugália, hogy csak a legnagyobbakat említsük, ám ott voltak a spanyolok. Akiket a döntő után sem kell még temetnünk, ám akiknek nem árt, ha végre ráébrednek, pusztán a saját játékuk már nem lesz elég a végső győzelemre. Jókor jött a kijózanító vereség a döntőben, mert most van egy évük arra, hogy némiképp megújuljanak. Szerintem az egyik legfontosabb tanulság: nem bírja el a csapat a második védekező középpályás hiányát. Korábban tökéletesen működött a Xabi Alonso-Senna, majd évekig a Xabi Alonso-Busquets páros, ám ezúttal csak Busquets volt folyamatosan a pályán, az őt kiegészíteni hivatott Javi Martinez végig kispadozta a tornát néhány percnyi epizódszerepet leszámítva…
Az olaszokban nagyon tisztelem a folyamatosan megújulás képességét. A tavalyi Eb-n látott kétcsatáros rendszerről zökkenőmentesen álltak át az egycsatárosra. (Sőt Balotelli kidőlése után a csatárnélkülire, mert Gilardino csak ténfergett a pályán, gyakorlatilag ott sem volt.) Látszott, hogy Prandelli sokat kísérletezget a torna közben, amit úgy vélek, helyesen tett. Sok ígéretes megoldás látszott a fölállásukra. Ha az elkövetkező egy évben kialakul, letisztul a csapat végső formája, és képesek lesznek arra a jelentős ugrásra, ami a mostani szintről a következőre visz, akkor akár a vb-győzelemre is képesek lehetnek.
Uruguay-ban nem kellett csalódnunk. Hozták ugyanazt, amire az elmúlt 3 évben képesek voltak. És az nem kevés! Igazából az ő esetükben a selejtezők több aggodalmat válthatnak ki, mint a vb-n elvárható jó szereplés. Ám ez utóbbihoz, ugye, még ki kellene jutniuk… Ha ott lesznek jövő nyáron, akkor a legjobb 8 közé jutásra mindenképpen alkalmasak. Talán még az elődöntőre is. Több viszont csak inkább nagy szerencsének köszönhetően lehet bennük. Bár… ha már mondjuk, odáig eljutnak, egy meccsen bármi megtörténhet! 🙂
Japán szimpatikus kis csapattal érkezett. Sok jó játékosuk van, ám még kicsit éretlennek tűnnek. Kiváltképp a védekezésben. Ezen a téren van még mit fejlődniük, ám ha ez megvan, akkor legalább a csoportkörből továbbjutásra mindenképpen jók lesznek.
Nigéria és Mexikó ellenben a helyzetkihasználással áll hadilábon. Élvezetes, jó focit játszanak mindketten, de a nagy csapatok elleni sikerhez több kell. Az, amit mutattak, biztató mindkettő számára a vb-selejtezők további küzdelemeire nézve. Ám a vb-n már lényegesen nehezebb ellenfelekkel fogják szembetalálni magukat. És ott (sem) férnek majd bele az olyan nagyvonalú hibák, amelyeket ezen a tornán elkövettek.
Lezajlott a vb-főpróbája, a legjobb négy között láttunk olyan csapatokat, amelyek közül kettőnek mindenképpen van esélye megnyerni a jövő évi tornát, míg az elődöntő két vesztese is mutatott olyan erényeket, amelyek alapján joggal feltételezhetjük róluk, akár dobogóig is eljuthatnak majd a világbajnokságon.
Lássuk, mely játékosok emelkedtek ki a mezőnyből.
Kapus: Buffon
Itt bizony sokat rágódtam a válaszon, nem volt könnyű. Casillas, túl azon, hogy a döntőben az első gólban szerintem igencsak benne volt (és talán a harmadikat is olyan szögből kapta, ahonnan nem lett volna szabad) bemutatott néhány bravúrt a tornán, ám csak egy csoportmeccsen védett, és pl. azon sem igen tették próbára. Ezért maradt a másik három elődöntős portása, akik végig védték a tornát. Muslerának voltak botlásai, Julio Cesar pedig nagyon jó védelemmel rendelkezett. Ennek ellenére ő állt legközelebb ahhoz, hogy Buffont megfossza a “dreamteam”-be kerüléstől, de nekem nem tetszettek a bizonytalanságai, sok labda kijött róla, mégha ezekből nem is lett baj. Egyedül a döntő második félidejében mutatott be bravúrokat, egyébként kevés kihívás várt rá, nem volt lehetősége bizonyítani.
