Spanyolország – Írország 4-0

Ízekre szedte Trapattoni csapatát a címvédő, a négygólos különbség inkább az írekre nézve hízelgő. Most mondhatnánk, nagyon nagy formába lendült a La Rojas, de tudjuk, a spanyolok ezt az offenzív fölényt a világ szinte bármelyik csapatával szemben érvényesíteni tudják. Az íreket pedig – bocsássák meg nekem, de – nem tartom mércének.

A szép foci és emiatt a spanyol válogatott nagy rajongójaként külön öröm volt számomra, hogy del Bosque “józan belátásra tért”, 4-2-3-1-es felállásban és egy igazi csatárral, továbbá felismerhető taktikával küldte a pályára csapatát. Torres kezdőbe állításának sajnos, éppen az olaszok ellen gólt szerző Fabregas itta meg a levét, de ez a lépés törvényszerű volt, én is őt vettem volna ki a csapatból. Fájó, mert egyébként nagyon szeretem Cesc játékát, ám hosszú évek óta tartom, a spanyol válogatott és a Barcelona játékrendszerében nincs meg a helye. A Barcában az elmúlt idényben ez azért nem jött ki annyira, mert egy konfúz támadó alakzattal kísérletezett Guardiola, és valami hasonló köszönt vissza a spanyol válogatott első meccsén is. Az a “false nine” pozíció, amit Fabregas oly kiválóan játszott az Arsenalban, a katalánoknál és a világbajnoknál nem létezik. Korábban álmodoztam róla, hogy Fabregas lehet majd Xavi utóda, de rá kellett jönnöm, Cesc egyáltalán nem ugyanazt játssza…

Torres pedig kellemes meglepetés volt. Ez már ugyanaz a Fernando, akit 4 éve láttunk. Mellesleg megjegyezném a fanyalgók felé, eddig sem játszott rosszul, sem a Chelsea-ben, sem a címeres mezben. Mindig nagyon motivált volt, ment előre, hajtott, jól mozgott és sokszor helyzetbe került, csak… csak valahogy a góllövés nem ment neki. Most azonban ez is összejött, nem is akárhogyan! Ráadásul ezúttal a társak helyzetbe hozása is jobban ment neki – más kérdés, hogy a többiek nem nagyon éltek a lehetőséggel. Önmagához és egy vérbeli csatárhoz képest még meglehetősen önzetlenül is focizott, ez pedig mindenképpen jó jel a spanyol válogatott további meccsei szempontjából.

Felmerült azonban egy csapaton belüli konfliktus, aminek kezelésére – félek tőle – del Bosque nem a legalkalmasabb ember. Jól láthattuk, hogy Torres zokon vette, jó teljesítménye ellenére a 74. percben lecserélték – pedig ehhez csatárként igazán hozzászokhatott volna. És ugyanígy a helyére beálló Fabregas is duzzogott egy sort, miután gólt szerzett. Mellesleg az előző meccsen Cesc kb. ugyanolyan hitetlen arcot vágott, amikor pár perccel egyenlítő gólja után lehívták, mint most Fernando. Az már csak hab a tortán, hogy del Bosque óraműpontossággal a 74. percben cserélte le, illetve be őket mindkét meccsen. A két goleador miatti feszültség még rosszul is elsülhet a csapatra nézve – bár, ugye, rivalizálásuk eddig inkább termékeny volt.

Mindenképpen pozitív kicsengésű – egyelőre legalábbis – két másik játékos szerepe. Korábban is írtam, hogy Silva és Iniesta nagyon egy hullámhosszon penget, most ez már odáig fajult, hogy a legtöbb esetben egymást keresik és jóformán csak kényszerűségből passzolnak másnak. Hiába a legjobbak között is mindig vannak olyanok, akik még jobban kiemelkednek és ez vagy közvetlen rivalizáláshoz vezet, vagy olyan mértékű cimbizéshez, amit a spanyol válogatott jelenleg két legjobb formában lévő játékosa művel. Ennek azért van kockázata is, ha felismerik – és miért ne ismernék fel – a későbbi ellenfelek, az viszont tény, hogy 2 játékost mindig nehezebb semlegesíteni, mint egyet. Mellesleg nálam az eddigiek alapján Iniesta a torna aranylabdása és e címért legfeljebb Silva (és ő is csak zseniális gólja miatt) szállhatna még vele versenybe.

Az 1974-es világbajnoki döntőn elszenvedett holland vereség után sokan azt mondták, az a kudarc a totális futball végét jelentette. Ezzel a nézettel nem igazán tudok azonosulni, mert a létfontosságú meccset a hollandok csupán azért veszítették el, mert a terrier (Vogts) kikapcsolta kulcsfontosságú játékosukat (Cruyff). A holland totális futball gyenge pontja az volt, hogy egy zseniális futballista köré épült, és ha őt megfogták, akkor fogva volt az egész csapat. Abszolút totális futball tiszta formájában talán soha nem is létezett, hacsak az 1996-os Európa-bajnok német válogatott játékát nem tekintjük annak egy modernebb változatának, most azonban mégis felismerhetőek lényegi elemei a spanyolok támadójátékában.

Az jólismert tény, ahogy totális futball a holland futballhagyományokból az FC Barcelonán keresztül áttevődött a spanyol labdarúgásba, hisz Rinus Michels, a szóban forgó taktika tökélyre csiszolója a 70-es években az Ajax padját a katalánokéra cserélte, ahol a játékosként és edzőként is megforduló Cruyff is rajta hagyta keze nyomát a csapat játékán, nem beszélve az Ajax-iskolát képviselő későbbi edzőkről (van Gaal, Rijkaard) és a Barca legaranyabb aranykorszakát elhozó, egykori Cruyff-tanítvány Guardioláról. Nem véletlen, hogy az FC Barcelona jelenlegi sokpasszos játékát (a tiki-takát) is a totális futball egyik változatának tekintik.

