Kicsit Európa-centrikus leszek ezzel a bejegyzéssel, hiszen a 2014-es világbajnokságra az UEFÁ-t leszámítva már minden szövetség égisze alatt megkezdődtek a selejtezők, egyedül az öreg kontinens várat magára, és indítja be a gépezetet szeptemberben. Ennek előzményeként tegnap, az idei versenynaptárban talán nem a legszerencsésebb időpontban már sor is kerülhetett felkészülési mérkőzésekre, amelyekből – ha nem is messzemenő, de – némi képet kaphatunk a csapatok formájáról és akár esélyeiről is.

Kezdjük mindjárt a magyar nemzeti tizeneggyel, amely 1-1-es döntetlent ért el a hasonló képességű Izraellel. Habár Egervári mester azért kísérletezett bőven a csapattal, ez az eredmény, az írek elleni 0-0 és a finnek elleni gólnélküli döntetlen is sajnos, azt mutatja, ez a mi szintünk. És bár az írek kijutottak a legutóbbi Eb-re – az ottani szereplésükben azonban sok köszönet nem volt, mindez azt is jelenti, hogy ennél lényegesen jobb játék, vagy némi szerencsével egy kisebb sikerszéria kellene ahhoz, hogy ott lehessünk két év múlva Brazíliában.

Ehhez a csoportunk sem mondható könnyűnek, de a fentebb megpendítettek fényében egy csoportmásodik hely megcsípése nem lehetetlen. Igen, csak a második reális, mert az Eb-n leszerepelt Hollandia, amely tegnap ráadásul kapott egy nagy pofont a remekül játszó belgáktól is, még mindig messze kiemelkedik ebből a hatosból. Most viszont nincsenek a legjobb passzban és talán ez adhat némi okot a bizakodásra, hiszen már szeptember 11-én játsszunk ellenük. Ők mindjárt a papíron legnehezebb ellenfelük, a törökök ellen kezdenek, mi Andorra ellen és néhány nappal később fogadjuk őket a Puskás Stadionban. Még az idén utazunk Észtországba és fogadjuk a törököket. Ahhoz, hogy életben maradjanak a reményeink a legjobb az lenne, ha veretlenül zárnánk az őszi selejtezőket, vagy legfeljebb belefér a hollandok elleni vereség, de akkor a törökök ellen minimum pont, de leginkább pontok kellenek. Arról nem is beszélek, hogy Andorra és Észtország ellen a győzelem kötelező. És már ez utóbbi sem lesz egyszerű feladat, tekintve hogy az észtek pótselejtezőig jutottak az Eb előtt, csoportjukban előzve a szerbeket és a szlovéneket, és tegnap a lengyelek fölött aratott 1-0-s győzelmükkel jelezték, hogy egy Magyarország-erősségű válogatottnak igenis számolnia kell velük.

A csoportbeli ellenfeleink közül a törökök sógorainktól kaptak ki 2-0-ra, valószínűleg annak köszönhetően, hogy átaludták az első öt percet, amikor is az agresszíven letámadó osztrákok 2 gólt szereztek (és szerezhettek volna még többet is). Altintopék utána végigtámadták a meccset, de ahogy az Eb-pótselejtezőn a horvátok ellen, úgy most is a betömörülő védelem ellen tehetetlenek voltak. Ezt akár még ki is lehetne használni ellenük. Egyelőre azonban meglátásom szerint lassú és körülményes a magyar védelem, s így nagyon nehéz lesz a technikás, mozgékony törökökkel szemben.

Románia, amellyel csak jövő tavasszal játszunk először, 4-3-ra alulmaradt a szlovénekkel szemben, ami számomra megerősíti azt a feltételezést, keleti szomszédaink is nagyjából velünk vannak egy súlycsoportban. Nagyon nehéz lesz, de szinte muszáj lenne kettős győzelemmel, vagy legalább 4 ponttal kijönni majd ebből a párharcból.

Lássuk sorban az európai selejtezőcsoportokat!

Az A-jelű csoportban Horvátország, Szerbia, Belgium, Skócia egy meglehetősen kiegyenlített küzdelmet ígér. A horvátokat a megfiatalított svájciak csúnyán elverték, a Bundesliga élcsapataiba igazolt Xhaka és Shaqiri, valamint az éppen Bundesligából Svájcba visszatérő, bosnyák származású Gavranovic vezérletével. Déli szomszédainknak némi gyógyír lehet, hogy Eduardo régi, gólerős önmagát idézve helyettesítette remekül a vasárnapi német Szuper Kupa-döntő miatt ezúttal nem játszó Mandzukicot. A szerbek bűnrossz meccsen játszottak gólnélküli döntetlent a gyenge írek ellen (ahonnan a gyenge Eb-keret 10 játékosa is hiányzott). A belgák azonban nagyon jó játékkal, megérdemelten verték el az Oranjét. Soraikból külön felhívnám a figyelmet Dries Mertensre, aki éppen az ellenfél hazai pontvadászatában a PSV-nél keresi kenyerét (a tavalyi szezonban 21 gólt szerzett), és ezen a meccsen 1 gólt rúgott, kettőt pedig előkészített – nem is akárhogyan. A skótok magabiztos győzelme Ausztrália felett (3-1) is azt jelzi, a két délszláv csapatnak fel kell kötnie a gatyát!

Ha végignézünk a B-csoporton, talán még örülhetünk is, hogy mi a D-be kerültünk. Itt ugyanis Olaszország, Dánia, Csehország, Bulgária, Örményország és Málta küzdhet meg a továbbjutó helyekért. A tartalékos olasz válogatott kikapott ugyan Angliától 2-1-re, ám nem játszott alárendelt szerepet, inkább csak nem volt szerencséje. Ennek a csoportnak így is toronymagas esélyese. A dánok hazai pályán kaptak leckét Szlovákiától (1-3), a csehek pedig 0-0-s döntetlen játszottak Ukrajnával. A versengésben talán inkább kívülálló Bulgária 1-0-ra nyert Ciprus ellenében, míg az Eb-selejtezőkön a hajrára feltámadó örmények ezúttal hazai pályán kikaptak a beloruszoktól.

A C-csoportnak a németek a favoritjai, még akkor is, ha a tegnapi meccsen Argentína lefocizta őket. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy míg a gauchók a legerősebb csapattal, a németek egyfajta B-válogatottal léptek pályára. Látszott, Löw igyekezett mindenkit játszatni, aki az Eb-n nem vagy csak kevés játéklehetőséget kapott. Ehhez persze társult az a furcsa időzítés is, hogy vasárnap este még Bayern München-Borussia Dortmund párharc volt a német Szuper Kupáért. Bayern-es játékos emiatt csak elvétve akadt a pályán. Ráadásul a 30. percben Zieler kapus kiállíttatta magát, így onnantól a Nationalelf 10 emberrel játszott, pedig a beálló ter Stegen még megfogta Messi büntetőjét. A Barca argentín csillaga egyébként meglehetősen kedvtelenül és önmagához képest gyengén játszott, de így is akkor került helyzetbe a sebezhető német védelemmel szemben, amikor csak akart. A csoportból az osztrákokat és az íreket már említettük, ők Svédországgal vívhatnak nagy harcot a németek mögötti 2. helyért. A svédek ezúttal legjobbjuk, Ibrahimovic és természetesen az Eb után visszavonult nagy öregek nélkül álltak fel a Rasunda stadion búcsúztatóján. 1958-ban ebben a futballszentélyben éppen a svédek ellenében szerezték meg a brazilok első világbajnoki címüket, így kézenfekvő volt a párosítás az építmény lebontása előtti utolsó meccsen, ahol az olimpiai csalódást próbálták feledtetni a dél-amerikaiak, gyakorlatilag az olimpiai csapattal, de BL-győztesekkel megerősödve (Dani Alves, David Luiz és Ramires). A két csapat közti kontraszt óriási volt, amit az eredmény talán nem is eléggé hűen tükröz, holott azért a brazil hálóőrnek még a gyenge svédek ellen is szüksége volt egy-két nagy bravúrra.

Az E-csoport húzónevei, Norvégia, Szlovénia, Svájc, azt sejtetik, hogy ez a korábbiakkal összehasonlítva gyengébb csoportot takar. Innen például senki nem jutott ki az Eb-re, sőt még pótselejtezős helyezést sem ért el, ami azért megkérdőjelezi a csoportok kiegyensúlyozottságát. Ettől függetlenül a már említett helvétek jó eséllyel pályáznak a vb-részvételre, amiben – ha a horvátok ellen mutatott formát tudnák állandósítani – a románokat most legyőző szlovének és a görögöktők vereséget szenvedő (2-3) norvégok nem nagyon tudnák megakadályozni őket.

F-csoport: Portugália, Oroszország, Izrael. Jó eséllyel a végső sorrend is így fog kinézni, bár a portugál-orosz párharc igen érdekesnek tűnik, és a hazai rendezésű vb előtt a Szbornaja nyilván nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ne legyen ott az azt megelőző világmegmérettetésen. Ehhez az Elefántcsontpart elleni, mérsékelt érdeklődést kiváltó (17 000 néző) találkozón elért 1-1 akár biztató is lehet. Izrael, mint ismert, ugyanilyen eredményt ért el a magyar válogatottal szemben, míg a portugálok a CONCACAF-zóna selejtezőiben nem is olyan rosszul szereplő Panama ellen tankoltak (további) önbizalma (2-0).

A G-csoportban a norvégokat idegenben legyőző görögök tűnnek az első hely várományosának, de nem lesz könnyű dolguk a Dániát verő szlovákok és a Wales ellen diadalmaskodó bosnyákok ellen. Összességében véve azonban ez a csoport is a gyengébbek közé tartozik.

A H-csoport ezzel szemben az angol dominancia mellett öldöklő versenyt hozhat a második helyért, mivel ide került (az egyébként Eb-selejtezőkön is az angolokkal egy csoportban szerepelt) Eb-pótselejtezős Montenegro és az Európa-bajnokság két házigazdája. Mondhatnánk azt is, hogy most jól megkapták a magukét, azután, hogy milyen “igazságtalan” előnyt élvezhettek az Eb-csoportok sorsolásánál – amivel aztán még élni sem tudtak… Montenegro a felkészülési mérkőzésen 2-0-ra verte Lettországot, a többiekről pedig már máshol volt szó.