Annál inkább volt Buffonnak, akit sok szakértő a csoportmeccseken kapott gólokért felelőssé tettek. Szerintem csak Fred első góljánál jött ki későn, egyébként a többiről nem tehetett. Pl. hatalmasat hárítva fogta szintén Fred fejesét, amit oldalra védett és amit a lesen álló Dante bekotort. Sokan ezt is hibájának rótták fel, holott bravúrt mutatott be, oldalra hárított, ami szintén alap, ő ott szerintem semmit nem hibázott… A torna valamennyi meccsén azonban bemutatott bravúrt, a legjobban Forlan közeli lövésének védése tetszett, amely után a kipattanóval az uruguay-i csatár újrázott, ám Gigi már talpon volt és lábbal védte a második bivalyerős löketet is.
Védők:
Itt egy kicsit bekavarok, mert két balhátvédem lesz és két belső védőm.
Jordi Alba
A tavalyi Eb óta a legmagasabb szinten kezelt Barca-játékos gólerősségét megint megvillantotta és egy meccsen kétszer is betalált, ezenkívül a védőmunkáját is jól ellátta, és mint az a spanyol válogatottnál elvárt, rengeteget segítette a támadásokat.
Marcelo
A brazil szélső védő Albához hasonlóan rengeteget besegített a támadásokba, pedig az ő oldalán ott volt előtte Neymar, mégis nagyon jól össze tudtak játszani, ilyen szempontból engem a Roby Carlos-Ronaldo párosra emlékeztettek. A támadások hátulról történő felépítésének ő volt a motorja a selecaoban. Ha a betömörült védelemmel szemben kicsit elakadtak az elől lévők, ő előretörve, csellel egy-két embert levéve mindig megoldotta a gondokat. A védekezésben pedig nem nagyon ismert könyörületet, igaz Giaccherini góljánál az ő oldalán kontrázták le őket.
David Luiz
Thiago Silva mellett ő volt a feltűnőbb belső védő. Nem csak haja és orrcsonttörése miatt. Mindenhova odaért, szerelt, nagyszerű felívelései voltak, a labdajáratásban hibátlan szerepet vállalt.
Ramos
A spanyol védelem igazi vezéregyénisége volt. Őt még Tahiti ellen sem kívánta pihentetni del Bosque. 4 meccsen mindössze egy távoli szabadrúgásból kaptak gólt. Ez azért önmagáért beszél. Védekezése egyszerre volt kérlelhetetlen és elegáns. A labdajáratásban és az előre játékban nagy szerepe volt technikai tudásának is. A döntőben pedig? Szerintem lépni kellett volna egy merészet, és Ramost kitenni a régi posztjára, jobbhátvédnek. Mellette Neymar nem élt volna meg. A brazil gólok egyikéről sem tehetett, mindent azért egyedül ő sem tud megoldani…
Középpálya:
Iniesta
Talán sokaknak az az érzése, ő már csak a neve miatt került ide, pedig nem. Igaz, hogy ennél ő sokkal többet tud, de amikor így játszik, még akkor is magasan a mezőny fölé emelkedik. Nem véletlen, hogy a brazilok legdurvábban őrá vadásztak a döntőben. Elsősorban tőle tartottak , ezért őt akarták megfélemlíteni, elvenni a kedvét a játéktól. Teljes mértékben nem sikerült. A brutális belépők után is bátran játszott, de a szervezetten védekező hazai csapat reteszét ő sem tudta feltörni. Voltak viszont jó átlövései, amiket viszont Julio Cesar hárított.
Mindent elmond róla, hogy 2 meccset kihagyva is megérdemelten került az All Starba. Amikor nála volt a labda, akkor mindig jó helyen volt. Az olasz válogatott egészen más focit tudott játszani, ha ő is a pályán volt. Jubileumi meccsén rúgott álomszép szabadrúgásgólja már önmagában ebbe az illusztris társaságba jelölte volna. A spanyolok ellen kicsit halványabb volt a sérülése után, de még így is az irányításával fölényt tudtak kialakítani a világbajnok ellen. Hogy a 120 percet végigtolta a kihagyás után, arról árulkodik, még mindig nagyon jó az erőnléte.
