Olaszország-Japán 4-3

Fura dolog, ha mindjárt első soraiban vitatkozom a saját magam által adott címmel, de bevallom, gyakran vívódom azon, a futballpályán ki érdemli meg igazán a győzelmet.

Mondhatnám érzelmek nélkül, sallangmentesen, hogy az, aki több gólt rúg. Ebben az esetben azonban valószínűleg celfoci.hu lenne az oldalam domainje. Az alapján ugyanis, amit az éjjel a japán válogatott bemutatott, teljes joggal megérdemelte volna a győzelmet.

Hondáék többet birtokolták a labdát, többet lőttek kapura, több szögletet végezhettek el, látványosan, gyorsan járatták a labdát, fantasztikus cseleket mutattak be, a betömörülő olasz védelmet is képesek voltak ügyes megoldásokkal megbontani, ám a lehetőségeikből nem hozták ki a maximumot, hátul pedig meglehetősen impotensen viselkedtek.

Hihetetlen futómennyiséggel, állandó, gyakorlatilag egész pályás letámadással csírájában fojtották el az olasz kezdeményezéseket, Prandelli tanítványait dícséri azonban, hogy miután megalázónak tekintették a macska-egér harcot, felszívták magukat és az első félidő végén, a második játékrész elején, ha nem is szép játékkal, de kérlelhetetlen küzdéssel és akarással visszahozták a meccset a sírból, hogy aztán kis szerencsével és a japán védelem rutintalanságának köszönhetően  meg is nyerjék a találkozót. (Persze, szerencséje csak annak van, aki ki is kényszeríti azt!)

Hozzá kell még tennünk: az olaszok által megkapott tizenegyes egyáltalán nem volt az, de a japánoké is erősen vitatható. Én személy szerint egyiket sem fújtam volna be…

Ugyanakkor tanulságos kellene hogy legyen Prandelli számára, nekem ez az egész kifejezetten érthetetlen és az olaszokkal kapcsolatos sztereotípiáimmal összeegyeztethetetlen, hogy rendre óriásiakat betliznek az olasz védők. Barzagli Mexikó ellen okozott csalódást, De Sciglio kiugratta Okazakit a tizenegyes előtt, Chiellini lement bohócba Kagawa gólja megelőzően és az pedig már a schi-fi határát súrolja, hogy a mélynövésű japánok éppen az olasz válogatottat verjék meg fejjel egy rögzített szituációban. Valami nincs rendben.

Mintha valami futballdemencia söpörne végig rajtuk. Emlékszünk arra, hogy volt idő, amikor Fabio Cannavaro művészetté (és harcművészetté), de mindenképpen a nézők számára is élvezhetővé emelte a védekezést. Ezzel szemben a csúcson túljutva már közröhej tárgyává vált világszerte…

Bízom benne, hogy Chielliniéket nem ez a kórság érte utol. Mert azért az is tény, hogy nyomás alatt mindenki zavarba hozható, márpedig az említett hibák többsége a mexikóiak és a japánok agresszív letámadásából adódtak…

A továbbjutás eldőlt. Ha a brazil-olasz békés döntetlen lesz, akkor az olaszokra Spanyolország vár az elődöntőben. És velük szemben az utóbbi 5 évben nem sok babér termett… (Mondjuk, másnak sem. 🙂

Az oldalon kibontakozott némi vita Giaccherini játékának megítélését illetően. Én úgy gondolom, a Juve-játékos ezúttal is igazolta, hogy okkal élvezi a szövetségi kapitány bizalmát.

A másik oldalon Honda világklasszis teljesítményt nyújtott, ellenben a DreamTeam-menedzserek közül K. Tamás egyik szeme sírhat, a másik nevethet:De Rossi gólt szerzett és ki is sárgázta magát egyben a következő meccsre.