A taktikai felállásnak megfelelő pozíciókat megőrző, ám azt az elmozgások révén szinte mindig más és más futballistával kitöltő hadrend rendkívüli összehangoltságot igényel, ugyanakkor az ellenfél rendezett védekezésének megbontására a legkiválóbb taktikai eszköz. Mindez gyönyörűen kirajzolódott a spanyol válogatott írek elleni meccsén. A védelem ugyan többnyire stabilan megmaradt az eredeti felállásban, legfeljebb Xabi Alonso lépett vissza néha az előszeretettel előre kalandozó Pique helyére, ám a támadó formációban szinte soha nem lehetett tudni, ki hol játszik éppen. Eredetileg így nézett volna ki:

Torres

Iniesta          Xavi           Silva

Xavi azonban gyakran kiment jobb szélre vagy éppen vissza a védekező középpályások pozíciójába, Iniesta vagy behúzódott Xavi helyére vagy áttolódott ő is a jobb oldalra, miközben Silva is megfordult nem egyszer középen, bal oldalon vagy akár a bal szélre kihúzódó Torres helyén. Nem véletlen, hogy Torres klasszikus csatár csak akkor volt, amikor az írek picit feljebb léptek – érdekes, hogy éppen ilyenkor rúgta a góljait is.

Örömteli volt látni, hogy a spanyol válogatott kb. a tavalyi Barca legszebb pillanatait idézte. Del Bosquét dicséri a felismerése, hogy mégis visszatért a realos futballtól a barcás focihoz, úgy hogy közben már nincsenek is túlsúlyban a Barca-játékosok a kezdőben. Persze, ehhez az is kell, hogy a többiek is értsék ezt a focit! És bizony értik! (Kiváltképp D. Silva és J. Alba, akiket szívesen látnék az új szezonban gránátvörös-kék mezben…) Ráadásul most azt is láthattuk, ami nagyon hiányzott az idei FC Barcelonából – a labdavesztés utáni azonnali visszatámadás a kontrákat megakadályozandó. Lehet, hogy a Barca kicsit elkényelmesedett és azért nem kultiválta ezt a támadó csapatoknál egyébként nélkülözhetetlen, ámbár igencsak erőforgácsoló letámadást, mert úgy voltak vele, a jó Puyol és Mascherano majd úgyis megoldja, a spanyol válogatottnál ezt a luxust nem engedik meg maguknak – pedig azért ott is van mondjuk egy jó Ramos, egy önbizalmát és jó formáját visszanyerő jó Pique, a világ talán legerősebb védekező középpályája (Alonso-Busquets) és a világ legjobb kapusa (Casillas)…

Zárszóként még megemlíteném, hogy kicsit sajnálom Ramost, aki szemmel láthatóan nagyon szenved, hogy nem mehet előre (Pique-nak valamiért szabad, de az is nyilvánvaló, hogy mindkét belső védőnek, akik ráadásul mindketten hajlamosak is némi felelőtlenségre, ezt nem lehet megengedni). Arbeloa jó játékos, de azon a poszton Ramos fényévekkel jobb teljesítményre képes. Albiol ugyan nem nagyon játszott idén a Realban, de az előkészületi meccseken nem volt rossz. Az ő beállításával Ramos kitolódhatna szélre. Ki tudja, ha a már egysárgás Arbeloa a horvátok ellen begyűjti a másikat is, a negyeddöntőre ez egy opció lehet – vagy talán akkor nem is nagyon lesz más választása del Bosquénak…

Olaszország – Horvátország 1-1

Az első félidőben hiába játszott fölényben az olasz válogatott és mutatta meg erejét a nagyot küzdő horvátokkal szemben, a második félidőben a megszerzett egygólos vezetés megtartására rendezkedett be, magára húzta Srnáékat és megérdemelten kapott gólt. Szinte valamennyi statisztikai adat kiegyenlített mérkőzés képét mutatja, amely a két ellentétes félidő 0 eredőjéből a látottak alapján is alátámasztott.

Nekem személy szerint tetszett ugyan a horvátok harcias és bátor kiállása, küzdelme, azonban mindig csalódott vagyok, ha egy többre képes és többre hivatott csapatból, ez esetben az olaszokról van szó, nem jön ki az, ami benne van.

Nem tudom, hogy Prandelli nyakába varrjam-e mindezt, mert el kell ismerni, hogy nem kis teljesítmény volt a bundabotrány és az oroszok elleni zakó után így összerántani és talpra állítani a társaságot. Nem szeretem azonban, ahogy mintegy vezényszóra a tetszetős futballt meccs közben feladja csapata és visszahúzódik védekezni, ezt megtették a spanyolok ellen, ami még érthető is volt bizonyos szempontból, de a horvátok ellen ennek nem láttam alapját. Nem rossz Bilics csapata, de az olaszok hozták fel őket.

Az első félidőben Modrics sehol nem volt, a második félidőre azonban területet kapott és feléledt, a horvátok pedig ugyanazzal az előre lépegetős taktikával, amit a görögök és a dánok is alkalmaznak – sok, lehetőleg biztonságos labdajáratással a középpályán felaraszolgatni olyan távolságba a kaputól, ahonnan már mehetnek a beívelések, sikerült a horvátoknak kiegyenlíteniük. A sors iróniája, hogy ezeknek az ívelgetéseknek nem sok értelme volt, ám mégis az addig hibátlanul játszó Chiellini ordító helyezkedési hibájának köszönhetően találták a gólt.

Nem tetszik nekem az sem, hogy túlságosan defenzív az olasz válogatott, pedig nem játszik kifejezetten catenacciót. A 3 védőn túlmenően a középpályán Pirlo köré még szerveződik 2 védőjátékos (Maggio és Giaccherini), illetve két védekező középpályás (Motta és Marchisio). Hiába két világklasszis csatár elől, ha offenzív játékossal mindössze Pirlo révén egészülnek ki. Meglehetősen tanulságos volt, hogy az egyébként ezen a második meccsen is jól játszó Marchisio került gyakran igazán nagy gólhelyzetbe, mivel azonban őt nem azért tartják, hogy gólokat lőjön, rendre el is puskázta a lehetőségeit.