Giaccherini
Lendületes, látványos szélsőjáték, jó előkészítések, egy szép gól, ráadásul éppen a két legnagyobb ellenfél ellen (Brazília, Spanyolország) játszott kifejezetten jól.
Luiz Gustavo
Kinőtte magát a Bayern védekező középpályása. Nagyon gondolkodtam azon, hogy ide mégis inkább a 2 gólos Paulinhot teszem be, ám nem csak a góllövés számít egy futballistánál. Luiz Gustavo, hatékony volt a labdaszerzésbe, gyakorlatilag Schweinsteigeri magasságokba emelkedve irányította a brazil gépezetet. Minden meccsen jól játszott, igaz, a spanyolok ellen volt néhány durva belépője, ami nem tetszett. (De nyilvánvalóan az is hasznosnak bizonyult…)
Csatársor:
Neymar
Hozzá nem kell sok mindent fűzni. A torna kimagasló csillaga. Álomszép góljai és gólpasszai, látványos megmozdulásai önmagukért beszélnek. Miatta volt érdemes nézni a Konföderációs Kupát. A színészkedést viszont nem szeretjük benne. Erről jó lenne, ha leszokna.
Azt gondoltuk volna róla, hogy szürke eminenciás. A Lyonból hazatérve kicsit az volt az érzése az embernek, már kiégett, levezetni ment vissza. Pedig a Copa Americán is csereként beállogatva be-betalált, és azért ő szerezgette a barátságos meccseken is a gólokat az elmúlt egy évben. Gólkirályi címét nem kell magyarázni. Jó volt fejjel, talajon, és az összjátékban sem utolsó. (Mindjárt a torna elején mellel előkészítette Neymar bombagólját.)
Ezután a mérkőzés után egyértelmű: a vb házigazdája első számú esélyessé lépett elő a következő évi Mundialra. Volt már olyan, hogy 1997-ben a csúcson voltak, egy évvel később azonban elvesztették a vb-döntőt. Scolari viszont azt nyilatkozta, még nincsenek teljesen készen. Azaz ő még lát fejlődési potenciált. Ha ezt igazolja, akkor megérdemelten lesz övék a trófea. Most viszont zsinórban harmadjára övék lett a Konföderációs Kupa serlege.
És a tiki-taka? Guardiola leigazolt a Bayernhez, amely 7-0-lal küldte nyugdíjba a Barca európai hegemóniáját, és a Barca-stílust alkalmazó spanyol válogatott is csúnya vereségbe szaladt bele a döntőn. Van egy trófea, amit ez a generáció nem nyert meg. A tiki-takát azért nem kell kukába vágni: csak vissza kell találni ahhoz a labdavesztés esetén alkalmazott agresszív visszatámadáshoz, amely a Guardiola-éra első időszakát jellemezte, és amellyel a Bayern és Brazília is kiválóan él.
Megmutatták, hogy lehet futballozni a spanyolok ellen, és főleg, hogy lehet legyőzni őket. 3 éve már volt egy ilyen kísérlet: a világbajnokság negyeddöntőjében Paraguay felvette a kesztyűt. Agresszíven letámadta a La Rojast, rengeteget futottak a játékosai, gyors, lendületes ellentámadásokat vezettek. Csak hát a szabályos góljukat nem adták meg, a kapott tizenegyest pedig kihagyták.
Itt is lehetne mondani, hogy alakulhatott volna másképp: ha nincs az elején Fred szerencsés vezető gólja, ha nem ment David Luiz a gólvonal előtt Pedro helyzeténél, ha kiállítják Oscart a 26. percben, esetleg, ha 3-0-nál bemegy Ramos tizenegyese… Sok-sok ha… Aminek nincs értelme, mert a brazilok győzelme a játék képe alapján törvényszerű volt. Ők felkészültek az ellenfelükből.