Végül lássuk a címvédő csoportját! Itt csak 5 csapat van és ebből kettő Spanyolország és Franciaország. A többiek csak a jegyárbevételnövekedésnek örülhetnek, másnak nem nagyon. Így viszont a franciáknak is izgalmas lesz, a beloruszok, a grúzok és a finnek ellen gyakorlatilag nem hibázhatnak és talán még a spanyoloktól is pontot kell szerezniük, ha legalább a play-off körbe szeretnének bekerülni, egyúttal vissza is vághatnak az Eb-negyeddöntős vereségért. Ehhez azonban a világranglista 4. Uruguay elleni 0-0-nál több kell! A felvizezett spanyol válogatott szerény győzelmet aratott Puerto Rico ellen, de ennek nincs túl nagy jelentősége: ilyen szerény győzelemre a világ bármely csapata ellen képesek.

Az Eb legjobb 11-e az alomfoci.hu szerint

Mielőtt azonban az egyes pontokra kiemelnénk a játékosokat a mezőnyből, két dolgot szeretnénk még érintőlegesen tárgyalni. Ahogy korábban többször is hangoztattam: Iniesta volt számomra a legjobb játékos az Eb-n, és ez nem egy nagyszerű finisnek köszönhető, hanem az első meccstől kezdve nyújtott produkciójának. Remélem, az UEFA is ilyen értelemben szánta neki ezt az elismerést, és nem azért, mert a győztes csapat vezéregyéniségét kellett kiemelni, ahogy 8 éve pl. Zagorakis, vagy 4 éve sokkal inkább megérdemelten Xavi bezsebelte ezt a díjat. Sajnos, az utóbbi zseniális osztogató felett eljárt az idő. Az aranyérmes csapat biztos tagja volt, ám a korábbi kvalitásaihoz mérten messze alulteljesített, a zseniális passzpontossági mutatóit már csak a biztonsági átadások tömegével tartotta fenn, lyukba betett labdákkal, kiugratásokkal, amelyek korábban a védjegyei voltak, alig próbálkozott. Igaz, a döntőn, amikor is feltűnően előrébb játszhatott, mint korábban – és ilyen szempontból nem csak ő hibáztatható a visszaeséséért, adott két nagyszerű gólpasszt is éppen a hiányolt kiugratások fajtájából. Az viszont az egész tornára jellemző volt, hogy a spanyol támadásokból sokszor csak akkor lett valami, ha Iniesta behúzódott Xavi helyére. A döntőn is onnan ugratta ki halálpontos labdával Fabregast az első gól előtt.

Ugyanakkor Iniesta megérdemelt, sőt, általunk követelt “Eb-aranylabdája” mellett meg kell említenünk, hogy a döntő legjobb játékosának nem őt választottuk volna, hanem Cesc Fabregast, aki feltűnően jó szellemben játszott, több ötletes, látványos megoldást is bemutatott. Ezt a statisztikai mutatók is alátámasztják, az offenzív adatok szinte mindegyikében jobban is teljesített, mint Andrés, csupán kevesebbszer ért labdába, ami azonban betudható annak, hogy negyedórával rövidebb ideig lehetett a pályán, illetve annak is, hogy kvázi ő töltötte be a hiányzó csatár helyét, így értelemszerűen ritkábban jutott el hozzá a Tango 12…

És akkor nézzük az Álomfoci All Start!

1. (kapus) Iker Casillas – nem kétséges, hogy ő továbbra is a világ legjobb kapusa. És ez akkor is áll, ha látszólag ellentmondásban van azzal, hogy egyben a világ legjobb csapatának (mármint válogatott szinten 🙂 hálóőre is. A mai futballban ugyanis a legeredményesebb gárdák, akár a legjobb védelemmel felszerelkezve is rá vannak utalva egy kivételes képességű kapusra. Nem véletlen, hogy a torna által visszaigazolt, magas szinten jegyzett olasz vagy német válogatott kapuját is világklasszis portások védik. Casillas azzal előzte Buffont és Neuert, hogy az egész tornán mindössze egyetlenegy gólt kapott (igaz, ez nem csak az ő érdeme), de legfőképpen azért, mert hihetetlen magabiztosságot árasztott, hibátlanok voltak a kijövetelei és amikor nagyot kellett fogni, akkor hozta a bravúrokat is (olasz helyzetek az első meccsen, Rakitic fejes, tizenegyespárbaj, Pirlo veszélyes szögletei vagy di Natale ziccere a döntőben).

A négyes védősor kicsit torz formát nyújt majd, mivel két balhátvédet és két belső védőt teszek be, de igazán jó jobb oldali védőteljesítménnyel a legjobb csapatokban nem találkoztam. Ezen a poszton szerintem a legjobb teljesítményt talán kissé meglepő módon a francia Debuchy és az angol Johnson nyújtotta. Hátul biztosak voltak és sokat támogatták a támadásokat is. Az All Starba csak a csapataik visszafogott teljesítménye miatt nem férnek be.

2. (szélső védő) Philipp Lahm – a német csapatkapitány összeségében véve egy jó szezont és egy jó Eb-t tudhat maga mögött, mégha benne egyelőre valószínűleg a csalódások hagytak rövidtávú emlékeket. (Még a jobbhátvéd pozícióval is kiegyezhetünk, hiszen ő eredetileg jobblábas és a Bayernben ennek megfelelő oldalon játszik – többnyire, az Eb-n azonban átengedte ezt a helyet Boatengnek és a számára nem idegen bal szélen támogatta a német védekezést és támadójátékot egyaránt. Igen, őt elsősorban offenzív kvalitásai miatt ismerjük el, de ez, ugye, a mai futballban egy szélső védőtől már elmaradhatatlan adottság. Nem felejtjük el azonban az elődöntőn vétett nagy hibáját a második gól előtt. Mégis inkább a szépre emlékezünk: pl. a görögök elleni fantasztikus találatára!

3. (szélső védő) Jordi Alba – a Valencia volt és a Barca újdonsült bekkjét már jól ismerhettük technikai adottságairól, játéka gyakorlatilag sok rokon elemet mutat Lahméval. Képes látványos játékra, katalán drukkereknek jó hír, hogy Iniestával nagyon érezték egymást a bal szélen, rengeteget futott fel-alá, sokat kivette a részét a támadásokból (ld. szenzációs gólpasszát a franciák ellen), szerzett egy szép gólt is lélektanilag fontos pillanatban a döntőben. A védő feladatára sem lehetett panasz, persze az előretörései miatt gyakran hagyott nyitott területet maga mögött, ám ezt gyorsaságával tudta kezelni, Ramosnak és Piquének ritkábban kellett kisegítenie az ő szélén, mint a másik szélen, Arbeloa oldalán.

4. (belső védő) Pepe – ez az elismerés nagyon értékes, mert én alapvetően nem szeretem Pepe-et. A portugál védő azonban ezen az Eb-n a jobbik arcát mutatta. Félelmetesek a defenzív mutatói, talajon és a levegőben egyaránt verhetetlen volt, és végezte ezt a feladatát hihetetlen tisztasággal. Ha arról volt szó, nem szégyellte amolyan futsalos megoldással kirúgni oldalra a labdát. Egy sárgát ugyan kapott, ám 5 meccsen 10 faultja a halálcsoport és a spanyolok elleni 120 perc után igancsak tiszta játékot takar. És hogy mindezt szó szerint megfejelte egy szép góllal, már csak hab a tortán. Nagyszerű teljesítménye nélkül nem hiszem, hogy bronzéremig jutott volna a portugál válogatott.

5. (belső védő) Sergio Ramos – itt igazán nagyot vívódtam a két spanyol belső védő között, végül azonban úgy éreztem, a Real védője megbízhatóbb teljesítményt nyújtott, mint Pique. Ramos mindig ott volt, ahol kellett. A védelemnek igazi vezéregyénisége volt. Pique jól játszotta az “altiszt” szerepét, de ez most sajnos, csak ennyire volt elég. Sergio fejjel is magabiztosabb volt, nagyon sokat tisztázott. Kicsit sajnáltam, mert látszott, nagyon szenved, amiért bent kell játszania és nem mehet előre, mint jobbhátvéd korában. Hátul azonban ő volt az, aki Casillas mellett biztosította a félelmetes gólnélküliséget. Egy nagy hibát az ő számlájára is felírhatunk ugyan, ám a Balotellinek a nyitómeccsen eladott labdájából nem lett semmi, köszönhetően egyrészt az olasz támadó mélaságának és saját megalkuvást nem ismerő mentalitásának. Más abban a szituációban feladta volna és megáll vagy csak alibiből fut vissza – talán Balotelli is erre bazírozott 🙂

Kicsit sajnálkozva, de kihagytam a középpályáról Schweinsteigert, aki a csoportmeccsek alatt még nagyon jó volt, de sérülése egyre jobban hátráltatta a játékban, a két gólt szerző, még gólpasszt is jegyző Fabregast, aki hol volt, hol nem volt, pedig a kiismerhetetlen spanyol offenzív elképzelések áldozataként a maximumot kihozta del Bosque konfúz taktikai utasításaiból, Marchisiót, aki az első néhány meccsen óriásit focizott, ám ahogy az olasz válogatott egyre jobb lett és előrébb jutott, ő úgy szürkült bele a mezőnybe, ugyanez igaz de Rossira is, aki védőként kiemelkedőt nyújtott, a középpályán is megbízható volt, de ott már semmi pluszt nem volt képes hozzátenni az azurrik játékához, továbbá sajnálom Steven Gerrardot, aki ugyan fényévekre van egykori offenzív önmagától, de a szegényes taktikában, amit Hodgson rájuk erőltetett, tökéletesen látta el szerepét, mind a védekezésben, mind a támadásépítésben. És ha elől nem nagyon tűnt is fel, hiányoztak látványos löketei a kapura, azért az nem véletlen, hogy 3 fejes gólt is az ő beadása előzött meg. Ugyanígy fájó volt kihagyni a cseh Jiraceket, aki egy szerény képességű csapatban hatalmas munkabírással és magabiztos technikai tudással végezte dolgát, ráadásul két, csatárokat megszégyenítő gólt is szerzett.

6. (középpályás) Andres Iniesta – az Eb legjobbjának egyértelműen itt a helye. A spanyol offenzívák esze és szíve volt, megállíthatatlanul cselezett előre, sokszor még szabálytalanul is csak nehezen tudták feltartóztatni, passzainak szeme volt. Kicsit többet kereste a kelleténél pajtiját, David Silvát labdával, de ez jó focistáéknál már csak így megy, annak adják a labdát, akinél úgy érzik, jó helyen van.