A másik kritikus pont az azurrik játékában, és ezt most már fel kellene ismerni: Balotelli. Hogy valaki legfiatalabbként megengedhesse magának azt a szemtelenséget, hogy nem fut, különösen egy olasz válogatottban, az már önmagában botrányos. De a City támadója gyakorlatilag akkor sem hajlandó lépni egyet, ha hozzá kerül a labda. Legfeljebb csinál egy lövőcselt, aztán lő. Megmozdulásaiból pedig jóformán semmi nincs. Az azért meglehetősen árulkodó adat, ha a kezdőből messze ő ért legkevesebbszer labdához, fele annyiszor, mint csatártársa Cassano és még Buffonnál is kevesebbszer!!! Ezen mitsem enyhít az a tény, hogy a 70. percben lecserélték. Ilyen körülmények között luxus őt játsszatni. Lassú, körülményes, többnyire rossz döntéseket hoz a pályán.

Még az sem menti fel, hogy ő legalább lövöldözött. Mert a többieknek mintha parancsba lett volna adva, hogy csak úgy lehet gólt szerezni, ha azt az ötösön belül még megelőzi egy passzt. A támadójáték befejezését nem nagyon érezték. Persze, talán nincs mit csodálkozni ezen, ha a csapat tele van defenzív játékosokkal.

DDR-t és Chiellinit kiemelném, mert sokszor szinte tanárian oldják meg az ellenfél támadásainak semlegesítését és a megszerzett labdákat rendszerint jól meg is játsszák, ugyanakkor valami – szerintem mondjuk elsősorban mégsem kettőjük miatt – nem működik a védekezésben, mert az olasz válogatott most két meccsen kapott annyi gólt, mint az elmúlt két év selejtezői során 10 találkozó alatt.

A döntetlen az olasz válogatott számára azt jelenti, hogy a végére hagyta a továbbjutás eldöntését. Nem hinném, hogy a spanyol válogatott képes lenne ilyesmire (a horvátokból kinézem 🙂 és mondjuk egy 2-2-vel gusztustalanul kiejtené az olasz válogatottat, bármennyire is nyerjen az azurri az írek ellen. Kétszer nem fordulhat elő ilyesmi egy csapattal! Mégis azt mondom, akárhogy alakul a végső sorrend – azért azt semmi sem garantálja, hogy az olasz edzővel “felálló”, az Eb-ről az esti meccs után már biztosan kieső ír válogatottat le tudják győzni – az olaszok csak magukat okolhatják majd, ha kiesnek. Mert ezt a horvát válogatottat nekik illett volna megverni…

A németek szirtakit lejtenek?

Németország – Hollandia 2-1

Tavaly ősszel a Nationalelf szétszedte a hollandokat egy barátságos meccsen, most azonban senki sem gondolta, hogy megismétlődhet a 3 gólos zakó, a minimális különbségű, ám megérdemelt német győzelem azonban sokkal fájóbb volt Hollandia számára.

Az első forduló óta eltelt időben két esemény is felkavarta a kedélyeket a német válogatott háza táján. A portugálok elleni meccsen ugyanis – mint Gomez szavaiból kiderült, nem először – súlyos kritikával illette televíziós szakértőként Mehmet Scholl, a Bayern és a német válogatott egykori kiválósága Löw első számú csatárát. Tegyük hozzá, a portugálok ellen már érett Gomez cseréje, amikor megszerezte a győztes gólt. A bírálatot persze szokás szerint a német sajtó kapta fel és kerekítette botránnyá, az Eb második csoportmérkőzésén azonban Gomez csattanós választ adott mind Schollnak, mind pedig a német focis oldalak kommentelőinek, akik tömegesen átkozzák őt és szívesebben látnák Klosét a kezdőben…

A másik “ügy” az Elftal elleni meccs előtti napon “pattant ki”, amikor is Hummels edzésen eladott labdájára reagálva Löw magából kikelve üvöltözött a játékosaival nagyobb odaadást és koncentrációt követelve tőlük. A fejmosásnak meg lett az eredménye, mert bár – mint lentebb látni fogjuk a statisztikai adatokból – a hollandok “papíron” jobban játszottak, védekezésben és a támadás hatékonyságában a németek felülmúlták őket, így igazságos győzelmet szereztek. Lahmék hozzáállásával nem lehetett semmi baj, hisz hiába passzoltak 91%-os pontossággal a hollandok (a németek ilyen irányú mutatója “csak” 86%-os volt), labdaszerzésben háromszorosan felülmúlták a narancsmezeseket.

A Robben és barátai találkozón (a németeknél 7 Bayern-játékos, azaz Robben klubbéli csapattársa kapott helyet a kezdőben, ráadásul később még Kroos is pályára lépett) a hollandok lőttek többet kapura (14-11), ám a kapura menő lövések tekintetében már 5-4-re a németek nyertek, és ebből, mint ismert, többet is váltottak gólra.

Hiába birtokolták többet a labdát van Persie-ék, hiába passzoltak többet (és mint láttuk, pontosabban), végeztek el több szögletet, veszélyesebb helyzetei is inkább a németeknek voltak. A fenti utalás a sok Bayernesre a csapatban nem véletlen. Meghatározó lehet egy válogatott esetében, ha a csapat gerince egy sikeres klubcsapatra épül – lásd, miként lettek világbajnokok a spanyolok.

