Szösszenetek a Konföderációs Kupáról 2.

2003-ban a Marc-Vivien Foé halála miatt rosszemlékű Konföderációs Kupán volt egy kivételes egyéniség, aki a torna győztese és gólkirálya is lett egyben. Thierry Henry.

A hazai pályán játszó franciák simán végigverték a mezőnyt, ám a hosszú és fárasztó szezon végén az akkor még kevés presztízzsel bíró tornán – a brazilok C-csapattal érkeztek és ennek megfelelően a csoportkörben kiestek, a németek, az olaszok és a spanyolok is lemondták a részvételt, így a vb-bronzérmes Törökországot kellett helyettük meghívni – Henry nagy kedvvel játszott. Igazi örömfocit játszott.

Természetesen minden futballista szeret játszani. Ez nem is kérdéses. De azért sokszor a fárasztó megpróbáltatások után nem mindenki húz szívesen focicsukát, hogy még egy pár alkalommal odategye magát. Ha éppen nem muszáj.

Henry számára a torna nem teher volt. Látszott rajta, hogy szívből, örömmel csinálja. És így a nézőknek is sok örömük volt a játékában. (Ehhez persze kellett az ő kivételes technikai tudása és gyorsasága is.)

Tegnap valami hasonlót láttam Neymaron. Persze, ő még fiatal. Viszont már évek óta rengeteg meccsen kell pályára lépnie, mégpedig a legmagasabb szinteken. Ennek ellenére ő is úgy futballozott, hogy az ne csak eredményes legyen – ahogy írtam tegnap, a gólja esélyes lehet a Puskás-díjra, amelynek dobogóján lassan bérelt helye lesz évről évre – hanem a közönség számára szórakoztató is.

Csak így tovább. Henry nyomdokában…