Brazília-Mexikó 2-0

Neymar világklasszis játékának köszönhetően megint sima brazil győzelem született. Ezúttal sem derült ki, mi van, ha meg kell kínlódnia a hazai csapatnak a gólért. Már a 9. percben megint egy Neymar-bombának köszönhetően vezetést szereztek.

A mexikóiak egyfajta kényszerből is kifolyólag, de nyilván annak is köszönhetően, hogy mégiscsak van bennük valami, a mérkőzés nagy részében egyenrangú ellenfélnek tűntek a brazilokkal összehasonlítva. Ám ez csak a látszat volt. A brazilok nem voltak rászorulva, hogy többet adjanak ki magukból.

Akaratlanul is a 94-es világbajnok csapat jut eszembe. Romarióék is mindig csak annyit adtak ki magukból, amennyi feltétlenül szükséges volt. A párhuzam véletlenül sem erőltetett. A kispadon Scolari mellett ugyanis ott ül Carlos Alberto Parreira. Az 1994-es világbajnok brazil válogatott szövetségi kapitánya.

Parreira akkoriban nem kockáztatta meg, hogy a Peléhez hasonlított 17 éves tehetséget bevesse a tornán. Ronaldo csak 8 év múlva, már Scolari kezei alatt nőtte ki magát az újra világbajnok selecao vezéregyéniségévé. Ezúttal azonban nem féltik a még kölyök sztár Neymart, hogy esetleg túl nagy teher rakódik a vállára. A 21 éves futballista ugyanis eddig tökéletesen igazolja a hozzá fűzött vérmes reményeket. A hosszabbításban Jonak adott gólpasszára, főleg az azt megelőző betörésére még szuperlatívuszban is nehéz méltó jelzőt találni.

Apropó, Jo. Az Atletico Mineiro csatára menetrendszerűen 10 pernyi játékkal is feliratkozik a góllövők közé, mindig a ráadás perceiben és úgy tűnik, most már hagyományosan egy-egy zseniális passzt követően… Prandellinek érdemes lesz kitalálni valamit erre.

A mexikóiak jó eséllyel búcsúzhatnak a továbbjutási reményeiktől. Már csak egy Japán győzelemben bízhatnak Olaszország ellen, aztán egy esetleges körbeverésben. De ennek kicsi az esélye.

Ha pedig hamarosan az olaszok is nyernek, akkor az utolsó forduló érdekes lesz. Remélem, nem fullad olyan totális unalomba, mint a 2010-es vb-n a csoportkör utolsó meccse (Brazília-Portugália), ahol már mindkét csapat továbbjutó volt. Igaz, akkor még egyik sem tudhatta, melyiküknek jut Spanyolország. (Továbbjut-e Spanyolország.) Most az olasz-brazil előtt már világos lesz, hogy az A-csoport másodikja a világbajnokkal meccselhet az elődöntőben. Én személy szerint bízom benne, hogy ez motiválóan hat majd mindkét csapatra.

A brazilok eddig nem játszottak izgalmas, élményszámba menő meccset, a közönség szórakoztatása Neymarra maradt (egy-egy esernyő, háta mögött sarokkal visszahúzott labda, pompás labdakezelés). Az is igaz, hogy bitangerős ellenféllel még nem volt dolguk. Ám két kontinensgyőztes ellen két győzelem kapott gól nélkül ötöt rúgva nem igényel magyarázatot…

A DreamTeam-menedzserek közül örülhet, aki brazil védőkre és Neymarra tett.

Ma éjjel folytatódnak a Konföderációs Kupa küzdelmei, a házigazda Mexikóval meccsel, míg az olaszok Japánt tesztelik majd.

A braziloknak van elszámolnivalójuk a mexikóiakkal, hiszen a közép-amerikaiak tavaly nyáron a londoni olmipia döntőjében megverték a továbbra is olimpiai arany nélküli selecaot. Az akkori összecsapás résztvevői közül mindkét oldalon szép számban ott lesznek a pályán ma este is. Az első fordulós forma alapján a brazilok a mérkőzés toronymagas esélyesei, de láttuk az olaszok ellen, Mexikó nagyon meg tudja nehezíteni ellenfelei dolgát, és ha a szambafocisták nem lőnek gólt olyan korán, mint Japán ellen, ki tudja lesz-e valaki közöttük, aki úgy be tudja gyötörni a győzelmet jelentő találatot, mint Balotelli.