Sokszor utaltam már rá: a tiki-takás csapatok nem tudnak mást játszani, és talán a dominancia miatt egyfajta gőg (nevezzük öntudatnak) nem engedte/engedi, hogy a Barca vagy a spanyol válogatott a játékát némiképp az ellenfeléhez igazítsa. A brazilok és a müncheniek is rendre uralják a meccseket más ellenfeleikkel szemben, ám két olyan bölcs, öreg róka, mint Heynckes és Scolari felismerték, van olyan ellenfél, akivel szemben hasznos az alkalmazkodás. Ezen érdemes lenne Vicente del Bosquénak is elgondolkodnia.
A braziloknak bejött az, ami a tornán eddig: korai gól a meccs első perceiben, és miután jellemzően a félidők végén is képesek voltak gólt rúgni, ezzel az első félidő végén gyakorlatilag el is döntötték a meccset, Neymar újabb Puskás-díjgyanús góljával.
A fegyelmezett védekezést jól szemléltette, hogy volt olyan, amikor Fred, a brazil középcsatár a kapuja 30 méteres körzetén belül védekezett, és a miután a meccs elején Dani Alves rendre kijebb lépett, hogy semlegesítse Iniestát, a helyén a jobbhátvéd területét Hulk védekezte le. Hihetetlen, hogy megszervezte a csapatát Scolari!
Ez a játék azonban magában hordozta a rendkívül nagyszámú szabálytalakodásokat is. Kuipers 26-szor volt kénytelen sípjába fújni a hazai megmozdulásokat követően. És bizony ebben benne volt valami súlyos büntetés is. Iniestát többször is nagyon durván legyalulták. Oscar egyszer csúnyán hátulról combon térdelte Busquets-et, amiért nem kapta meg a jogosan járó sárgáját, a már emlegetett 26 percben pedig szétrúgta Iniestát a labda megszerzésének félreérthetetlen szándéka nélkül. Még ez a narancssárga belépő is csak szóbeli figyelmeztetést vont maga után. Meggyőződésem, hogy egy Molina meg merte volna lépni mindkét sárga lapot…
Volt azonban a másik oldalon is több vitatott eset. Egy brazil kontránál Neymar a félpályánál kilépett volna, Arbeloa megrántotta kicsit a “Busquets-díjas” brazil 10-es óriásit repült, amiért azt hiszem, jogosan járt a sárga, de a hazaiak reklamációja ellenére nagyon messze volt ez a piros laptól. Már közelebbinek érzem a Ramos lapjánál a piros eshetőségét, de ott meg egyértelműen látszott, hogy véletlenül szaldt neki Oscarnak, a másik irányba a labdára figyelt. Tény, hogy ez már közvetlenül a 16-os előtt volt, ám mint az előbbi Neymar-Arbeloa esetben, itt is hosszú volt a labda a támadó számára, azaz egyértelmű gólhelyzetről egyiknél sem beszélhetünk.
Gundel Takács Gábor (aki számomra egyébként a torna riportere az MTV, a DSF és a ZDF kollégái között “tartott” házi versenyen) állításával ellentétben azonban mindez fennállt Pique kiállításánál, ahol a szándékhoz sem férhetett semmi kétség. A kiállítás teljesen jogos volt. Ami a 60. perc tájékán 3-0-s állásnál eldöntötte a mérkőzés (és a spanyolok) sorsát. Az utolsó félórára leült a meccs. Addig viszont a durvaságok ellenére is rendkívül szórakoztató volt.
Barátságos meccsen szaladtak már bele a késbe a spanyolok: Portugáliától és Argentínától is kaptak már egy-egy zakót az elmúlt pár évben. Tétmeccsen azonban az elmúlt 4 évben csak két vereségük volt: 0-1 Svájtól a vb-csoportkör nyitómeccsén, illetve 0-2 az USÁ-val szemben a 2009-es Konföderációs Kupa elődöntőjében. A szoros kudarc mellett a másik óriási különbség: mindkét meccsen a “kiscsapat” talált 1-2 gólt, aztán szépen kibekkelte az óriási spanyol nyomást. Most viszont alig jutottak helyzetig a spanyolok, akik pedig a kiállításig kb. 60%-40% arányban most is többet birtokolták a labdát.