Egy másik jelentős tényező – azon túl, hogy Gomez a német gólok 100%-át szállítja eddig – Löw bátor kiállása Schweinsteiger mellett. Schweini tavaly év végén kulcscsonttörést szenvedett, aztán a felépülését követően tavasszal is megsérült, a szezon nagy részét kihagyta és csak az ezüstösre sikeredett hajrákra tért vissza. Aztán az Eb-re készülő válogatott edzőtáborában is többnyire külön edzett egy kisebb sérülés miatt. Mindezek után talán nem is lehetett kérdés, hogy a két védekező középpályás poszt várományosa az egyaránt jó szezont zárt Khediráé és Kroosé lesz. Aztán Kroos mégis a rövidebbet húzta, de csereként legalább pályára léphet, na, nem Schweini helyére, hanem sokoldalúságának köszönhetően a támadó középpálya irányító posztján. Hollandia ellen Gomez mindkét gólját egy zseniális passz előzte meg, és mindkét passzt Bastian Schweinsteiger jegyezte. Már ez önmagában igazolta Löw döntésének helyességét, de ha ehhez még hozzátesszük, hogy a védekezési mutatói (pl. labdaszerzés) is a legjobbak közé tartozott, akkor már tényleg nincs miről beszélni.

Egy további fontos tényező a német válogatottnál az állandóság. És ezt nem csak az támasztja alá, hogy a csapat jó része a Bayern Münchenben is együtt rúgja a labdát. Összehasonlítva a vb-n legtöbbet játszó 11-gyel, alig van változás és az is inkább előrelépés. A védelemből most már hiányzik a kiöregedett Friedrich és csak a kezdőből Mertesacker. A helyükre érkező Hummels egymást követő második jó szezonját zárta a Dortmunddal és egyéni képességekben is messze felülmúlja mindkét hiányzó mindenkori legjobb formáját. A statisztikai mutatók szerint Hummels a védelem legjobbja és egyéb adatok (pl. labdaérintés, passzok száma és pontossága) is a német csapat elitjébe emelik. A másik 3 védő pedig már két éve is oszlopos tagja volt a válogatottnak, mégha Badstuber és Boateng csak egymást váltva szerepelt a vb-n.

Ezenkívül egyetlen másik, ám igen fontos poszton történt változás: Klosét a Bundesligában és a BL-ben (sőt a válogatottban is) gólokat ontó Gomez váltotta. A 6 ponthoz hozzájáruló gólja nem igényel különösebb magyarázatot, azt hozza, amit az elmúlt szezonja alapján várni is lehetett tőle. És persze, a német válogatott erősségét jelzi, hogy Klosénak sem volt rossz szezonja, csereként beszállva ő is komoly gólveszélyt jelent. Mindazonáltal, Gomez nagyobb formát mutatott a Bayernben 2011-2012-ben, mint Klose 2010-ben, amikor Miro konkrétan végigkispadozta a szezont.

Ráadásul a változatlan nevek mögött is jobb forma található, például vehetnénk Özilt, aki két éve még a csak a Bundesligában jól szereplő Werder irányítójaként focizott nagyot a vb-n, most azonban már Európa és a világ egyik meghatározó klubjának egyik legjobbja. Bár ehhez hozzátehetjük, Müller visszaesett, mondjuk, nem tudom visszaesésnek lehet-e nevezni, hogy 2010-ben a BL-döntőben mindent kihagyott, most viszont gólt szerzett 🙂 A válogatottban mindenesetre megbízható teljesítményt nyújt, mégha ez nem is az a gólerős forma, ami két éve vb-gólkirályi címhez vezetett…

Térjünk rá azonban a hollandokra! Én semmiképpen sem temetném ezt a válogatottat, még akkor sem, ha Portugália ellen sem nyernek és kiesnek. Egy vereség a talán nem is olyan gyenge dánokkal szemben becsúszhat, a németektől pedig nem szégyen kikapni. Persze, az azért döbbenetes, hogy ez a holland csapat, amelyik 4 év alatt tétmeccsen csak kétszer veszített: a vb-döntőn, ott is csak hosszabbításban, illetve a gyanús körülmények között lezajló, az Oranje számára totálisan tét nélküli utolsó selejtező mérkőzésen a svédek ellen. Most pedig, ugye 2-ből 2, nem oda…

Mi lehet mindennek a hátterében, miközben a holland válogatott az egyik legnagyobb esélyesként érkezett az Európa-bajnokságra? Ha összehasonlítjuk a csapatot a két évvel ezelőttivel, elsőre talán ugyanazt mondhatnánk el, mint a németekről, ám alaposabb szemügyrevétel után már megjelennek a repedések.

A védelemből hiányoznak oszlopos tagok, a vb óta Giót sikerrel pótló Erik Pieters az Eb előtt sérült meg, Mathijsen is csak második meccsre épült fel, és bizony látszik rajta az edzéshiány.

Sneijder ugyan továbbra is remek futballista, de az Inter 2 éve csak árnyéka a BL-győztes önmagának, a sikertelenség, vagy a korábbi tündöklés hiánya pedig mindeig nyomot hagy egy futballistán.

Van Bommelt kora miatt kimustrálták az AC Milanból, Kuyt a pár évvel ezelőtti Liverpoolhoz képest harmatos Vörös Ördögökben rúgja a labdát. Afellay súlyos sérülésből épült fel, de csak a szezon végére, bár a Barcában egyébként is csak kiegészítő ember volt, és ez még akkor is jelent valamit, ha a katalán kispadnak nem kicsi rangja van.

Robben egy külön történet. Az ő esetében ez egész egyszerűen pszichológia. Emlékezhetünk rá, hogy annak idején, mennyire visszaesett, amikor a Realnál éreztették vele, nincs nagy szükség rá. Aztán a Bayernnél már a legnagyobb sztárként kezelték és egész egyszerűen kivirágzott. Most a müncheniek ezüstös szezonjáért bűnbaknak tették meg. Miért? Mert kihagyott két fontos büntetőt? Messi ugyanúgy hibázott a Chelsea ellen nagyon hasonló szituációban, mégsem temeti senki. Robben nélkül még ez a kiváló Bayern sem jutott volna el ilyen messzire. A sajtóból és a sajtó által feltüzelt szurkolóktól érkező bírálatok nem hagyták érintetlenül Robbent, illetve játékát sem.

