René Adler (a neve németül sast jelent) újra a német válogatottban!

Hosszú utat tett meg a tehetséges kapus eddig. Évekkel ezelőtt fiatal kapusként élt a lehetőséggel és kiszorította a Bayer Leverkusen kapujából Jörg Buttot, majd a válogatottba is beverekedte magát: a 2008-as Eb-n 3. számú kapus volt Lehmann és Enke mögött az ezüstérmes Nationalelfben.

Aztán Lehmann visszavonult, és úgy tűnt, a vb-re készülő csapatban ő lesz a 2. számú kapus Robert Enke mögött, onnan pedig már csak egy lépés a kezdőbe kerülés… Különös a kapussors. Egy edzőnek el kell köteleznie magát egy hálóőr mellett, akit a második számú portás csak kivételes esetben szoríthat ki a csapatból, mégha oly kicsi is a kettejük közötti különbség. A német válogatott történetét végigkísérik a nagy kapusegyéniségek közötti rivalizálások, elég csak Toni Schumacherre és Uli Steinre, illetve Oliver Kahnra és Jens Lehmannra gondolni.

Jörg Butt, aki 2002-ben védett a BL-döntős Leverkusenben, a vb-n a szintén ezüstös válogatottban azonban csak harmadik számú kapus volt a fentebb említett két kollégája mögött, talán nem is gondolta, hogy egy “kölyök” szorítja ki a gyógyszergyári csapat kezdőjéből, miután egy kiállítást követően kényszerpihenőre vonult. Egy kapus csak így kerülhet ki a kapuból, sérülés, kiállítás vagy valami hasonló folytán.

Ha a világbajnoki címvédő Pumpido nem sérül meg a 90-es vb-n, talán soha nem ismeri meg a világ a futballtörténelmet író Goicoecheát. Toldo nem lett volna Eb-hős 2000-ben, ha nincs Peruzzi egója és Buffon torna előtti sérülése. És ki tudja, hogy alakul René Adler pályafutása, ha Buttot 2007 elején nem állítják ki egy meccsen? A drámai fordulatok sora azonban ezzel nem véget ért, hanem épp csak elkezdődött.

2009 őszén, habár Joachim Löw szövetségi kapitány nyíltan nem akart idő előtt elköteleződni, de egyértelmű volt: a világbajnokságra, szokás szerint esélyesként készülő német labdarúgó válogatottban az első számú kapus Robert Enke. Aztán a magánéleti problémákkal és szorongásokkal küszködő kiváló kapus sajnálatos módon véget vetett életének. Adler nyilván nem ilyen módon szerette volna elérni álmai megvalósulását, ugyanakkor tény, 2010 tavaszára formája miatt megérdemelten ő lett a Nationalelf kezdő kapusa, aki mellett Löw le is tette a garast…

Aztán rövid időn belül egy bordasérülés miatt kénytelen volt lemondani a részvételt a világbajnokságon, ahol a német válogatott a legélvezetesebb futballt játszva bronzérmet szerzett, a helyetteséből pedig első számú kapussá előlépő Manuel Neuer kirobbanthatatlanul bevédte magát a csapatba. Adler mélyrepülése pedig folytatódott: klubjában, a Bayer Leverkusenben is kiszorult a csapatból, mert Bernd Leno egy fiatal titán ezúttal az ő kárára élt a kapuba kerülés lehetőségével. Adler felépülése után a padot koptatta a 2011-2012-es szezon végéig, amikor is lejáró szerződését már nem hosszabbították meg…

Egy kis időre visszakanyarodva Jörg Butthoz, akit a sors némileg azért kárpótolt. Az inkább magabiztosan értékesített 11-eseiről, mint védéseiről ismert kapus elment a Bayern Münchenhez cserekapusnak, ahol azonban a Kahn-éra utáni kísérletezgetések csikó kapussal nem váltak be, és a BL-döntőig menetelő bajorok elővették a nagy rutiniét. Butt nem okozott csalódást, de ezúttal sem sikerült Bajnokok Ligáját nyernie, viszont 3. számú kapusként egyfajta gesztus keretében meghívót kapott a válogatottba a vb-re. Éppúgy, ahogy 2002-ben, azzal a különbséggel – és ez nemes húzás volt Löwtől, hogy a bronzmeccsen ő védhetett, és bizony fantasztikus bravúrjai is kellettek ahhoz, hogy a németek 2006 után 2010-ben is odaérjenek a dobogó legalsó fokára. Ez így gyakorlatilag szép befejezése lehetett a pályafutásának, hiszen a Bayernből hamarosan “kikopott”, ott ugyanis már egy klasszis kapus leszerződtetése került előtérbe.

Manuel Neuer a Schalkéból a bajor fővárosba váltott, hogy csillaga még feljebb íveljen, miközben Adler a pokolban járt. Érdekes, hogy a Hamburger SV volt a menedéke Frank Rostnak, akit sokévi szolgálat után a “kölyök” Neuer “túrt ki” a Schalke kapujából. És bizony 2012 nyarán René Adlernek sem maradt más választása, mint aláírni a kikötővárosi csapathoz, amely egykor – akár nem is olyan rég – szebb napokat is látott.

Az új szezon nem indult valami ígéretesen. 3-ból 3 zakó, csak Adler félelmetes védéseinek volt köszönhető, hogy ezeket a meccseket megúszták szoros vereségekkel. A sajtó már ekkor a válogatott keretbe követelte a kapust – véleményem szerint is jogosan. A Sas felszállt és újra élvezni kezdte a magaslati levegőt. A HSV időközben egy jó sorozatnak (az utolsó pillanatban még leigazolt van der Vaartnak), na, meg Adler továbbra is meglévő fantasztikus formájának köszönhetően felkapaszkodott a középmezőnybe, akár nemzetközi kupaindulást érő helyről is álmodozhat. És a sajtó sem maradt üres kézzel: a holnapi Hollandia elleni barátságos meccsen René Adler két év után újra ott lesz a keretben.

Az új szezon 11 bajnokiján bizonyította, hogy válogatott képességű kapus. Ugyanakkor a szerénysége miatt nem érzi úgy, hogy most akkor be is jelentkezett az 1-es számú mezért, azt egyelőre nehéz lenne elvitatni a világ egyik legjobb klubcsapata és válogatottja megkérdőjelezhetetlen hálóőrétől. De idővel akár vissza is szerezheti az őt megillető (vagy legalábbis két éve megilletett) helyet a Nationalelfben. A Sas és a birodalmi sas újra egymásra találnak.

Addig pedig marad a fogadás, amit csapattársával, Rafael van der Vaarttal kötött. A holland-német meccs vesztese a másik válogatott mezében kénytelen edzeni a következő hamburgi tréningen.

Emberi nagyságáról pedig csak annyit, néhány napja Robert Enke halálának 3. évfordulóján megemlékezett tragikusan elhunyt kollégájáról-riválisáról, és a depresszió, mint betegség tabutlanítására, valamint az ebben szenvedők segítésére szólított fel…