7. (középpályás) Andrea Pirlo – lehet, hogy ha csak 1-0-ra kapnak ki a döntőben az olaszok, őt választják a torna legjobb játékosának, mert a spanyolok csapatként voltak nagyon erősek, kiemelkedő egyéni teljesítmények nélkül, míg a Juve irányítója magasan az olasz csapat fölé nőtt, és újra 5-6 évvel korábbi világbajnok és BL-győztes énjét idézte. Az olaszok támadójátékában, labdajáratásában megkerülhetetlen volt. Nála a labda mindig jó helyen volt, nem igazán lehetett elválasztani tőle és általában szorongatott helyzetben is pontosan passzolt. Szabadrúgásgólja élményszámba ment. Manapság, amikor azt gondolnánk, nincsenek már klasszikus irányítók, öröm látni, hogy – mégha karrierjüktől lassan búcsúzóban is, léteznek igazi játékmesterek.

8. (középpályás) Xabi Alonso – hihetetlen stabilitást tudott adni ezúttal is csapatának. Liverpool, Real, spanyol válogatott. Amit ezekkel a csapatokkal elért, az mind elképzelhetetlen lett volna az ő megbízható, precíz játéka nélkül. Akkor is itt lenne a helye, ha a franciákat nem az ő két góljával verik meg a negyeddöntőben…

9. (középpályás) David Silva – nála azért rezgett a léc, mert nagy hullámzásokat mutatott a teljesítménye az Eb során, amikor azonban jól ment neki a játék, akkor tényleg All Star formában futballozott. Első meccses gólpassza talán az Eb legszebb assistja volt, az írek elleni gólja egész biztosan a legszellemesebb és a döntőben az egyik legmeghatározóbb momentum volt a vezetést megszerző találata. A portugálok ellen gyenge volt, a többi meccsen viszont a Silva-Iniesta tengely határozta meg az Európa-bajnok támadójátékát.

A támadósorból kihagytam Fernando Torrest, akit legszívesebben betettem volna, de sajnos, én nem szavazhatom meg neki azt a bizalmat, amit a saját szövetségi kapitánya megtagadott tőle. Torres 3 gólt szerzett, de különösebb jelentősége egyiknek sem volt. Az íreket nélküle és góljai nélkül is verték volna, a döntő pedig már eldőlt, mire beszállt. Fernando alig játszott pedig – szerintem – kellőképpen bizonyította, amikor a pályán volt, hogy helye van a csapatban, mind teljesítménye okán, mind pedig taktikai megfontolásokból kiindulva. Balotelli sem kvalifikálhatta magát a 3 góljával, mert az egyik – megint az írek! – igazából már nem osztott, nem szorzott, a németek elleni 2 fontos góljából mondjuk csak kis részben vesz le a német védelem rövidzárlata, a többi meccsen viszont veszélyesen, de nem jól játszott. Keveset futott, öncélú volt, a nagy lehetőségeit pedig elmamlaszkodta. Hogy a harmadik háromgólos kimaradóról is írjak: talán Ronaldo kihagyása a legkevésbé indokolt, én azonban állítom, ő annál sokkal többet tud, mint amit az Eb-n nyújtott. Az első meccsen nem tűnt ki, a dánok ellen nagyon gyenge volt, a hollandok ellen már azt hozta, ami tőle várható, a szerény csehek ellen is, igaz, a lehetőségeiből egynél azért több gólt is illett volna kihoznia, a spanyolok ellen pedig nem váltotta meg a világot, bár tény, hogy lekötötte a teljes spanyol csapat figyelmét. Kihagyta azonban a meccslabdájukat, és az egész tornán nem rúgott egyetlen szabadrúgásgólt sem, holott rengetegszer lőhetett ígéretes helyről.

10. (csatár) Mario Gomez – befejezőcsatár, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A góljai őt igazolták, meggyőződésem, hogy amennyiben nem toporog ott Klose a háta mögött és nagyjából végigjátssza a tornát, 6-7 góllal fejezi be. Aztán Löw gyönyörűen padlóra küldte és ezzel a saját csapatát is kiherélte. A görögök ellen nem kezdette, csak pár percet kapott, az olaszok ellen pedig lehozta a szünetben, pedig nem Gomezen múlt, hogy nem jutott el hozzá labda – az elődöntőt Löw ott vesztette el szerintem. Máig nem értem, miért nem mert átállni 4-4-2-re és játszatta kétgólos hátrányban mindkét csatárát…

11. (csatár) Zlatan Ibrahimovic – szinte biztos vagyok benne, hogy ez a döntésem fogja a legtöbb vitát generálni, de vállalom. Zlatan mindhárom meccsükön jól játszott, úgy ahogy egyébként nagyon is tud: erőszakosan, labda- és magabiztosan, gólerősen. Nem maradtak el a látványos megoldások sem, bár nyilván a legtöbb embernek csak tetszetős gólja jut eszébe. Igen, kiestek a csoportkörben. Ám szerintem mindhárom meccsen támadó szellemben, jól játszottak, a fegyelmezetlenség és a balszerencse sújtotta csak őket. Ibra sokat játszott a false nine pozícióban, de előtte Elmander és Rosenberg impotens volt, ha lett volna helyettük egy Henrik Larsson, de legalább egy, azóta másodedzővé öregedett Allbäck, vagy amikor előre ment csatárnak, a régi Anders Svensson és Kjällström szolgálta volna ki, akkor a svédek sokkal többre lettek volna hivatottak.

Spanyolország – Olaszország 4-0

Úgy látszik, ez az Eb már csak ilyen volt: a szövetségi kapitányok újfent érthetetlen döntéseket hoztak. Kezdjük del Bosquéval, akinek a hibáit az élet nem bosszulta meg, a csapata túl jó ahhoz, hogy a téves edzői lépések miatt elbukjon. És tegyük hozzá: a jó csapatnak szerencséje is van! Rakitic fejese akár már a csoportkörben búcsúztathatta volna a spanyolokat, az elődöntőben Ronaldo a rendes játékidő utolsó pillanataiban olyan helyzetet hagyott ki, amilyenből az esetek túlnyomó többségében gólt szokott szerezni, nem beszélve a teljesen lutri tizenegyespárbajról. Hogy ilyen szituációkba került a Rojas, azért elsősorban mestere sajátos döntései tehetők felelőssé. A csatárnélküli játék, a visszafogott támadófoci visszaüthetett volna. De ez nem következett be. Persze, lehet, hogy tanulni próbált a Barcelona kudarcaiból és tudatosan törekedett arra, ne szegezzék neki a kapujának egyetlen ellenfelüket sem.

Ebből a szempontból továbbra is indokolt – és én ebben teljes mértékben egyetértek vele, hogy a 4 védő előtt ott tartson 2 védekező középpályást is. Egy támadó felfogású csapatnak minden körülmény között ügyelnie kell arra, hogy ne kontrázzák le. A spanyolokat, legalábbis világversenyeken, nem szokták… És azért a kombinatív támadójátékban – mégha nem is közvetlenül a 16-os környékén – Busquets és X. Alonso is részt tud venni, ilyenformán nem sérül annyira az offenzív szemlélet.

Ez utóbbit sokkal inkább zavarja az, hogy elől szinte soha nem volt egy jól felismerhető támadóalakzat, mindig valami amorf képződmény jött ki, többnyire a del Bosque által adott pillanatban elképzelt legjobb játékosokból. Nem pozíciókra, taktikai elképzelésekre rakott fel a pályára játékosokat, hanem egyszerűen csak felküldte azokat, akiktől sokat várt, aztán majd csak megoldják valahogy. Megoldották, nem is olyan rosszul! Ettől még nem lehet nem hibásnak tekinteni az edző elképzeléseit (vagy azok hiányát)!

Ráadásul a kísérletezgetések Navas-szal, Negredóval totális kudarcba fulladtak. Megkockáztatom, ennek a két játékosnak talán még az Európa-bajnok keretben sem lett volna helye. Botrány, hogy az előbbi számos alkalommal játszhatott, míg a BL-győztes Mata mindössze pár percet kapott akkor, amikor már minden mindegy volt, hogy Llorente egyetlen percet sem kapott, miközben Negredo a cipőjét nem vihetné utána, és akkor még nem is beszéltünk az Eb-re ki sem vitt Soldadóról, aki a másik 2 csatárral szemben játszott a BL-ben (gólt is rúgott), 16 gólt szerzett a La Ligában (ugyanannyit, mint Llorente, többet mint Negredo) és mondjuk januárban még mesterhármast rúgott a címeres mezben.

Aztán persze a nagy öreg legyinthetne, ha mindezt felrónánk neki: gyakorlatilag csatár nélkül is ugyanannyi gólt rúgtak, mint 4 éve és jóval többet, mint a világbajnokságon, ahol ráadásul még egy meccsel többet is játszottak. Villa pótlása olyan jól sikerült, hogy míg korábban a gólrekorder szinte egymaga termelte a spanyol válogatott találatait, addig a mostani 12 gól 7 futballista nevéhez kötődik. Ezáltal kevésbé kiszolgáltatott a csapat. Ezt elismerem! Ráadásul a 12 gólból csak 3-at jegyzett igazi csatár (ennek okát mondjuk magyarázni nem szükséges), 6-ot támadó középpályások szereztek, 3-at viszont védekező középpályás, illetve védőjátékos…

Ami ennél sokkal megdöbbentőbb: a spanyol válogatott úgy nyert meg zsinórban 3 nagy tornát is, hogy egyenes kieséses szakaszban (10 meccsen) egyetlenegy gólt sem kapott!!! És ez nem csak a világklasszis kapusának, nagyszerű és önfeláldozó védőinek (pl. Puyol, Ramos, Pique) köszönhető, hanem a játékrendszerében keresendő a titok nyitja. Ami ráadásul trénereken átívelő jellegzetesség, mert Aragones másfajta futballja mellett ugyanúgy működött, mint a del Bosque-féle szisztéma alatt. Az egész a Konföderációs Kupa miatt azért sántít kissé, de szerintem épp a 2009-es megmérettetés tapasztalatai vezették a jelenlegi szövetségi kapitányt egy újfajta felismerésre. A spanyolok ellen jelenleg nincs olyan válogatott a földkerekségen, amely támadólag lépne, léphetne fel vele szemben – nagyon sajnálom, hogy 2010-ben nem jött össze az álomdöntő Brazíliával, mert amint láttuk, a szintén támadófocijáról ismert német és holland válogatott is beszorult a Rojas ellen. A brazilok azóta keresik önmagukat, de azért a persze nem teljesen reális összehasonlítást nyújtó Világkupa-döntő Barca-Santos aránytalanságai nyújtanak némi támpontot…

Hogy sikerülhetett 4 gólt rúgni ennek a hihetetlenül stabil olasz válogatottnak? Azt most felejtsük el, hogy 30 percig emberelőnyben játszottak a spanyolok, mert a 4-0 akár már akkorra is kialakulhatott volna. Számomra egyébként pedig nem indokolt, hogy emberhátrányban még 2 gólt kapjanak az olaszok. Ráadásul úgy, hogy a hátrány ellenére – 10 ember ide vagy oda – nem támadtak ki igazán. Kicsit úgy tűnt, mintha feltépték volna ingjüket és kidüllesztett mellel térdre rogytak volna: “Ide döfjetek!” Az a mentalitás, amit olyannyira dicsértem az olaszokban az elődöntő után, nyomokban sem volt felfedezhető. És nem csak a bekapott gólok, vagy Motta kidőlése után, hanem a meccs első percétől kezdve hiányzott.