És mindehhez hozzávehetjük még a korábban említett holland betegséget (ld. van Nistelroy és Makaay történetét). Pedig van Marwijk kipróbálta és többször is sikerrel alkalmazta a 4-4-2-es felállást, amelyben helyet kapott mindkét kiváló csatára! Mind van Persie, mind Huntelaar remek szezont tudhat maga mögött. Miért nem bízik a mester egy meghaladottnak tartott, de számukra talán sikeresebb taktikai felállásban? A selejtezők gólkirályt a kispadon pihentetni minden egyéb különösebb indok nélkül, óriási hiba! És az már nem ugyanaz, amikor beküldi őt, és még 3 másik csatárt van Persie mellé! Őszintén hiányolom a rációt van Marwijk sajátos döntésében, ami meglehet egy nagyszerű generáció végét jelentheti…

Érdekel a holland válogatott dicső múltja? Akkor kattints ide…

Portugália – Dánia 3-2

Nem hiszem, hogy ez lett volna az Eb egyik eddigi legjobb meccse, de a sok gól és a fordulatok mindenképpen izgalmassá tették. Abban sem vagyok biztos, hogy ez volt a papírforma, mert ugye, a két csapat legutóbbi találkozóján tavaly ősszel a H-jelű selejtezőcsoport utolsó meccsén Dánia nyert.

Mindettől függetlenül azért az egyértelmű, hogy Portugália sokkal minőségibb, ismertebb futballistákat tud felmutatni, mint riválisa. Még akkor is, ha a meccs előtti szitu szerint a csoportelső (Dánia) találkozott a csoportutolsóval (Portugália). Az első félidő nagy részében, kiváltképp a megnyugtatónak tűnő 2-0-ás állás kialakulásáig összességében a képzettebb, jobb csapat portugál válogatott játszott fölényben és ennek megfelelően alakult az eredmény is.

A hátrányba kerülés, különösen a 2 gólos különbség nagyobb offenzív aktivitásra kellett volna, hogy sarkallja Aggeréket, ám a fejetlen rohanás előrefelé nem képezi a dán futballhagyományok részét. A biztonságos, főleg a középpályán járatott labdázgatás aztán szép lassan visszahúzódásra kényszeríti az ellenfelet – különösen, ha annak kedvező a mérkőzés állása. Ilyenkor gondolhatnánk még nehezebb megbontani a betömörülő védelmet, csakhogy! A dánok logikája szerint a fenti játékkal el lehet jutni a 16-os előterébe, ahonnan már érkezhetnek a beadások a szálfatermetű skandináv legények fejére. Ez a megállapítás ugyan a “mindössze” 170 cm magas Krohn-Dehlire talán nem annyira igaz, az már viszont igen, hogy az alapvonalnál utolért beívelést tanári módon finomítva le készítette elő fejjel Bendtner számára, akinek csak az üres kapuba kellett fejelni.

Így még a szünet előtt sikerült a reményt visszahozni, pedig a játékukban nem nagyon volt benne a gól és ez megmaradt a második félidőre is, miközben a portugálok, de legfőképpen Cristiano Ronaldo előtt rengeteg nem gólhelyzet, hanem óriási ziccer adódott és ezekben a szituációkban rendre csúnyán felsült. A Real Madrid sztárja a portugál válogatott leggyengébb láncszeme volt. Statisztikai mutatói döbbenetesen gyengék, kiváltképp, ha a spanyol bajnokságból ismert teljesítménnyel hasonlítjuk össze. Csakhogy érezzük a különbséget: a La Ligában 80,6%-os passzolási mutatója volt az egész szezon átlagában, a mai meccsen viszont csak 69%-os pontossággal játszotta meg labdáit. A kimaradt helyzeteiről már ejtettünk szót, a legcsúnyább eset az volt, amikor több ideje volt kapura vezetni a labdát, mint Balotellinek a spanyolok ellen, azzal a könnyebbséggel, hogy Ronaldo esetében még csak vissza sem értek a védők, de még így is sikerült mellé rúgni…

Szabadrúgásai mintha egy önjelölt kezdőt idéztek volna és csak a cowboy-allűrből tudhattuk, ez tényleg az a Ronaldo a labda mögött, akit ismerünk, mert egyébként azt gondolhattuk volna, hogy Baba Jaga kicserélte egy gyenge alter egójára. A luzitán csapat azonban így is képes volt hozni a meccset, pedig CR nagy helyzete után a dánok a korábban vázolt taktikával még egyenlíteni is tudtak.

Ekkor aztán megérezték Bento fiai, hogy tényleg nagy a baj és a meccs utolsó perceire úgy felpörögtek, ahogy utoljára a bosnyákok elleni play-off visszavágón láthattuk őket futballozni. Az iszonyatos nyomásnak meg is lett az eredménye, bár ahogy egy avatott szakértő megállapította: az azért meglehetősen furcsa, hogy Varela lábát a lyukat rúgás után Harkiv főteréről kellett visszahozni és még arra is volt ideje a kaputól 12 méterre, hogy fenékkel pattogtassa a labdát néhányszor, mielőtt újra kapura fordult volna, mert még ennyi idő sem volt elég ahhoz, hogy egy dán védő kilépjen rá…

Portugália ezzel a győzelemmel nagy lépést tett a továbbjutás felé, az utolsó körben a szétesett holland válogatott ellen lép pályára, bár tudjuk, sokszor épp az ilyen padlón lévő csapat a legveszélyesebb ellenfél. A dánok az utolsó meccsen bízhatnak egy békés döntetlenben, ami a németeknek tökéletesen megfelelne és abban, hogy a portugálok nem nyernek Hollandia ellen…

Reméljük, ez a meccs nem az ellenségeskedésről, hanem a jó fociról szól majd. Szerintem a játék képét nagyban befolyásolja majd, miként végződik a portugál-dán meccs. Ha adott esetben a dánok megint nyernek, akkor szerintem nagyon nagy meccsre számíthatunk. (vagy nagyon durvára…)

Lengyelország – Oroszország 1-1

Unalmas első félidő, valamivel jobb második, egy önként jelentkező a gólkirályi címre és egy meseszép gól – címszavakban így lehetne összefoglalni az esti meccs tapasztalatait.