A másik találkozón – bízom benne, hogy egy kicsit feltunningolt Japánnal nézhet farkasszemet az olasz válogatott, mert csak akkor éri meg fennmaradni a kései órákra. A Bundesligából jól ismerem a japán keret nagy részét, sok ügyes, technikás, támadó felfogású játékosuk van, de ehhez párosulnia kellene a korábbi japán erényeknek is, úgy mint harciasság, sok futás, küzdés. Ha ez megvan, akkor már ráléphetnek a siker felé vezető útra. Egyébként viszont sétagalopp lesz az olaszoknak a meccs. A meccs pikantériája, hogy az ázsiai csapat szövetségi kapitánya olasz szakember, és ez előtt a megbízása előtt csak a hazájában tevékenykedett Alberto Zaccheroni, aki éppenséggel kitalálhat valami frankót honfitársai ellen. Láttunk már olyat, hogy egy Matthäus vezette magyar válogatott megverte a sokkal esélyesebb németet…

Összességében véve azonban majdnem biztos, hogy az olasz-brazil páros megint nyer és ezzel eldönti az elődöntőbe jutás kérdését. Aztán az egymás elleni összecsapásra hagyják annak eldöntését, melyikük szeretné Spanyolországot már az elődöntőben megkapni…

Spanyolország-Uruguay 2-1

Az éjszakába nyúló meccsen pusztán az eredményt szemlélve azt hihetnénk, hogy szoros küzdelem alakult ki a két legerősebb kontinens győztese között, ám ez távolról sem volt így.

A spanyolok semmit sem bízva a véletlenre nagyon bekezdtek, az első 20 percben igazi álomfocit láthattunk luxuskivitelben. A La Rojas villámgyors labdajáratását a dél-amerikaiak még szemmel sem nagyon tudták követni.

Az erős kezdést gól koronázta meg, amit ráadásul az a Pedro “szerzett”, aki addig a legagilisabb spanyol volt a pályán. (Bár az igazat megvallva, a lövését valószínűleg védte volna Muslera, ha a labda nem változtat irányt egy uruguay-i lábon.) Del Bosque fiai azután sem álltak le, és negyedórán belül növelték előnyüket Soldado révén, aki addig a beszorított védelem sűrűjében nem sokszor jutott labdához, de vérbeli csatárként az első adódó lehetőségét kíméletlenül kihasználta.

Erdei Vince bá’, a spanyol szövetségi kapitány a kezdő 11-ével egy-két ponton alaposan meglepett, ám nem lehet azt mondani, hogy ez így nem a legerősebb spanyol válogatott volt. (Mert az a helyzet, hogy van legalább 15-20 világszínvonalú futballistájuk.) Ha eltekintünk attól, hogy megint eléggé amorf támadó alakzatot vettek fel, akkor a Pedro-Soldado-Fabregas triót nevezhetjük a csatársornak, amelyben Pedro egymaga bejátszotta a jobb és a bal szélt is, miközben Cesc egyfajta nagyon “false nine” pozícióból középcsatárabb volt még Soldadónál is, emiatt, na, meg a barcás összeszokottságnak is köszönhetően kezdetben többnyire ő került helyzetbe.

Működött a pressing, az uruguay-iak labdaszerzés után képtelenek voltak kijönni a saját tizenhatosuk előteréből, csak a gólok után enyhült kissé a nyomás rajtuk, ekkor Suarez és Cavani már egyszer-kétszer meg tudta kavarni a spanyol védelmet, de csak úgy 30-40 méterre a kaputól. És ott azonnal lefaultolták őket, ami persze némi parázs jelenetre is okot adott. Az első 25 percben egyébként Casillas nem szerepelt a képernyőn, annyira eltolódott a játék az uruguay-i térfélre.