Ez már az összeállításon meglátszott. Prandelli kihagyta a kezdőből az előző meccsen jobbhátvéd Balzarettit, aki pedig a németek ellen az olasz csapat egyik legjobbja volt, és visszatette Abatét. A döntést nem nagyon értettem, és utólag Chiellini játszatása is indokolatlan volt – legalábbis szélen mindenképpen, a sérülésétől függetlenül. Már az elődöntőben is az első félidőben rendre az ő oldalán bontották meg a védelmet a németek – igaz, nem Kroos, akinek ez lett volna a feladata, e helyett másfelé kóborolt, hanem Boateng, Khedira, Özil. Ezt már akkor látni kellett volna! Chiellini középen az első két meccsen a torna egyik legjobbja volt – még akkor is, ha Mandzukic gólja az ő lelkén száradt, a balhátvéd poszthoz azonban úgy tűnik, túlságosan lassú, és ott kint szélen már nehezebb jó helyezkedéssel e hátrányt korrigálni. Persze, lehet, hogy egészségesen minden másképpen fest. Akkor viszont ebben az esetben meg ezt kellett volna tudomásul venni – és a sérülésére való tekintettel kihagyni a csapatból. Az első gól előtt Fabregas nem egyszerűen lefutotta, hanem labdával együtt szabályosan megkerülte…

Sokkal súlyosabb hibának tekinti mindenki Motta becserélését. Az, hogy Prandelli Chiellini kényszerű cseréjével egy lehetőséget már elpazarolt, hogy Cassano nem fogja végigjátszani a meccset, és ezzel egy második csere lehetősége is foglalt volt előre, szintén tényként kezelendő. A lépéssel nem is várt sokáig a maestro, a szünetben behozta a Milan-támadó helyére di Natalét, aki 2 gólhelyzetével még visszahozhatta volna a reményeket, de ezekkel el is lőtte az összes puskaporát. Hogy mindezek után bő fél órával a vége előtt kétgólos hátrányban Prandelli kihasználta a 3. cserelehetőségét is, szeintem érthető és elfogadható – már nem volt mire várnia. Az azonban, hogy a támadó szellemű Montolivo helyére a védekező típusú, ugyanakkor sérülése miatt mérkőzések óta nem játszó Motta menjen fel a pályára, az abszurd kategóriájába tartozik. A sors pedig gyorsan büntetett a kockázatos lépésért. Mi indokolta ezt a cserét? Nem tudom. Talán Prandelli is azt gondolta, a padon ülők közül ő a legjobb játékos, nem pedig azt nézte, az adott szituációban ki segíthetne többet. A korábbi meccseken egész jól beszálló Diamanti vagy Nocerino egyaránt jó döntés lehetett volna. Most mondjuk jöhetnénk azzal, annak idején Cruyff mindenkit megdöbbentett, amikor hátrányban védekező középpályást cserélt be, mondván, ahhoz, hogy támadjunk, meg kell szerezni a labdát. Igaz! (Bár annak idején is jellemző volt, hogy a Barca ellenfeleinél nagyobb mértékben birtokolta a játékszert, és talán egy olyan játékos, aki meg tud bontani egy betömörülő védelmet – csellel, szabadrúgással, fejjel, nagyobb hasznára válhatott volna a csapatnak…) És ezen a meccsen is állt, hogy a mérkőzés azon szakaszában már nem nagyon volt az olaszoknál a labda – az első félidőben még övék volt a nagyobb labdabirtoklási arány (!). Akkor viszont ennyi erővel behozhatta volna Maggiót is, aki alapvetően védőjátékos, de a Napoliban is rengetegszer kiveszi a részét a támadásokból.

Olaszország – Németország 2-1

A sorozatoknak valóban csak annyi az értelmük, hogy egyszer megszakadjanak. Ez azonban most (még) nem történt meg. A németek “Angstgegner”-e, akit tétmeccsen még soha nem győztek le, ezúttal is leküzdhetetlen akadálynak bizonyult. Pedig előzetesen mindenki a tornán eddig 100%-os német válogatottat tartotta esélyesebbnek.

A két mester egy-egy apróbb meglepetést megintcsak tartogatott a futballközvéleménynek, na, meg persze ellenfelének. Löw visszatette a csapatba Podolskit, ezzel szemben a korábban csak Özil helyén vagy a védekező középpálya valamelyik posztján bevetett Kroost a jobb oldali támadó középpályán játszatta. Ez a lépése már csak azért is volt furcsa, mert Kroos ballábas, ráadásul azon a poszton, ahol most szerepet kapott, Müllert és az előző meccsen igen aktív Reust is játszathatta volna. (Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy Kroos eddig egyetlen Eb-meccsen sem kezdett.) Ráadásul a ballábasságából adódóan rendre behúzódott jobb oldalról és középen tűnt fel, ezáltal azonban elvette a területet Öziltől, aki emiatt gyakran éppen Kroos helyére húzódott ki a jobb szélre, illetve Schweinsteigertől. Amikor Kroos középről bal felé vezette a labdát, majd visszafelé bepasszolta a védők gyűrűjéből kilépni szándékozó Gomeznek – a labda azonban pontatlan volt, így a helyzetből nem lett semmi, mindenkiben felvillanhatott a jelenet, ahogy Schweinsteiger hasonló szituációban gólpasszt adott Gomeznek a hollandok ellen. Ez a különbség! És Schweini éppen Kroos fegyelmezetlen elmozgásai miatt nem került oda ezen a meccsen. Persze, nem kell ezen csodálkozni, Herr Löw, ha egy ballábas futballistát kiteszünk a jobb szélre: automatikusan befelé fog cselezni, passzolni, mozogni…

Ettől függetlenül volt Toninak néhány ígéretes lövése 20-22 méterről, amelyeket Buffon csak üggyel-bajjal hárított, ám a második félidőben a legnagyobb helyzetét 16 méterről fölé durrantotta. Az is lehet, hogy Schweinsteigertől már csak azért sem vette el a területet, mert taktikai utasításként meg lett hagyva, inkább Khedira menjen előre a támadásokat segíteni, így Sami többször került gólveszélyes helyzetbe az olasz kapu előtt.

Utólag visszatekintve a nagy kérdőjel Schweini nem igazolta a csapatba állítását. A német sajtó az elődöntő előtti napokban óránként cikkezett arról, milyen egészségi állapotnak örvend (vagy éppen nem örvend) és hogy Löw mennyire ragaszkodik hozzá, neki mindenképpen játszania kell! A játékán nagyon látszódott: kár volt erőltetni! Schweinsteiger nem élete meccsét játszotta, és ha már nem volt egészséges, nem jobb lett volna esetleg az amúgy is kezdőbe jelölt Kroost játszatni a helyén, a jobb szélen pedig Müllert vagy Reust?

Prandelli a kezdetben alkalmazott 3-5-2-es felállás után most harmadszor is a 4-4-2 mellett tette le a voksát, amely felállás egyébként az 1990-es olaszországi vb-n vált a legnépszerűbb taktikai formációvá és tehető talán felelőssé azért, hogy az egy meglehetősen gólszegény tornára sikeredett. Gólzáporral mondjuk az olaszok sem kényeztettek eddig bennünket, de azért a két csatár melletti bátor kiállás egy olyan korban, amikor az egy csatáros vagy csatár nélküli játékrendszerek vannak divatban, mindenképpen dicséretes. És még azt se nagyon mondhatjuk, hogy nem alakítanak ki elég gólhelyzetet.

A korábbi két meccsen bizalmat kapó Abate dörzsölhette a kezét, amikor a helyén pályára lépő Maggio begyűjtötte a második sárgáját. Szegény biztosra vehette, hogy az elődöntőben is kezdő lesz majd, és inkább úgy tűnt, Bonucci lesz Chiellini felépülésének vesztese. Bonucci azonban maradt, Chiellini pedig kikerült a számára nem idegen balhátvéd posztra. Mindez még mindig nem érinthette volna Abate helyzetét, azonban Prandelli egy huszárvágással átdobta a ballábas Balzarettit a jobb szélre, aki nem csak védő feladatát oldotta meg, hanem sokszor a csatárok vonala előtt rohamozta Neuer kapuját.

A statisztika a németek abszolút fölényét mutatta és mondjuk a meccs képe alapján is többször pattogott a labda az olasz tizenhatos környékén, mint a másik oldalon, ugyanakkor a veszélyesebb helyzetek olasz támadások végén alakultak ki. Az ígéretes német lehetőségek többsége ugyanis gyermeteg befejezést nyert, illetve az olasz retesz jól zárva hatástalanította őket – némi szerencsével is fűszerezve persze. Az azurri hamar előnyhöz jutott – függetlenül attól, hogy előtte is, utána meg pláne a németek támadtak aktívabban.