Általában – a történelmi példákból okulva – nem szerencsés, ha egy lengyel-orosz párharcban német a bíró, ám a lengyeleknek a hazai pálya miatt sem volt különösebb aggódnivalójuk. Azt például megköszönhetik Starknak, amikor – ha jól emlékszem – Kerzsakovot a 16-oson belül a földbe döngölték gólhelyzetben és 11-es helyett szabadrúgást ítélt kifelé… (Én mondjuk, aki a játékvezetők szegényes lelki világát jobban ismerem, mint a tenyeremet, tapasztalatból azt mondom: ha bíró ilyen esetben nem ítél semmit, csak továbbot int, akkor legfeljebb bizonytalan az eset megítélését illetően, ha azonban ellentétes ítéletet hoz, akkor az beismeréssel ér fel!)

Végül az első félidőt az oroszok szerencsével nyerték meg, mert bár volt több ígéretes támadásuk, annyira azért nem volt bennük a gól, miközben a másik kapu előtt Malafejev többször óriásit hárított. Dzagojev 3. találatával az orosz gólgyártás élmunkásává küzdötte fel magát.

A második félidő valamivel lendületesebb focit hozott – a lengyeleknek jönniük kellett és ez tálcán kínálta a lehetőséget az orosz kontráknak. Azzal ellentétben azonban, amit vártam ezek után, nem az oroszok szereztek gólt, hanem éppen a lengyelek, akiknek a játékában a meccs ezen szakaszában nem igazán volt benne az egyenlítés. Jellemző, hogy az oroszok egy gyors ellentámadás végén már létszámfölényben jártak a lengyel 16-osnál, amikor Arsavin eladta a labdát és a “rekontrából” Kuba nagyon kilőtte a hosszút.

Az egész meccs alapján végül igazságos döntetlen született, amivel a lengyelek életben tartották reményeiket, de nagyon nehéz meccs vár rájuk a csehek ellen, míg az oroszok eljátszották a nagy esélyt, hisz győzelem esetén már most biztos csoportelsőként jutottak volna tovább, így viszont még izgulniuk kell az utolsó meccs miatt, mert a görögök ellen rosszul is kijöhetnek a zárófordulóból.

Csehország – Görögország 2-1

Élvezetes játék ezúttal csak 6 percig folyt a pályán, de akkorra már 2-0-ra vezettek a csehek. A nagyon nehezen megbonthatónak hitt görög védelmet percek alatt könnyedén mattolták a villámléptű csehek, amiben persze nagy segítség volt az átszervezett és emiatt kicsit fejetlen kék-fehér hátsó alakzat, és most már menthetetlenül kijött a kapusprobléma is. (Mint emlékezhetünk korábbról, a görögök portugál szövetségi kapitánya olyan portásokat vitt ki az Európa-bajnokságra, akik az elmúlt szezonban klubjukban sérülés, háttérbe szorulás miatt nem nagyon védtek. És ez most megbosszulta magát…)

Kicsit furcsa, de mégis érthető volt, hogy a játékvezető többnyire nem rokonszenvezett a görögökkel és ellenükre ítélt a vitás esetekben, könnyebben előkapta a sárga lapot kisebb szabálytalanságokért, és mondjuk nem adott a cseheknek durvábbakért. Mindezen azonban nem kell csodálkozni, a dél-európaiak nem lopták be magukat senkinek sem a szívébe: durván odarúgnak, -csúsznak vagy éppen -taposnak ellenfeleiknek, folyamatosan reklamálnak és talán a lelkek mélyén az uniós válság miatt is neheztel rájuk minden igaz európai – mégha mondjuk pont a kontinens nevét is nekik köszönhetjük 🙂

Az első félidőben csak egy csapat volt a pályán és az nem éppen a görög volt, akiknek még egyetlen statisztikába behúzható kapura lövése sem volt. Aztán a másik félidőben szinte egyik csapatra sem lehetett ráismerni. Rosickyt a szünetben le kellett cserélni, és a hiányát nagyon durván megérezte a csapata. A csehek rettentő mértékben visszaestek, és tudatosan vagy sem, de átengedték a teret és a kezdeményezést a görögöknek. Akik persze, ha holnap reggelig támadnak, sem igen rúgnak gólt, hacsak nincs Petr Cech. Emlékezhetünk, a sokak által klasszisnak tartott kapus 4 éve kiejtette előbb a labdát, aztán pedig ezzel Csehországot az Eb-ről, és hát most sem kellett sok hozzá, hogy továbbjutási esélyeiket alacsonyabb szintre redukálja. Szerencséjére a görögök támadójátéka túlságosan impotens volt ahhoz, hogy még egy gólt szerezhessenek.

A hellének játékában nem volt semmi szellemesség. Csak állandóan ívelgették fel a labdákat Samarast keresve, vagy pedig szabadrúgásokat harcoltak ki a kaputól ugyan jó messze, de ahhoz megfelelő helyen, hogy felérhessenek többen is, hátha fejjel veszélyeztetni tudnak. Gekas beállításával Samaras, talán az egyetlen igazi jó focista a görögöknél, kihúzódott a bal szélre és azután ő adogatta be a labdákat, csakhogy bentről éppen az ő fejjátéka hiányzott.