Neymarról ejtenék még pár szót: először is felnőtt a fiú. Úgy általában, de legfőképpen a feladathoz! Vezéregyénisége volt a brazil válogatottnak, fantasztikus gólokat rúgott, óriási passzokat adott, sokszor öröm volt nézni, amit csinál a labdával. S mindehhez kőkemény fegyelem, hatalmas futómennyiségben megnyilvánuló szorgalom párosult. A színészkedésről jó lenne, ha leszokna, bár igaz, hogy időnként szándékosan vadásztak rá, és a faultokra rájátszás sokszor a jobb játékosok egyetlen eszköze a védekezésre. Mindenesetre nem kell őt félteni Európától! Meg fogja állni itt is a helyét és biztos vagyok benne, hogy még sok örömünk lesz a játékában.
Nem hiszem, hogy bárki is vitatná: ő volt a torna legjobb játékosa! És hadd említsem meg az egyik legérdekesebb mozdulatát: a 3. gól előtt, ahogy elengedte a labdát Frednek, az engem a nagy elődje, Pelé 1970-es vb-n bemutatott zseniális mozdulatára emlékeztetett. Az a fantasztikus, ha egy gólzsák kapcsán már nem is a szebbnél-szebb góljaira, hanem egy látszólag jelentéktelen mozdulatára emlékezünk!
Pirlo végül nem kezdett, ám Gilardino állítólag rendbejött. Nem tudom, mindenesetre olyan volt, mintha a pályán sem lett volna. Prandelli ráadásul kísérletezett még egyet és kicsit felforgatta a csapatát, ami a hosszabbításos elődöntő után valahol érthető is. Frissíteni kellett. Nem gondolta szerintem, hogy a bronzmeccsen 4 gól esik, viszont megint hosszabbítás lesz.
A dél-amerikaiaknál a fél csapat olasz kluboknál keresi a kenyerét (Cavani, Gargano, Á. Pereira, A. Hernandez, D. Perez, Árevalo Rios, Á. Gonzalez, Caceres), sőt Forlan is korábban az Interben játszott (vagy éppen nem játszott). Azaz nem meglepő, hogy Uruguay egyfajta olaszos futballstílust képvisel kombinálva némi dél-amerikai durvasággal és technikai tudással.
A meglehetősen unalmas kezdetet követően Diamanti szabadrúgásának köszönhetően vezetést szereznek az olaszok. Caceres előtte mondjuk, teljesen feleslegesen szabálytalankodott az oldalvonal környékén. Diamanti lövése Dumitrescu 94-es vb-gólját idézte, habár a belső kapufáról ezúttal kifelé pattant a labda, viszont a későn érkező Muslera hátáról mégis befelé vette az irányt.
A tornán tesztelték a gólbíró technológiát, ami számomra látványosan megbukott. Csak jókora késéssel sikerült megállapítani, hogy a Muslera hátáról lepattanó labdát Astori még azelőtt segítette a hálóba, hogy az teljes mértékben áthaladt volna a gólvonalon. A bizonytalanság idejére Diamantinak adták a gólt, aki erkölcsileg ugyan megérdemelte volna, ám szabály szerint Muslera öngóljának kellett volna elismerni…
Pirlo hiányában a helyén de Rossi kezdett, az olasz válogatott pedig 4-3-3-at játszott, amit aztán hamarosan átszervezett Prandelli 4-4-2-re. A Fábry Sándor fiatalabb kiadásának is beillő DDR visszament a védelem tengelyébe, Astori ki a szélre, onnan Maggio előre a középpályára, amelynek széléről Candreva – számomra a mezőny egyik legjobbja – bejött középre de Rossi helyére. Az eredmény nem minden szempontból volt sikeres: Maggio eleinte a bal középpályáról rohamozó Forlan miatt nem nagyon mehetett előre, miután azonban feltolták középpályára már messze nem tudta azt a lendületes előrefele játékot mutatni, mint a spanyolok ellen. Candreva jól feltalálta ugyan magát a centrumban, ám a második félidő elején de Rossi és Astori együttesen összehozta az uruguay-iaknak az egyenlítő gólt.