Mindkét olasz gólt óriási védelmi hibák előzték meg: Cassano testi kontaktus nélkül kerülhette meg az egy pillanatra tankhajó benyomását keltő Hummelst, akinek két társa eközben elfelejtette, nem fizetett belépődíjat, hogy nézőként vehessen részt a mérkőzésen, hogy aztán Badstuber buta helyezkedési hibája csak tetézze a bajt, mindez azonban nem sokat von le a két olasz csatár érdemeiből: Cassano remekül fordult le és adta be a labdát, Balotelli pedig klasszis csatár módjára vált le a védőjéről és fejezte be a támadást. A második gól előtt pedig Lahm követett el nagy hibát, mert amikor Balotelli már a kapu felé tartott, ő még mindig azon törte a fejét, hogy lesre állítson, embert fogjon vagy a labda útjába keresztezve tisztázzon. Ha időben dönt, bármelyik megoldás helyes lehetett volna, így viszont a City támadója köszönte szépen és élt a kínálkozó lehetőséggel.

Két dologra szeretnék még kitérni: a tizenegyesre és a mentalitásra. Szerintem nem volt tizenegyes! Igen, Balzaretti hozzáért kézzel a labdához. Miért is? Mert Klose előtte szabálytalankodott vele, húzta-vonta. Másfelől én soha nem voltam híve annak, hogy a 16-oson belül a támadást, gólhelyzetet semmiben sem befolyásoló vétlen kezezésnél büntetőt ítéljen egy játékvezető. Az ezzel kapcsolatos másik felvetés: 92. percben, 2-0-ás állásnál befújják. Befújta volna ugyanilyen szituációban a tizenegyest a bíró, ha a 80. percben járunk, vagy éppen a 92. percben, de 2-1 az állás??? Majdnem biztos vagyok benne, hogy nem! Ez pedig azt jelenti, hogy ugyanolyan tényállás mellett a döntés annak esetleges következményeinek a függvénye??? Nem emlékszem, hogy a szabálykönyvben meg lenne említve egy ilyen típusú mérlegelés lehetősége a játékvezetők számára…

A másik dolog a mentalitás! A németek mentek előre egész meccsen, a korai hátrányba kerülés után, ugye, már kénytelen is voltak, de mindezt igazi hit és lelkesedés nélkül tették. Míg az olaszokon látszott: szívvel-lélekkel játszanak és ha kell, csúsznak-másznak a győzelemért – azért persze elég gyakran elegánsan és tetszetősen is tettek érte. A mérkőzések előtti himnuszok a játékosok felspannolásában akár akarjuk, akár nem komoly szerepet játszanak. Nyilván az olyan nemzetek, amelyeknek forradalmi induló jellegű a himnusza (pl. mexikói, francia, vagy akár az olasz) előnyben vannak a patetikusabb vagy akár szomorúbb “nemzeti dalokkal” rendelkezőkkel szemben. Az olaszoknál mindenki nem csak egyszerűen énekelte, hanem szinte üvöltve énekelte a Fratelli d’Italiát, amelynek utolsó soraiban többször is felhangzik, hogy készek vagyunk meghalni, mert Olaszország (harcba) hív bennünket. És ugyanez látszott a játékukon is: az olaszok nagyon odatették magukat! Az eddig keveset mozgó, nagyanyó stílusban futballozó Balotelli is rengeteget futott, már a német védelem labdajáratásait megzavarták letámadásaikkal.

Ezzel szemben a németek? Nos, sorolom: Lahm, Neuer, Badstuber, Kroos, Schweinsteiger, Hummels énekelt. Boateng, Khedira, Özil, Gomez és Podolski nem. Az összefüggéseket nem szükséges magyarázni. Az olaszoknál Balotelli is énekelt, mégha nem is akkora lelkesedéssel, mint a többiek. Ez azért is fontos, mert korábbi meccseken ez nem volt rá jellemző. A német futball az elmúlt kb. 5-6 évben alapjaiban változott meg. A korábbi nagy küzdő, ám kevésbé ötletes és tetszetős futballt játszó Nationalelf helyét átvette egy látványos, élvezetes támadófocit játszó csapat, amely azonban a korábbi erényekkel már kevésbé rendelkezik. 2-0-nál ezért gondoltam azt, hogy itt már nem fog bekövetkezni a pl. 80-as évek nagy fordításaihoz hasonló feltámadás.

1994-ben Baden-Württembergben egy serdülőbajnok csapat edzésén vehettem részt. Az ügyes focisták délszláv, török, olasz bevándorlók, vendégmunkások gyerekei voltak. 2002-ben a vb-bronzérmes török válogatottban a csapat fele olyan játékosokból állt, akik Németországban születtek és nőttek fel, sőt, többségük akkoriban is éppen a Bundesligában játszott. Magukávé tették a német futballiskola erényeit, sokat futottak, fegyelmezettek voltak és ha kellett leütközték az ellenfelet, de mindemellett komoly technikai tudással is rendelkeztek, ami még erősebbé tette a csapatukat. A mostani német válogatottban számos olyan játékos van, amely a német futballiskolán nevelkedett, de más jegyeket is hordoz magán-magában és ezzel vált sikeresebbé. Így lett a német futball másabb, sok tekintetben jobb, de hiányoznak belőle olyan tulajdonságok, amelyek a mostani sikerhez szükségeltettek volna.

Nem temetném ezt a fiatal csapatot, amelynek kapujában ott toporognak újabb fiatal, dortmundi reménységek, de talán megújulásra szükség lenne: a padon. Én nagyon nagyra tartom Joachim Löwöt és az elmúlt években elért sikereit, akár ezt a bronzérmet is, senki sem vitathatja el tőle. Ugyanakkor az a beletörődés, összeomlás, amit láttam rajta a meccs során, a vég kezdetét jelezte számomra. Ugyanaz az apátia volt látható az arcán, mint Guardioláén a Chelsea elleni BL-elődöntőn. Egy szövetségi kapitánynak nem az a dolga, hogy a 40. percben magába roskadva üljön a padon, mert kétgólos hátrányba került a csapata. A pálya szélén állva kellett volna űzni, hajtani a csapatot, lelkesíteni a srácokat…

A cím nem arra utal, hogy a döntőbe jutás kérdése végül tizenegyespárbajban dőlt el, hanem inkább arra, a két fél egymást felülmúlva tette élvezhetetlenné a játékot. Egy-két látványos pillanattól eltekintve büntetéssel ért fel végignézni a meccset, amit ráadásul 120 percen keresztül nézhettünk.

A spanyol válogatottat tétmérkőzésen az elmúlt években egyedül a paraguay-i válogatott lepte meg igazán. Nelson Valdezék hihetetlen futómennyiséggel operálva már 60-70 méterre a saját kapujuktól letámadták a Rojas védelmét, hogy ne gurigázhassanak nyugodtan hátul, abból felépítgetve a támadásaikat. 90 percen keresztül nem lehet letámadni, ez fizikálisan lehetetlenség, és a dél-amerikaiak végül kapitulálni kényszerültek, de azért jogosan merül fel a kérdés, mi lett volna, ha megadják Valdez szabályosnak tűnő gólját vagy Cardozo berúgja a tizenegyest. Ebből a szempontból nem is volt olyan rossz taktikai elképzelés Gerrardo Martino szövetségi kapitány részéről. Azóta sem próbált meg senki ilyen energiát felőrlő, bátor, de egyben kockázatos vállalkozásba fogni a spanyolok ellen.

Paulo Bento végre valami hasonlóval próbálkozott. A portugálok, mint egy korábbi bejegyzésben már említettem, egyébként is a középpályát megszállva próbáltak eddig labdát szerezni, most ezt a fajta letámadást még jobban kitolták. Egyértelműen az volt a cél, hogy a spanyol védelem ne dajkálgassa a labdát, ne tudjon nyugodtan támadásokat indítani a mélységből építkezve. A következmény? Pique-ék gyakran zavarba jöttek, előrevagdosták a labdákat vagy Casillast is be kellett venniük a játékba, aki többnyire szintén nem tehetett egyebet, mint felrúgta a mezőnybe. Ehhez nincs is beszédesebb adat annál, mint hogy Casillas az Eb addigi 4 meccsén átlagban 23,5-szer ért labdához (a legtöbbször az olaszok ellen, akkor is csak 28-szor), tegnap azonban 47-szer (!). (Ez a számadat akkor is sokkal nagyobb, ha csak a 3/4 vesszük, tekintve hogy most 120 percet játszottak a korábbi 90-ekkel szemben.)

Persze, a felrugdosott labdákat ritkán szerezték meg a spanyolok, hiszen a portugáloknál hátul jól fejelő játékosok álltak, a spanyol támadó alakzat pedig Iniesta, Silva vagy Xavi személyében nem éppen magasságáról híres… Ennek kapcsán említeném meg, del Bosquét továbbra sem értem. Ezúttal mégis úgy gondolta, hogy szüksége van csatárra, és a kezdőbe jelölte azt az Alvaro Negredót, aki a tornán eddig csak a horvátok ellen taktikai csereként lépett pályára. Most a képességeit összehasonlítva a keret más csatáraival külön nem taglalnám, csak utalnék egy statisztikára: Negredot 4-szer foultolták, ha jól emlékszem minden alkalommal fejpárbaj során.

Na már most: ha del Bosque azért állította őt a csapatba, mert tudta előre, hogy a portugálok letámadnak, a spanyol védők kénytelenek lesznek a játékuktól alapvetően idegen felívelgetésekbe kezdeni, B. Alves és Pepe jól fejel, de pl. Llorente még jobban fejel, és pont ezért nem őt állítja a csapatba, hisz a spanyolok nem húzódnak annyira fel, hogy a támadóharmadban lefejelgetett labdákat megszerezzék, illetve azokért még meg is kellett volna harcolni, Negredo viszont közel azonos magassággal rendelkezik, mint a két említett portugál védő, akik ráadásul nem ismernek sok kecmect, tehát rendre lefoultolják majd az egy szem csatárt és ilyen módon fel lehet juttatni előre a labdát, hogy a szabadrúgások után már a támadóharmadban kezdhessenek el gurigázni, nos, ha mindezt valóban így tervezte el az öreg, akkor ő minden idők legjobb edzője, de a fenti eszmefuttatással kapcsolatban erős kétségeim vannak.

Pedig ugyanezt támasztaná alá, hogy az 54. percben pedig azért hozta le a Sevilla támadóját, aki talajon a spanyol sokpasszos (sőt, sokszor minden egyéb más) futballra teljesen alkalmatlan volt, mert a portugálok belátva, hogy nem fogják végig bírni, meg egy kicsit tudatosan is kijjebb engedve a spanyolokat a szorításból (nem is alaptalanul a kontráknak több területet remélve) visszább húzódtak, így a korábbi felívelgetések abbamaradtak.