A második félidőre a spanyolok visszább vettek a tempóból, de a labdát továbbra is sokat birtokolták, és a feljebb tolódó dél-amerikaiak térfelén nagy területeken vezethettek kontrákat. Újabb gólt nem szereztek, ám a véghajrát még izgalmassá tették, miután egy távoli szabadrúgást Suarez gyönyörűen betekert (ez a szép szabadrúgásgólok napja volt!). A hátralévő percekben persze a spanyolok újra eldugták a labdát, de azért a helyzetkihasználást tekintve nem lehetnek elégedettek. (Igaz, Soldado buktatásánál egyértelműbb tizit nehéz elképzelni…)

Döbbenetes, mekkora különbség volt a két csapat között: 71%-29% a labdatartási arány, 9-2 a kapura menő lövések tekintetében. Mondjuk, ez utóbbi adat sokat elárul a hatékonyságról is.

Nemrég beszámoltam arról, hogy a Borussia Dortmund sztárcsatárát végül nem engedte el a klubja a Bayern Münchenhez. Aztán ráébredtek a vezetők, hogy a duzzogó focistát, más európai sztárklub azért még elvihetné, 2014-ben ugyanis lejár a lengyel támadó szerződése.

Vagy rákínálnak a fizetésére – jelentősen, és szerződést hosszabbítanak, vagy lemondanak az érte járó busás összegről (30 millió euró van rögzítve a szerződésében), hiszen különben jövő nyáron már ingyen távozhat.

Volt szó híresztelésekről, hogy bejelentkezett érte a Chelsea, a Manchester City és a Real Madrid is. Aztán az ügy végére most úgy tűnik, pont került. Robert Lewandowski marad a sárga-feketéknél. “Két hét múlva kezdődik a felkészülés. Szerettünk volna tisztán látni e kérdésben” – nyilatkozta Michael Zorc sportigazgató. (forrás: www.gmx.de)

Érthető a szempont, hogy tudni szeretnék, kivel tervezzenek a következő szezonra, mert egy Lewandowskit azért nem lenne egyszerű pótolni. Így is komoly erőket leköthet a Götze-utód keresése, bár ha csak ő lesz az alapemberek közül a távozók listáján, akkor még a jelenlegi kerettel is van esély egy hasonló szezonra.

Götze helyére egyébként az Ajax dán származású fiatal támadóközéppályása Christian Eriksen érkezhet, akit a Liverpool is kiszemelt magának, de a BVB-nek vannak jobb kártyái a leigazolására. Alább a két futballista egymás ellen a BL-csoportkörben:

Olaszország-Mexikó 2-1

Megizzadtak az olaszok, de szó szerint sikerül legyűrniük a CONCACAF-zóna győztesét. Pirlo 100. válogatott mérkőzésén egy gyönyörű szabadrúgásgólt rúgott, annyi üröm az örömhöz azért jár, hogy Corona, a mexikóiak kapusa furcsa módon visszahúzta a kezét. Mintha az ő fejében is megfordult volna az olasz klasszis jubileuma…

Az előzetesben foglaltak szerint Pirlót nem tudták kivenni a játékból Guardadóék, így a labda többnyire olasz lábakon járt szépen körbe. Csak néha vette át a mexikói csapat a kezdeményezést, ilyenkor a hosszasabb védekezést kipihenendő lassították a játékot, ám időnként remek, lendületes kontrákat vezettek.

Az olasz védőkre nem jellemző hiba vezetett az egyenlítéshez, ami után a második félidő közepéig mintha beállt volna a mérkőzés. A mexikóiak – úgy tűnt – elégedettek lennének az egy ponttal, a mélyen beálló védekezéssel pedig az olaszok nem nagyon tudtak mit kezdeni. Ezért is jött váratlanul az újabb vezető gól, amit Balotelli igazi erőcsatárként szerzett.