Az uruguay-iak is átszervezték csapatukat a kapott gól (és Caceres hosszas ápolása) után. A Juve védője immáron turbánnal a fején átment a jobb oldalra, Maxi Perreira pedig feljebb tolódott kicsit. Megjegyezném egyébként, hogy Caceres fantasztikus 50-60 méteres halálpontos labdákat ívelt előre többször is (ezért is volt csalódást keltő a szánalmasan gyengén rúgott tizije a végén). Mindez a dél-amerikaiak játékának fontos eleme volt. Labdaszerzés után rendre villámgyorsan előre juttatták a labdát, de Chielliniék többnyire résen voltak, legfeljebb átlövéseket engedélyeztek Cavaniéknak, amelyekkel Buffont nem lehetett zavarba hozni.
Az első félidőben az uruk egyszer-kétszer nagyon szervezetten támadtak le, ám a labdabiztos olaszokat nem tudták megingatni. Nem így a második félidőben, amelynek elején egy ilyen labdaszerzésből született az egyenlítő gól. Valószínűleg fáradhattak az olaszok, mert Suarezék egyre többször veszélyeztették a kaput (Buffon valószínűleg ezen a meccsen védte be magát az All Star-csapatba :-)) és egyre többet birtokolták a labdát. Prandelli cserékkel próbált frissíteni, érdekes, hogy a rendes játékidő végén éppen az elődöntőben nem játszó Astori görcsölt be. Persze, azt is érheti ilyesmi, aki sokat ül a padon és nincs játékban…
Mindkét oldalon inkább az átlövések voltak a jellemzők, amelyekkel Buffon és Muslera még megbirkózott, két szabadrúgással szemben azonban ők is kapituláltak. Diamanti megrúgta végre a magáét. Ha nincs Pirlo, jó lesz ő is! Lövése védhetetlen volt, és bár az újra egyenlítő Cavani szabadrúgása is szép volt, kicsit az az érzésem, hogy Buffon benne volt a gólban. Valószínűleg a Neymartól kapott gól után kompenzálni próbált. Akkor a hozzá közelebbi sarokba vágódott a labda, most viszont túl messze állt a sorfal mögötti oldaltól. Pedig a lövés nem ment nagyon szélre, inkább középtájt érkezett.
A vége 2-2. Az olaszok újra hosszabbítást játszhattak. A 2 x 15 perc (ki volt az az idióta, aki kitalálta, hogy a hosszabbítás félidejeire is essen legalább 1-1 perc ráadás?!) meglehetősen unalmasan telt. Olyannyira, hogy a német kommentátor meg se szakította a sztoriját Montolivo kiállításánál. Kb. akkor “kapcsolt” az élő történésekre, amikor Riccardo már kinyitotta a melegvíz csapját a zuhanyzóban…
Szerintem egyébként hibás döntés volt a második sárga lap felmutatása. Az olasz középpályás még vissza is húzta magát, amint Suarez belépett eléje. A szabadrúgás rendben volt. A sárga és ezzel a pályáról leküldés viszont túlzó.
Inkább vitatott történet lehetne Chiellini kezezése, mert bár nem szándékos volt, ennek köszönhetően szelidítette meg a labdát, ami különben eljuthatott volna a mögötte érkező Cavanihoz, ami akár 100%-os gólhelyzet lehetett volna.
Vissza a hosszabbításhoz: a kiállítás után a kezdeményezés teljes mértékben átment az addig is frissebbnek tűnő uruguay-iak kezébe, ám átlövéseik többnyire csak a verebeket riogatták.
Újabb tizenegyespárbaj, amellyel egyszer már világbajnokok lettek az olaszok, ám Buffon közismerten nem számít tizenegyesölőnek. Most viszont azzá vált! Főleg azért, mert az uruk botrányosan rúgták. Forlan tizenegyesei a Konföderációs Kupán nem egy boldog házasság gyermekei.
Összességében véve az olaszok megérdemelték a harmadik helyet, amire akár egy év múlva is jók lehetnek. Ám ha többet akarnak annál, akkor még sokat kell fejlődniük. A játékuk időnként rapszódikus. A spanyolok elleni játékot kellene állandósítaniuk, na, meg a szerencsefaktort kicsit csiszolni…