Apropó lefoultolás. A játék jellegére nagyon is jellemző, hogy Negredo mellett többnyire a spanyol védők (és nem a támadó típusú játékosok) kerültek a földre egy-egy szabálytalan párharcot követően.

A játékból és Ronaldo miatti aggodalomból táplálkozva a korábban is ritkábban előrekalandozó Arbeloa maradt meg a pozíciójában, az újdonsült Barca-játékos Jordi Alba viszont sűrűn tört előre és az ezúttal visszafogottabb Iniestával karöltve még legalább próbálkozott némi támadgatással a bal oldalon. Mert összességében véve a spanyolok az első pár percet és a hosszabbítást leszámítva nem nagyon erőltették Rui Patricio kapujának veszélyeztetését. A 2 x 15 percben mutatott aktivabb játéknak köszönhetően a statisztika némileg feljavult spanyol szempontból, és így összességében véve 64%-os labdatartással és 85%-os passzolási pontossággal zártak, ami nagyjából megfelel egy átlagos spanyol válogatott meccs adatainak. A legkevésbé sem a 90 perc utáni statisztika! Abban ugyanis mindössze 53%-47%-ra nyerték meg a labdabirtoklást, és csak 75%-os pontossággal passzoltak, ami alapján nem is lehetne Xaviékra ismerni. Ráadásul a kapuralövések számában is alulmaradtak (10-6, azon belül pedig 2-1). Ha Ronaldo kicsit többet gyakorolja a szabadrúgáslövést, vagy azok előtt nem annyira a bohóclépéseire koncentrál, mint inkább magára a lövésre összpontosít, akkor most jó eséllyel nem a címvédő készülhet a döntőre…

Be kell valljam, sok éve vagyok a spanyol válogatott futballjának a híve, de a tizenegyespárbaj során egy cseppet sem izgultam a sikeréért. A kiábrándító játékuk után közömbös volt számomra, melyik ibériai társaság küzdhet meg az aranyért. Valahogy nem tudok azonosulni del Bosque nézeteivel sem, aki 3 éve a Konföderációs Kupa elődöntőjében, nem volt hajlandó lecserélni az aznap szemmel láthatóan elátkozott Villát vagy Torrest, miközben a süllyesztőbe küldte az akkoriban még hasonlóan gólerős Güizát, most viszont Villa hiányában az egyetlen épkézláb, sokoldalú csatárát mellőzi látványosan, pedig meggyőződésem, hogy Torressel – mégha nem is ő szerezné a gólt – látványosabb, gólerősebb lenne a spanyolok játéka. De lehet, hogy nem ez a cél! 2000-ben azután vette át a Real Madridot, hogy azt a BL-ben a Bayern München álomfocival oda-vissza szétalázta, aztán helyrerázta a társulatot és az elődöntőben újra összekerülve már legyűrték a bajorokat. A célfutball diadalmaskodott a szép játék felett! Ha vasárnap újra Casillas emelheti magasba a trófeát, mondhatnánk, az élet a veterán trénert igazolja. Én személy szerint viszont nem ezért szeretem a labdarúgást és nem ezért szerettem eddig a spanyolok fociját…

Kialakult a legjobb 4 mezőnye és ebben vajmi kevés meglepetés van. Már gyakorlatilag fél évvel ezelőtt megjósolhattuk, hogy az elődöntőbe a B-csoport és a C-csoport két-két sztárcsapata (Németország, Hollandia), illetve (Olaszország, Spanyolország) jut be. (Lásd korábbi bejegyzések: http://alomfoci.hu/pillanatnyi-forma-a-legutobbi-meccsek-tukreben-b-csoport/ és http://alomfoci.hu/pillanatnyi-forma-a-legutobbi-meccsek-tukreben-d-csoport/) Hollandia ugyan csalódást keltő módon szerzett pont nélkül búcsúzott, de így a németek oldalán a csoport másik továbbjutója, Portugália masírozott be a négy közé.

Árulkodó jel, ahogy a két házigazda mellé sorsolt gyenge csoportokból senki sem élte túl a negyeddöntőket. AZ UEFA-nál ezen érdemes lenne elgondolkodni! (Igaz, 4 év múlva ennek már semmi jelentősége nem lesz: Franciaország nem olyan kis futballnemzettel rendelkezik, mint a lengyel, az ukrán, vagy akár a svájci és az osztrák nép, ráadásul akkor már 24 csapatos lesz a torna, minek következtében felhígul majd a mezőny.)

Nézzük meg az élvezetes meccseket sajnos nem hozó negyeddöntők szakmai tanulságait és tegyünk egy kis kitekintést az elődöntőkre is!

Portugália. A világ 2. legjobb futballistájával (és ezek szerint Európa legjobb labdarúgójával), BL-győztessel, Real-játékosokkal, ManU-sztárral és sok egyéb jó futballistával felvértezve egyáltalán nem meglepő a jó szereplése. Ráadásul úgy tűnik, Paulo Bento egységes csapatot kovácsolt. A világbajnokságon két éve már mutatkoztak a portugál újhullámos futball jelei: hihetetlenül stabil védekezés és abból váltás villámgyors kontrákba. A világbajnokságon 3 földrész legjobbjaival is találkoztak és mindössze a későbbi világbajnok spanyolok rezgették meg a portugál hálót. Bento ugyan átalakította, felfrissítette a keretet, de a fentebbi futball alaptétel maradt. Szóban is többen bírálták a portugál csapat defenzív jellegére tett megjegyzéseimet, ezért úgy gondolom, a legjobb az lesz, ha a tények beszélnek helyettem.

Igen, az vitathatatlan tény, hogy Ronaldoék a csehek ellen sokkal támadóbban léptek fel, csakhogy Csehország válogatottja egy lelkes és szerencsés kiscsapat – akiket még a nem Eb-résztvevő magyar válogatott is legyőzött, ugye… Ezzel szemben a halálcsoportban – ahonnan a portugálok továbbjutása azért mindenképpen elismerést érdemel – a mutatók már messze nem olyan támadó csapat benyomását keltik. (És halkan hozzáteszem, a csehek ellen az oroszok is hasonló statisztikát produkáltak azzal az egyáltalán nem elhanyagolható különbséggel, hogy abból 4 gól és egy sokkal látványosabb játék alakult ki…)

Míg Pepe-ék 555-öt passzoltak a negyeddöntőn 83%-os pontossággal és 62%-ban birtokolták a labdát, addig a 3 csoportmeccsen rendre 400 alatt (többnyire jóval alatta) maradt ez a szám hetvenegynéhány százalékos pontosság és 40% körüli labdabirtoklási aránnyal. Már ez önmagában jelzi, Bentoéknál első a védekezés és majd csak a labdaszerzésből indul a lehetőleg minél gyorsabb ellentámadás. Nem véletlen, hogy a jobb ellenfelek ellen 19-, 16- és 17-szer kellett szabálytalan eszközökkel megakasztani az ellenfelek támadásait, míg a csehek ellen elegendő volt 7-szer ilyen meg nem engedett módon közbeavatkozni. Ez persze nem azt jelenti, hogy a 16-oson bunkereznének, a hihetetlenül nagy munkabírású Veloso-Meireles-Moutinho trió mellett rengeteget besegít a zavarásban, labdaszerzésben Ronaldo és Nani is, így már a középpályát megszállva igyekeznek labdát szerezni. Ettől függetlenül – valószínűleg tudatosan – átengedik a teret és a kezdeményezést az ellenfélnek: hadd jöjjön egy kicsit feljebb, hogy Ronaldonak és Naninak legyen területe a gyorsaságát kihasználni.

Ezen a taktikán nem kell sokat gondolkodni az elődöntőre: a spanyolok ellen, ha nem akarnak is, beszorultak volna. A párharc abból a szempontból érdekes lesz, hogy a vb-n a Rojas nyert 1-0-ra, utána egy barátságos meccsen azonban kíméletlenül szétkontrázta őket a portugál válogatott. Ha valaminek, akkor most az előbbinek van esélye, az utóbbinak csekély – kiváltképp, hogy a spanyolok nagyon készülnek Ronaldo közös semlegesítésére. Én személy szerint úgy gondolom, hogy nem Arbeloa a legalkalmasabb ember a feladatra, hogy megállítsa, mégha egyébként CR klubbéli csapattársa és ilyenformán nyilván nagyon jól ismeri a kvalitásait és talán azt is, miképpen tartható kordában. Ha del Bosque mer nagyot húzni, akkor Arbeloát beviszi középre és Ramost kihozza jobb szélre, vagy akár belső védőként Ramos helyén bedobja Raul Albiolt, mert szerintem mindenképpen a másik Realos csapattárs az, aki kellő adottságokkal bír fizikálisan, hogy megállítsa a portugál zsenit. Persze, arra is emlékezhetünk, ahogy a vb-döntőn Robbent próbálták semlegesíteni: Capdevila soha nem egyedül vette fel a száguldó hollandot, hanem mindig mögé zárt valaki a csel után esetlegesen megnyíló területeket lezárandó. Érdekes, hogy miközben ez a fegyelmezett taktikai húzás sokáig sikeresnek bizonyult, a későbbiekben feljebb tolódó spanyol védelem középen vált sebezhetővé és két váratlan kiugratásnál is hatástalan maradt Robben semlegesítése. Hogy a spanyolok világbajnokok lettek, az nem kis mértékben múlt Casillas földöntúli védésén és Puyol a játékvezető által nem büntetett, szabálytalan megmozdulásán. Alonso szerint csapatként állják majd útját Ronaldo rohamainak és csupán apró kiigazítást végeznek eddigi játékukon, de alapvetően nem változtatnak. Ez utóbbit a semleges szurkolók nyilván fájlalják, a kijelentés egészéről pedig süt, hogy éppen ő – mégha tudja is Ronaldo semlegesítésének titkát – nem fogja kifecsegni az öltözőben, ahol “Barca-kémek” tömkelege hegyezné fülét az okosságokra 🙂

Ezzel együtt már át is térhetünk a spanyol-francia negyeddöntőre, ahol éppen az idézett Xabi Alonso volt a meccs hőse, és amelyen a spanyolok újfent nem szereztek tömeges híveket a labdarúgásnak a sportággal még csak most ismerkedők köréből. Persze a 2 gól, a 12 kapura lövés, az 59%-os labdatartási arány, a 716 (!) 89%-os pontossággal elvégzett passzok miatt igazán nem nekik kell elnézést kérniük.