Apropó, a rosszfiú! Meg kell dícsérni Balotellit, mert egyedüli csatárként rengeteget dolgozott, igyekezett magát megjátszhatóvá tenni, sokszor még a labdavesztés utáni visszatámadásba is besegített. Mindez azonban felemésztette az energiáit és részben emiatt, részben a szélekről érkező használhatatlan beadások miatt nem igazán volt veszélyes. A gólja azonban önmagáért beszél. Egy igazi csatárnak elég egy lehetőség, és azzal meccset dönthet el. Ahogy történt ez most is.

A mexikóiak keretében 8-an ott vannak a tavalyi olimpiai bajnok csapatból. A jövő az övék lehet. A jelenben azonban változtatniuk kell a támadójátékukon. Egész pontosan a csapatrészek közötti összeköttetésen. Gyakorlatilag mindig csak hárman támadtak, a többiek védekeztek. Nem csoda, ha a vb-selejtezőkön is kevés gólt szereznek! (Azért az olasz válogatott ellen szerzett gól önmagában nem rossz – bosszankodhatnak is az olasz védőkre építő DreamTeam-menedzserek 🙂

A csoportkör legnagyobb párosítása, ha azt vesszük, hogy a két legerősebb föderáció nyertese csap ma éjjel össze, nem mellesleg a világbajnok a vb 4. helyezettel.

A spanyolok 22 meccse veretlenek, de hát, emlékszünk 4 éve a 35 meccses veretlenségi sorozatuk szakadt meg. Ahogy már korábban jeleztem, az uruk nincsenek a legnagyobb formában, de nagy tornamenők és bizony jól szervezett játékkal meglephetik a spanyolokat, akik a vb-n vereséggel, az Eb-n döntetlennel kezdtek, azaz a belépőik nem túl hatásosak…

Azt is láttuk, hogy elég nagy a verseny a kezdő helyekért. Vicente del Bosquénak nem kevés fejtörést okozhatott a csapatösszeállítás, de a csatárposztot illetően Tabarez sem volt könnyebb helyzetben.

Csak óvatosan tippelek egy ilyen spanyol kezdőre:

Casillas

Arbeloa, Pique, Ramos, Alba

Xavi, Busquets, Iniesta

Silva, Torres, Villa

A már emlegetett franciák 5 év alatt vb-t, Eb-t és 2 Konföderációs Kupát nyertek, a spanyoloknak az elmúlt 5 évben összejött 2 Eb-arany, egy világbajnoki cím, és egy csalódást keltő Konföderációs Kupa bronzérem… Azaz, csatlakozhatnának a franciák aranygenerációjához.

Amikor utoljára tétmeccset játszott egymással ez a két csapat, Olaszország akkor is éppen Eb-ezüstérmes volt, csakhogy a közép-amerikaiakkal éppen egy vb csoportmeccsén találkoztak.

Ráadásul égetően szükség volt a pontra, mert az azzurri kikapott a horvátoktól, így abban is bizakodniuk kellett, hogy a másik meccsen pontot rabol déli szomszédunktól a már biztos kieső Ecuador.

Ezzel szemben az olaszoknak az addig hibátlan Mexikó ellen kellett volna valamit hasítani. Papíron egyébként az olasz válogatott volt a csoport és konkrétan a Blancóék elleni meccs esélyese (a horvátoktól is csak némi balszerencsével kaptak ki, Ecuadort megverték), ám a mexikóiak valami fantasztikus focit mutattak be az utolsó csoportmeccsen. Borgetti zseniális fejesgólja előtt legalább 1 percre eldugták a labdát, a közönség már olézott minden labdaérintésnél.

Aztán persze a végén a mexikóiak visszavettek a tempóból és jóformán “hagyták”, hogy del Piero kiegyenlítsen, így a latin-amerikaiak még mindig csoportelsők maradtak, az olaszok viszont Ecuador győzelmének köszönhetően feljöttek a második helyre és szintén továbbjutottak.

