A spanyol labdarúgás aranykorának két meghatározó csatárcsillaga érdekes módon hiába játszott elévülhetetlen szerepet az elmúlt 5 év legnagyobb sikereiben, a Konföderációs Kupák valahogy nem jelentették pályájuk fénypontját.

A spanyolok, Konföderációs Kupák, veretlenségi sorozatok

Érdekes, ahogy azt már idéztem, Torres a nemrég zárult torna előtt úgy nyilatkozott, hogy a csapat nagyon motivált, mert ez a trófea még hiányzik a gyűjteményükből, és nagyon úgy néz ki legtöbbjüknek már nem is lesz meg.

A spanyol válogatott valahogy el van átkozva ezeken a tornákon. (Bár mondjuk, mit szóljanak az olaszok! 🙂 4 éve az elődöntőben a sokkal esélytelenebb Egyesült Államok csapata verte meg őket úgy, hogy amennyiben nem kap ki a La Roja, akkor egyedüli világcsúcsot állít fel a veretlenségi sorozatok tekintetében, idén pedig a döntőben szaladtak bele egy csúnya verésbe az eleddig kevésbé, igaz, magán a tornán egyre meggyőzőbb játékot mutató brazilokkal szemben.

Ez utóbbi vereség annál is fájóbb lehet, mert a 2006-os botladozásokat (jó kezdés után nyolcaddöntős vereség Franciaországtól, majd az Eb-selejtezőkön az ősz folyamán váratlanul becsúszó kudarc Észak-Írországgal és Svédországgal szemben) követően tétmeccsen a legritkább esetben maradtak alul. Konkrétan a svéd meccs után veretlenül zavarták le az Eb-selejtezőket, aztán az Eb-t hibátlanul végigtolva meg is nyerték, a vb-selejtezőkön 10-ből 10 meccset nyertek, és közben csak a már említett USA elleni Konföderációs Kupa elődöntő, majd egy évvel később a világbajnoki címig tartó menetelést meg nem akasztó 0-1-es csoportnyitómeccs Svájc ellen rondított bele a gyönyörű bizonyítványba. Világbajnokként 100%-osan zárták az újabb Eb-selejtezőket, és senki nem tudta legyőzni őket a tavalyi Eb-n sem, ami címvédéshez vezetett. Egyelőre a vb-selejtezőkön sem találtak legyőzőre, és a döntőig úgy nézett ki, hogy a Konföderációs Kupán sem lesz, aki megállítaná őket…

A Villa-Torres csatárkettős

A 2008-as Eb-n és a következő évi Eb-n megkérdőjelezhetetlen volt a Villa-Torres csatárkettős szerepe. Az Eb-n a válogatott gólrekorder Villa gólkirály lett, és bár Torres csak 2 gólt lőtt a tornán, az egyik konkrétan az aranyérmet jelentette a spanyoloknak. 2009-ben Dél-Afrikában mindketten 3-3 gólt szereztek, és számomra elsősorban éppen az elvesztett elődöntőn kérdőjeleződött meg kettejük mindenhatósága. Több gólkirályi címre elegendő helyzetet puskáztak el, ám del Bosque nem látta be, hogy azon a meccsen mindketten be vannak oltva gólt ellen, és nem cserélte be Güizát, aki – mielőtt végleg eltűnt volna a süllyesztőben – a bronzmeccsen még utoljára megvillantotta klasszisát.

Nem tudom, hogy a rutinos mester fejében akkor alakult-e ki legelőször a meggyőződés, hogy nem feltétlenül kell ragaszkodnia a kétcsatáros rendszerhez, vagy ehhez kellett az is, hogy a 2009-2010-es szezont nagyon jól kezdő Torres megsérüljön, és felépülése után már ne találjon vissza régi önmagához. Mindenesetre a vb-n már nem mindig kezdett, vagy ha igen, akkor elsőként cserélte le a szövetségi kapitány. Villa a sorozatban 1-0-ra nyert meccseken rendkívül fontos volt, végül holtversenyben másokkal a legtöbb gólt szerezte a világbajnokságon, pedig sokszor nem volt egyértelmű, milyen rendszerben is akarja játszatni csapatát del Bosque. Így Villa, hol egyedüli ék volt, hol kiszorult balszélre, hol meg a régi szép időket idéző kétcsatáros játékot próbálták erőltetni Torres-szel párban.

Az, ami megtört a 2009-es Konföderációs Kupa elődöntőjében, nem állt helyre többé. Már az az év őszén lejátszott utolsó vb-selejtezőkön sem nagyon játszottak együtt, és egyetlen gólt sem szereztek.

A 2012-es Eb-re Villa épp csak felépült sérüléséből, ezért nem vállalta a részvételt, Torres pályára lépése pedig meseszerűvé vált. Hol volt, hol nem volt… Del Bosque feltalálta a csatárnélküli támadófocit, és bebizonyította, hogy nincs égető szüksége a két klasszisára. Az idei Konföderációs Kupán már egyértelmű volt, hogy nem szán fontos szerepet nekik, és az egycsatárosra módosuló taktikai felállásban Soldado kapott bizalmat. Igaz, Torres bebizonyította még mindig kivételes gólérzékenységét, mégha csak a gyengébb ellenfelek ellen is és mindössze a csoportkörben, de Tahitinek köszönhetően a tavalyi Eb-gólkirályi cím után megint a góllövő lista élén végzett (holtversenyben Freddel). Kettejük gyerekes és pályafutásukhoz méltatlan rivalizálása a csendes-óceáni amatőrök ellen visszatetszést keltő volt. A tornáról az ezüstérmet leszámítva nem hiszem, hogy sok szép emléket vittek volna haza.

A jövő

Az idő eljárt volna felettük? Csupán az életkorukat tekintve nem hiszem! Igaz, Villa idén már 32 éves lesz, a vb-n pedig már 33. évét tapossa majd. (Bár még ez sem lehetne akadálya a jó szereplésnek.) Az viszont kétségkívüli tény, hogy míg 2010-ben (még a vb előtt) 40 millió euróért vette meg a Barca, most csupán 5,1 millióért engedte el az Atletico Madridhoz. Ahhoz a klubhoz, ahol Torres sztárrá nőtte ki magát. Talán egy utolsó esély Villa számára, mert a Barcában “eltörpült” Messi mellett. Torres is kivirágozhat Mourinho szakmai irányítása alatt, és ezzel a spanyol válogatott egyeduralkodó csatárává válhat, hiszen ő még csak 29 éves, most kellene felérnie a csúcsra…

Van sok ügyes spanyol focista, nem véletlen, hogy az U21-es Eb-t is megnyerték a nyáron Iscóval és a Barca-bébikkel, akik közül Thiago Alcantarát például Guardiola mindenáron a Bayern Münchenhez szeretné csábítani, ám Villához és Torreshez fogható nagy csatáregyéniség sem a jelenlegi A-keretben, sem az utánpótlásban nem mutatkozik. Pedig tanulságos, hogy a Confed Cup elődöntőjében és döntőjében sem sikerült gólt szerezni!

Del Bosquénak egy éve van, hogy valamit kitaláljon erre a problémára a világbajnokságig. Nem árt agyalnia rajta, ha nem akarnak úgy járni, mint a franciák 2002-ben…