Laurent Blanc számomra érthetetlen összeállításban küldte pályára csapatát: a 4 védő mellé felrakott a pályára még kb. 4 védekező középpályást, akik közül mondjuk Malouda alapvetően inkább támadó felfogású, de ezúttal védekező feladatot kapott, illetve jobb hátvéd pozíciójából feljebb tolta Debuchyt és helyére Reveillere-t tette a csapatba. Mindezek mellett pedig kimaradt az addig jól játszó Alou Diarra és Nasri. Nem gondolom, hogy őket tette meg a Svédország elleni fiaskó felelőseivé, csupán beijedt, és a továbbjutás szempontjából lényegtelen utolsó csoportmeccs kudarcából okulva, amikor is felsejlett előtte a támadóbb felfogású futball ezernyi veszélye, továbbá a spanyolok ellen felkészülve ennyire durván defenzív felfogásban állította össze a csapatát. Ebben a kaotikus elképzelésben már nem látom a Jacquet-iskola tananyagát visszaköszönni. Félek tőle, Laurent Blanc tényleg csak ijedtében csapta így össze a taktikája felépítését, mert e mögött komoly szakmai elképzelés nem rejlett, csapata játékán pedig semmiféle felkészítettség jele nem mutatkozott.

Persze, egy kis meglepetésre del Bosque is mindig jó. Félek tőle, hogy Guardiola behülyítette a futballvilágot. Nem mintha az olyan régi vágású edzők útját kellene járni, mint Roy Hodgson, aki a 80-as évek futballjával próbálkozott – csekély sikerrel. De azért azt sem hiszem, hogy jó edzőknek, akik évek alatt felépítették magukat és csapatukat, beleunva a folyamatos sikerekbe és a kiismerhetőségtől félve extrém kísérletezgetésekbe kellene, hogy fogjanak. Guardiola gyakorlatilag a 2011-2012-es szezont azzal vágta haza Barcelonában, hogy elkezdte erőltetni hátul a háromvédős rendszert, elől pedig egy átláthatatlan totális futballra hajazó, ám igazából csatár nélküli támadójátékot talált ki. A játékosok egy idő után elvesztettek minden fogódzót, nem találták a helyüket, a relatív sikeresség csupán azért maradt meg egy ideig, mert futballozni azért nem felejtettek el, és voltak olyan zsenik, hogy sok meccset rossz taktika mellett is képesek voltak behúzni. Amikor azonban kifejezetten rájuk felkészülő ellenfelekkel találták szembe magukat,  elfogyott a tudomány. Pep végül a szezon végére kiégett és a törülközőt is bedobta.

Remélem, hogy a nagy válogatottak mestereit nem egy ilyenfajta burn-ot syndrom (ez a lélektani probléma Sebastian Deisler révén került be anno a labdarúgás fogalomtárába) fenyegeti. Bár – ami azt illeti, van Marwijk olyan elképzelés nélküli útravalót adott fiainak ezen az Eb-n, hogy ennél, amit a holland válogatott elért, bármelyik utcáról szalajtott laikus többre lett volna képes az Elftallal. Joachim Löw ezzel ellentétben merészet húzott pénteken és bejött neki, mindenki isteníti a zsenialitását, azt már kevesen veszik elő, hogy ez a görög válogatott így vagy úgy nézve is egy hullagyenge csapat, különösen Karagounis nélkül, és a végtelenségig nem lehet szerencséjük. Főleg, miután elhagyták az Eb szégyencsoportjának jótékonyan védő burkát. Szó se róla, azért a németek hátsó alakzata is képes volt olyan botrányos védelmi hibákra, mint amilyeneket az orosz, a lengyel vagy akár a cseh válogatott összehozott, s így a görögök mind a 4 meccsükön örülhettek gólnak. A németekre még visszatérek, mindenesetre Löw után másnap del Bosque sem akart lemaradni és aztán Prandelli is elkapta a kórt.

A spanyol szövetségi kapitány két megnyert meccs után visszatért a csatár nélküli játékhoz. Ok, a horvátok ellen akkor rúgták a gólt, amikor már Torres nem (és akkor éppen egyetlen más hispán csatár sem) volt a pályán, de akkor is szembetűnő, hogy mennyire van tartása, felismerhető játéka a spanyol válogatottnak, amikor ő játszik, illetve mennyire nincs, ha nélküle próbálkozik a címvédő. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Fernando mekkora formában van, bár egyébként nem játszik rosszul, hanem arra utalnék, hogy milyen fontos szerepe van meghatározott posztoknak, illetve azok betöltésének. A franciák ellen kis túlzással elképzelhetőnek tartom, hogy X. Alonso a szünetben alapos fejmosást kapott, amiért a góljánál olyannyira előremerészkedett. Neki ugyanis semmi keresnivalója nem lett volna a 16-oson belül. Az már a világbajnok játékának része, hogy a bal hátvéd Jordi Alba az ellenfél védelme mögé kerül, mint ahogy a spanyolok többször is megverték a francia szélső védőket, beadni vagy középre játszani viszont ritkán nyílt alkalmuk: nem volt bent ugyanis senki. Ennyit a csatárnélküli játékról! (Az, hogy a Silva, Iniesta, Fabregas hármasból valaki majd csak odaér, felejtős. Mert ugye többnyire épp a szélen vannak, ahol kicsiben egymással lejátszott kényszerítőkkel kerülnek a védelem mögé. Egyébként a csatárnélküli játéknál a taktikai felállás 4-2-3-1-ről 4-3-3-0-ra módosul, Xavi ugyanis visszalép a X. Alonso-Busquets kettős mellé.)

Illúzóink ne legyenek! A spanyol-portugál nem lesz élvezetes meccs. (Bár rám cáfolnának!) A spanyolok majd járatják a labdát a betonbiztos portugál védelem előtt, de annyira azért nem fogják erőltetni a támadást és a kockázatos passzokat, hogy a könnyen elveszített labdákkal Roniék megindulhassanak.

A másik nagy esélyes német válogatott a világversenyen általa állítólag soha le nem győzött olasz válogatott ellen lép pályára. Nem hiszem, hogy a múltbeli eredmények bármilyen kihatással lennének a mostani eredményre. Egész egyszerűen mindkét csapat jó formában van, így bármelyikük bejuthat a döntőbe. Revansvágy ugyan extra motivációként hajthat néhány embert a Nationalelfből, hisz Lahm, Klose, Schweinsteiger, Mertesacker, Podolski és másodedzőként (rossz nyelvek szerint már akkor is a valódi szakmai munkáért felelve) Löw is ott volt 2006-ban az elődöntőt bukó csapatban. A másik oldalon megmaradt hírmondók: Buffon, Pirlo, de Rossi, Barzagli. Emiatt is úgy vélem, a visszavágásnak, mint olyannak nincs sok értelme. Mindkét csapat nyerni, de legalábbis döntőbe jutni szeretne. Ha a negyeddöntőket nézzük, nehéz megjósolni, milyen összeállításban, és főként, milyen taktikával mennek föl a pályára.

Löw, ugye, átrendezte a támadó alakzatát, hogy meglepje a görögöket – erre persze – valószínűleg egy sértődött – játékos kiszivárogtatta a meglepő összeállítást. Kihagyta az addig 3 gólt szerző Gomezt és Kloséra hegyezte ki a támadójátékot, Özil mellett a két szárnyon pedig Müller és Podolski helyett Schürrle és Reus kezdett. A sokak szerint halovány Poldi és Müller sorsa ezzel lehet, hogy meg is pecsételődött, mert – mint láttuk – a németek egy félidő alatt többet támadtak és több gólhelyzetbe kerültek a stabilnak kikiáltott görög védelemmel szemben, mint a csoportkör alatt a csehek, lengyelek és oroszok együttesen. Való igaz, Schürrle és Reus érezte a nagy lehetőséget és igencsak aktívak voltak, de azért érződött, hogy az előbbi nagyon bizonyítani akart, ráadásul megfertőződött a Cristiano Ronalditis nevű csúnya kórral, minek következtében akárhányszor labdához jutott, bármilyen pozícióból, bármilyen szituációban kapura akart lőni, amivel többnyire csak a verebeket és a görög védők veséit riogatta. (Ezt a betegséget kapta el az olasz Diamanti is azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy az ő lövései veszélyesebbek voltak.) Visszatérve a németekhez, nem véletlen, hogy a veszélyesebb támadások nem Schürrle oldalán, hanem inkább a jobb oldalon futottak. Ha mégis bal oldalon, akkor pedig Lahm volt a kivitelező. Ugyanakkor Reuson meg némi bizonytalanság és nemzetközi rutin hiánya érződött, a gólja mondjuk 0-0-ás állásnál egész biztosan nem születik meg, akkor idegességében az égbe bombázza a labdát. Így viszont hihetetlen önbizalmat adhat neki ez a találat. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Klose – bár gólveszélyesen játszott – a lehetőségei többségével nem élt, ezekből Gomez mesterhármast rúgott volna, és végül Miro csak úgy iratkozott fel a góllövők listájára, hogy Sifakis bohóc módjára megajándékozta egy üres kapus lehetőséggel, akkor erősen megkérdőjelezhető, hogy Löw valóban zseniálisat húzott-e. Mondjuk, azt értem, hogy a közösségen belüli béke, a mellőzött hisztis játékosok lenyugtatására nem árt néha rotálni, azt viszont kétlem, hogy jó ötlet volt Gomezzel ily módon érzékeltetni, nem feltétlen csak benne bízik a kapitány. Ha az önbizalma megbicsaklik és Klose is képtelen lesz gólt lőni – mert Buffon azért nem Sifakis, de mennyire nem!, akkor jól megnézheti magát az olaszok ellen. Ja, hogy most már sok góllövője van? Igen, a görögök ellen! Olaszország más tészta! És eddig az Eb-n topcsapatok ellen csak és kizárólag Gomez volt eredményes…