Az orosz-lengyel iksznek köszönhetően még bármelyik csapat továbbjuthat, de ehhez mind a csehek, mind pedig a görögök győzelmi kényszer alatt fgonak játszani.

A hvg múlt heti számának mellékletében érdekes cikk jelent meg okokról és összefüggésekről, hogy a korábbi (értsd, főként a rendszerváltás előtti) évtizedekben Eb-ken még oly jól szereplő Kelet-Európa futballja miként szakadt le menthetetlenül Nyugat-Európától.

Az első forduló – látszólag, de sajnos, tényleg csak látszólag – mindezt cáfolja. Ha a rögtönzött tabellákra pillantunk, azt látjuk, minden csoport élén kelet-európai csapat áll, kivéve a B-jelű kvartettet, amelyben egyetlen régióbeli csapat sincs.

Oroszország, Horvátország és Ukrajna egyaránt tett egy fontos lépést a továbbjutás felé. Összességében véve a Szbornajának vannak a legjobb kártyái, ám az A-csoport amúgy sem okozhat túl nagy csalódást, tekintve, hogy 3 kelet-európai csapat is jelen van, tehát egy biztosan továbbjut. Ha csak a papírformát nézzük azonban, a horvátok és ukránok hozták a lehetséges győzelmet az első fordulóban a szerencsés sorsolásnak köszönhetően, ám az egymás ellen játszó sokkal erősebb riválisok nem tették meg azt a szívességet, hogy elverjék egymást, így komoly lépéselőnyt kicsikarni még a megérdemelt győzelmeikkel sem tudtak. (Elképzelhető forgatókönyv lett volna, ha a második fordulóban ki tudnak bekkelni egy döntetlent az első fordulóban vesztes nagy csapattal szemben és aztán ugyanerre képesek lennének a 3. körben a már valószínű csoportelső és emiatt kevésbé motivált másikkal szemben is.)

Persze, arra azért nem tenném fel a vagyonomat, hogy Srnáék vagy Sevcsenkoék nem lepik meg esetleg a nagy esélyeseket, de annak elég nagy a valószínűsége, hogy a 8 között már csak egy vagy kettő régióbeli csapat lesz, és onnan pedig már egy sem jut tovább…

Érdekes egyébként az aranyéremre esélyesség kérdése is. A honlap látogatói által leadott szavazatok szerint a németek első helye a legvalószínűbb, szorosan mögöttük a spanyolok, majd az olaszok következnek. A hollandok meglepően kevés szavazatot kaptak. Lehet, hogy így utólag ez a pesszimizmus indokolt is volt?

Anglia – Franciaország 1-1

Úgy tűnik, az igazán nagy csapatok meccseit a résztvevők agyontaktikázzák és (a tegnapi spanyol-olaszt leszámítva) nem alakul ki izgalmas, élvezetes játék. Az angol-francia tipikusan unalmas mérkőzés volt. Az angolok nem akartak sokat, kb. egy pontot, ami össze is jött, a franciák pedig nem tudtak – igaz, túl sokat ők sem kockáztattak.

A szigetországiak a Chelsea sikerére építettek. Értsd, kettős védelmi vonalat húztak a 16-os elé, ami a franciák számára áthatolhatatlannak tűnt. Megoldás? Átlövések? Egy lehetséges opció, ám ehhez az angolok túl jól zártak. Kivéve azt az egyszeri alkalmat, amikor sikerült egyenlíteni. Egyébként mindent blokkoltak. A másik opció: a szélen meg kell bontani a védelmet. Ezzel nem is volt gond, Ribery, Debuchy, Malouda számtalan alkalommal elmentek a szélen is jöhetett is a veszélyes beadás-belövés, ami azonban többnyire hasztalan volt. Az egy szem csatár Benzema arcpirítóan magasról leszarta, társai mit kínlódnak a széleken. Egyszer sem robbant be, legfeljebb állt mintegy 6 angol védő gyűrűjében, mintha azt mondaná, ha akartok valamit, akkor találjatok meg a labdával – ami azonban lehetetlennek bizonyult.

Jellemző, hogy egyszer -kétszer ő maga kevert a szélen és adott be labdát a saját hűlt helyére. Mindez persze nem azt jelenti, hogy Karim teljesen inaktív lett volna, mezőnybe visszalépve gyakran volt játékban, ám épp azt nem csinálta, ami a feladata lett volna. Ribery, Nasri, Debuchy és Cabaye emelhető ki a gallok közül jó teljesítménnyel és kombinatív játékkal, az angoloknál a taktikai utasításokat gyakorlatilag tökéletesen megvalósítva szinte mindenki megdicsérhető. Persze, nem a semleges szurkolók és a célfutball helyett a támadóbb, szellemesebb játékot kedvelők által, mert ha így nézzük, nekem konkrétan herótom van ettől az antifutballtól.

Különösen bosszantó, hogy még így is képesek voltak gólt szerezni, miután Evra, mint valami zöldfülű kezdő fölöslegesen felborította az oldalvonal mellett, a kaputól mintegy 30-35 méterre a háttal álló veszélytelen Milnert, hogy aztán a beívelésből Lescott Diarra és Lloris égbekiáltó hibájától kísérve kb. 3,5 méterről fejelhessen a hálóba.

Nyilvánvaló, hogy az angolok nem ugyanezt az arcukat mutatják majd a svédek és az ukránok ellen, ám én úgy gondolom, hogy még így a sérülésektől megtizedelten is van elég jó keretük ahhoz, hogy felvegyék a kesztyűt a kezdeményezőbb franciákkal szemben és többet akarjanak előre játszani, Uram bocsá’ még gól-gólokat is szerezni.

Spanyolország – Olaszország 1-1

Horvátország – Írország 3-1

Az Eb csoportkörének talán legnagyobb párosítása igazságos döntetlennel végződött. Elnézve a másik két ellenfél test- és lélekölő játékát, nem kérdés, hogy ki jut tovább a C-jelű kvartettből.