Előzetesen a zászló szerintem most is az olaszoknak áll, ám lehet, hogy ez is hasonló lefolyású és kimenetelű meccs lesz, mint a 2002-es volt. A mexikóiak gyors és technikás támadói, a kemény és időnként a durvaságtól vissza nem riadó középpályásai és védői miatt kellemetlen ellenfél lesz a taljánok számára, de ha Pirlót nem tudják semlegesíteni, akkor az olaszok fogják többet birtokolni a labdát és irányítani a játékot.

El Shaarawy kisebb sérülése miatt a pályára lépése kérdéses, emiatt lehet, hogy a kéttámadós szisztéma helyett csak Balotellivel az ékben támadnak majd az európaiak.

A 2002-es meccsről mindkét csapatból csak egy-egy ember lép pályára ma is. A két csapatkapitány: Torrado és Buffon.

Szösszenetek a Konföderációs Kupáról 2.

2003-ban a Marc-Vivien Foé halála miatt rosszemlékű Konföderációs Kupán volt egy kivételes egyéniség, aki a torna győztese és gólkirálya is lett egyben. Thierry Henry.

A hazai pályán játszó franciák simán végigverték a mezőnyt, ám a hosszú és fárasztó szezon végén az akkor még kevés presztízzsel bíró tornán – a brazilok C-csapattal érkeztek és ennek megfelelően a csoportkörben kiestek, a németek, az olaszok és a spanyolok is lemondták a részvételt, így a vb-bronzérmes Törökországot kellett helyettük meghívni – Henry nagy kedvvel játszott. Igazi örömfocit játszott.

Természetesen minden futballista szeret játszani. Ez nem is kérdéses. De azért sokszor a fárasztó megpróbáltatások után nem mindenki húz szívesen focicsukát, hogy még egy pár alkalommal odategye magát. Ha éppen nem muszáj.

Henry számára a torna nem teher volt. Látszott rajta, hogy szívből, örömmel csinálja. És így a nézőknek is sok örömük volt a játékában. (Ehhez persze kellett az ő kivételes technikai tudása és gyorsasága is.)

Tegnap valami hasonlót láttam Neymaron. Persze, ő még fiatal. Viszont már évek óta rengeteg meccsen kell pályára lépnie, mégpedig a legmagasabb szinteken. Ennek ellenére ő is úgy futballozott, hogy az ne csak eredményes legyen – ahogy írtam tegnap, a gólja esélyes lehet a Puskás-díjra, amelynek dobogóján lassan bérelt helye lesz évről évre – hanem a közönség számára szórakoztató is.

Csak így tovább. Henry nyomdokában…

Szösszenetek a Konföderációs Kupáról 1.

A brazil szövetségi kapitány határozott ember hírében áll, és mondjuk, egy világbajnoki cím, egy Eb-ezüst és egy vb 4. hely után nem sok mindenki formálhat jogot arra, hogy beleszóljon a munkájába, de hát ismerjük a szurkolókat. Őket ki kell szolgálni!

Márpedig úgy tűnik, akármennyire is illik bele Hulk a kapitány elképzeléseibe (és mellesleg szerintem is van helye a csapatban), a közönség a szórakoztatóbb játékot mutató Lucas Mourát szeretné látni a pályán. Ennek a tegnapi meccsen is hangot adott.

Nos, Scolari látszólag “a nyomás hatására” be is cserélte a PSG tehetséges középpályását, ám nem Hulkot hozta le, hanem Neymart, aki addig a legtöbbet tette azért, hogy a nézők jól érezzék magukat.

Persze egy perccel később jött Hernanes és ő már Hulkot váltotta, csak hogy a világ rendje helyreálljon. Ám ezzel is jelezte Scolari: neki nem lehet diktálni! Nos, a 3-0-s győzelem után nem is illik…