A dél-európai csúcstalálkozón a címvédő a taktikai felállást tekintve némi meglepetéssel szolgált. A dreamfootball-on már a télen – Villa sérülése után – elemeztem, hogy elképzelhető a csatárnélküli játék. Érdekes módon del Bosque úgy érezte, a kísérletezésnek éppen itt az Eb-n, a legnehezebb ellenfél ellen jött el az ideje. Na, persze játszott már hasonló felállásban a spanyol válogatott kvázi David Silvával előretolt pozícióban, aki fura módon a jobb szélre húzódott ki (hasonlóképpen ahogy Villa tette ezt a bal oldalon a vb idején). Valódi ék, illetve annak üres pozíciójába beérkező ember többnyire Fabregas vagy Iniesta volt. Az előbbi végül Silva remek kiugratásából gólt szerzett, előbbi (Iniesta) pedig a mezőny legjobbja volt.

Szintén meglepőt húzott del Bosque (vagy éppen nem húzott, hanem az olaszok kényszerítették rá akaratukat) azzal, ahogy az első félórában hagyta az azurrit irányítani a játékot és kontrákkal próbálkozott a spanyol válogatott. Ebben azonban jól tudjuk, messze nem akkora császárok (bocs, cárok), mint az oroszok… Az mindenesetre tény, hogy kár volt (vagy lett volna) temetni ezt az olasz válogatottat:

Chiellini és de Rossi ha nem is stílusban, de hatékonyságban mindenképpen a Nesta-Cannavaro páros legszebb korszakait idézi, Marchisio labdaszerzésben már “gattusói” magasságokba emelkedett – azzal a lényeges különbséggel, hogy a megszerzett labdáit rendre jól meg is játszotta, Pirlo a 2006-2007-es önmagára emlékeztet – mondjuk, lényegesen kevesebb futással és védekezéssel, a csatársor pedig pazar, mégha nyilván nem a spanyolok ellen fognak szériában (nem Serie A-ban) gólokat gyártani.

A spanyoloknál végülis kiderült, a felkészülési meccsek csak az altatásra voltak jók. Elnézést, hogy veszem a bátorságot, és egy kétszeres BL-győztes, világbajnok edzőt bírálok szakmai döntései miatt, de nem igazán értem del Bosque elképzeléseit. Ez az én fogalomtáramban lassan kimeríti a “sebesgusztavianizmust”. Azaz egy csapat lehet annyira  kiemelkedően jó, hogy még egy hozzá nem értő edzőt és annak taktikai tévedéseit is elbírja – egy bizonyos szintig legalábbis. Az Eb-n azonban sokkal kiegyenlítettebbek az erőviszonyok, és a spanyol válogatott – bár szerintem továbbra is kiemelkedik a mezőnyből, annyival azért nem jobb, hogy bármilyen taktikával vagy annak szemmel látható hiányával együtt is újra Európa-bajnok legyen.

Del Bosque ugyanis – számomra legalábbis úgy tűnik – felküldte a 11 legjobb emberét a pályára, de nem nagyon látta el taktikai munícióval. Így az első félidőben nem nagyon rajzolódott ki határozott elképzelés a Rojas játékát illetően.

Aztán az egyik cserével sem nagyon értettem egyet – leszedi a zseniális gólpasszt adó Silvát, aki az első félidőben ugyan halványabb volt, de a másodikban kijött, amit a kínai meccs kapcsán is írtam: Silva és Iniesta félelmetesen jól érzik egymás játékát, ketten együtt rendre meg tudták bolygatni az olasz védelmet. Miután lecserélték a City középpályását, Iniesta továbbra is jól játszott, de a veszélyes támadások már nem tőle indultak. A Silvát váltó Navas totális tévedés volt. Hogy jut eszébe valakinek behozni őt, amikor az olaszok éppen egyre jobban leszűkítették a területet?! Torres becserélése már indokolt volt és valódi jó döntés. Fernando hihetetlenül jól tud helyzetbe kerülni, de hogy be van oltva gól ellen az egészen biztos. Villa a helyzetei feléből már most elvitte volna a gólkirályi címet…

A mezőny leggyengébb láncszeme azonban nem egy játékos volt, hanem Kassai Viktor (és segítői). Vérlázító, hogy milyen ajnározással írnak, beszélnek róla a mai meccs kapcsán. De a nemzeti büszkeséget félretéve, ha vannak hozzáértők (valószínűleg egyébként nincsenek) az UEFA játékvezetői testületében, akkor a magyar delegáció csomagolhat. Kassai hibát-hibára halmozott: simán megkajálta Chiellini és Cassano látványos színészkedéseit (ilyenkor szokták megkérdezni idehaza a játékvezetőt: “Ugye, soha életedben nem fociztál? Mert különben tudnád…”) az utóbbi veszélyes pozícióból “jászaimarizott” ki egy szabadrúgást – ezzel szemben nem fújta le Arbeloa veszélyes szerelését Mottával szemben (aki mondják nem a karját fájlalta, hanem a tetkóit féltette), kifelé ítélt szabadrúgást a Pique által Balotellivel szemben ostoba módon elkövetett egyértelmű tizenegyesnél és például Chiellini 3 vitathatatlanul sárga lapot érő durvaságai közül csak az utolsó érdemelt ki nála figyelmeztetést. Fabregast megállította egy olyan szituációban lesen, ahol annak még csak a gyanúja sem merülhetett volna fel. És hogy mennyire nincs tekintélye a játékosok előtt – még ilyen fényes múlttal sem, azt jól mutatta az az eset, amikor az előbb említett Fabregas megalázóan legyintett rá. Pedig történetesen akkor a játékvezetőnek volt igaza. Egy Puhl Sanyival vagy egy Collinával szemben ezt soha egyetlen futballista sem merte volna megengedni magának…