Schweinsteiger bokasérüléssel bajlódik, hogy az elmúlt szezonban sokat kihagyott, közvetlen az Eb előtt is sérült volt, ráadásul még most sem maximálisan egészséges, az nagyban meglátszik a játékán. Nehéz döntés ilyenkor egy edzőnek, kihagyja-e, vagy még 95-96%-osan is benne bízzon. Lahm szerint az olaszok ellen az a pár százalék mínusz már nem fér bele. Végső soron ott van bevetésre készen Kroos is… Az sem véletlen, hogy sokan arról cikkeznek, Khedira mennyire kinőtte magát és a védekező középpályán most már inkább ő számít vezéregyéniségnek. Nem is tudom. Én egy kicsit azért szkeptikus vagyok. Előrefelé Sami nem tudja ugyanazt, amit Schweini. Elég, ha csak a hollandok elleni két zseniális gólpasszra gondolunk. Érdekes, hogy lett Khedirából védekező típusú játékos, mert annak azért el kell ismerni, kiváló, hiszen a Stuttgartban anno még csatárt is játszott…

Véleményem szerint a németek ezúttal visszafogottabb támadófocit fognak játszani, valami olyasmit, mint Portugália ellen. Sokkal kíváncsibb vagyok azonban az olaszok játékára, mert ők eddig minden meccsen támadóan léptek fel – legalábbis egy ideig… A spanyolok és a horvátok ellen nagyon magukra húzták az ellenfeleiket az előny megszerzése után, az angolok ellen azonban példás 120 perces támadófocit játszottak. Mennyire mernek kinyílni az alapvetően támadó felfogású németek ellen? Amennyiben semennyire, az eddigi tapasztalatok azt mutatják, nem képesek kibekkelni a gólratörő rohamokat. Az utóbbi két mérkőzésen már mintha elszakadna Prandelli a korábbi 3 védő + 4 védekező középpályás típusú rendszertől. Pirlo nagy formában van (Dénes Tamás az eddigiek alapján neki vagy Ronaldonak adná az Eb aranylabdát… Hmmm! Valószínűleg Iniesta egyik meccsét sem látta – vagy legfeljebb a franciát, ahol egy picit halványabb volt, de Jordi Albát ott is ő ugratta ki az első gól előtt.) és bármilyen összeállításban játszanak az olaszok, jól működő, egységes csapat benyomását keltik. De Rossi középpályán vagy a védelem tengelyében egyaránt jó teljesítményt nyújt, és nagy szerencséje az azurriknak, hogy mire Chiellini megsérült, Barzagli felépült, illetve Mottát is sikerült úgy-ahogy pótolni. Abate és Maggio egyaránt megállják a helyüket szélen, most, ugye, megint az előbbin a sor, mivel az utóbbi kisárgázódott. A nagy talány csupán a csatársor: Cassano és Balotelli relatív jól, veszélyesen játszik, de a gól valahogy mindkettőjük játékában hiánycikk.

Ami még érdekes az elődöntők párosításában, hogy az egyik meccsen két olyan csapat találkozik, amelyben nincsenek túlsúlyban egyetlen klub játékosai sem, míg a másikon gyakorlatilag a Bayernre és a Juventusra épülő válogatottak csapnak össze. A két csapat legutóbbi meccsén, igaz, bő 2 és fél éve, az előbbi diadalmaskodott…

Könyörgöm, valaki szabadítsa meg ezt az Eb-t az angoloktól! Amit Hodgson csapata játszik, az egyenesen a 8. csapással ér fel! És mondom mindezt egy olyan kontinenstornán, amelyen eddig még az élvezetes támadófutballjáról ismert spanyol és német válogatott sem kápráztatott el bennünket. A hasonló kategóriát képviselő (vagy talán már csak múlt időben: képviselt) Hollandia impotens játékkal, szerzett pont nélkül búcsúzott, az oroszok egy meccsnyi fociélményt nyújtottak (az is részben a bátor, de öngyilkos taktikával felálló cseheknek köszönhető), majd ők is felvették a legújabb holland módit, a többiektől meg úgymond mit is vártunk…

Eljött a túlbiztosítottság kora, amikor mindenki csak éppen annyit kockáztat, amennyit feltétlenül szükséges vagy még annyit sem, és nem lesz nyíltabb a játék akkor sem, amikor már nincs más hátra, csak előre… Az angolok úgy mentek ki a pályára, hogy nekik az iksz elég. Szövetségi kapitányuk szembehazudhatja az egész világsajtót, hogy soha nem lehet döntetlenre játszani, ő immár harmadszor küldte pályára ilyen megúszós taktikával a csapatát és az a legszomorúbb, hogy még így is veretlenek, sőt, nyertek két meccset. Ugyan mesélje már el nekem Mr. Hodgson, hol jellemző ez a futball az angol élvonalra. Mikor játszik pl. a Manchester United, az Arsenal vagy a City ilyen gusztustalan bunkerfocit? (Némelyikük még akkor sem, ha történetesen az FC Barcelonával kerül szembe!)

Joggal féltem a Chelsea BL-győzelme után, hogy az a fajta futball, játék (nem tudom, hogy ezek a szép szavak használhatók-e egyáltalán a Kékekkel összefüggésben) mérvadó lesz az Európa-bajnokságra nézve is. 2004-ben ugyanis már megtapasztaltunk valami hasonlót: akkor a mourinhós defenzív célfutballal az FC Porto meglepetésre megszerezte a legrangosabb klubcímet Európában és a nyár minderre még rátett egy lapáttal. A Portóra épülő portugál válogatott hazai pályán a döntőig menetelt az Eb-n, és utólag a kék-fehérek célfutballjához hasonló játékuk is látványosnak tűnt annak tükrében, hogy végül Görögország lett a kontinensbajnok.

Mondhatnám, aggodalomra most is van ok bőven. Az egyetlen 100%-os válogatott Németországra – mindezt ráadásul a halálcsoportban teljesítette! – a görögök várnak a negyeddöntőben, ami sok jót nem ígér. Ha Löwék tovább is mennének, vért fognak izzadni azon a meccsen. Milyen a sors: a görögök esélyeit nagyban csökkenti, hogy a csapatkapitány Karagounis bírói tévedés folytán kétsárgás eltiltását tölti. A 2004-es Európa-bajnok játéka gyakorlatilag pótolhatatlan. Hihetetlen sokat dolgozik a középpályán és az általa rutinosan “kiharcolt” szabadrúgások biztosítják a görög támadások felépítésének szinte egyetlen lehetséges módját: 35-40 méterről felívelgetni a labdát. Csak remélni merem, hogy az elődöntőben már nem lesz alkalma pályára lépni…

A portugálok már rég levetkőzték magukról az Európa braziljai címet. Igen, van egy fantasztikus Ronaldójuk és Nanijuk – amint láttuk, orbitális hibákra azért mindketten képesek, de ezzel le is tudtuk a luzitán támadófutballt. A csapat defenzív felépítésű, két gyors szélsőjük kontrajátékára alapoznak, és emiatt jaj annak, aki kinyílik ellenük. Hát a csehek ezt a szívességet nem fogják megtenni! Ők tanultak az első meccsből és azóta mélységben sokkal biztosabb lábakon állnak. 1996-ban ugyanez a páros nem túl élvezetes negyeddöntőt vívott egymással. A portugálok mentek előre, ahogy az az akkori futballjukból törvényszerűen adódott, a csehek pedig beásták magukat és csak időnként merészkedtek előre egy-egy ellencsapás erejéig. Egy ilyen alkalmával Poborsky emlékezetes gólt rúgott Vitor Baiának, azt azért még ezzel együtt sem állíthatjuk, hogy Nedvedék megérdemelt győzelmet arattak. A csehek most is csak valami hasonlóban bízhatnak, mert a fenti fanyalgás ellenére, illetve éppen az ott vázolt portugál foci miatt azért Ronaldoék messze esélyesebbek.

A spanyolok eddig csak a szükségeset futballozták, se többet, se… hát, még inkább kevesebbet. Csakhogy annyira jók, hogy még ez is elég volt. Az írek nem mutattak Európa-bajnoki színvonalat, a két jó csapat elleni meccsen pedig meglehetősen visszafogottak voltak. Nekik ugyan mindegy lehet, kit kapnak ellenfélként, és a Barca-Chelsea BL-párharc tanulságaiból kiindulva talán még szerencsésebb is, hogy nem az angolokkal kerültek össze. Ugyanakkor kevésbé élvezetes, ám annál célratörőbb futballért a Jacquet-iskolán nevelődött Blanc csapatának sem kell mennie. Szomorú az az Eb, ahol a svédek meccseit kellett várjuk, hogy valami élvezetest is láthassunk. Ibráék megtették a magukét, mindez persze a továbbjutásukba került. Lehet, hogy ez is igazolja a biztonsági futball létjogosultságát? Hamrén társulata mindenesetre két nagy veretlenségi sorozatot is megszakított: tavaly ősszel a hollandokét még a selejtezőkön, ezúttal pedig a franciákét. Az igazsághoz mondjuk az is hozzátartozik, a veszteseknek egyik meccsen sem volt már tétje az összecsapásnak…

Az Eb előtt holland, német, spanyol, olasz – az utóbbiak bundabotrányai és a franciák egyre jobb formába lendülése után Ribery-éket vártam negyedikként az elődöntőbe. A hollandok már elbúcsúztak, de a portugál-pótlékkal még kiegyeznék. És valahogy a spanyol-német-olasz trió is létrejöhet. Feltéve, hogy az angolok nem köpnek bele a levesbe. Igazából már talán az sem lenne baj, de legalább érdemeljék ki!

Spanyolország – Horvátország 1-0

Az utolsó kört sokszor azért várjuk, mert ilyenkor már nem lehet taktikázni, biztonságra játszani, nem egy csapatnak muszáj nyernie és ez a támadófutballt helyezi előtérbe. Sajnos azonban, van egy másik verzió is, amikor mondhatni kényelmes pozícióból várja az utolsó meccset egy csapat és ezért még véletlenül sem kíván kockáztatni. Ez történt most a spanyolokkal, akiknek kizárólag vereséggel lehetett volna meleg a pite. És erre meg is volt az esély, ha máskor nem, hát Rakitic fejesénél. Jellemző, hogy Casillas hatalmas védése után nem a szokásos kapus-attitűdöt mutatta és leüvöltötte a botrányos emberfogást  bemutató védelmet (hogy a kipattanót Busquets még egyszer a fekvő Rakitic fejére tette, az már csak hab volt a tortán), hanem csak döbbent arccal meredt maga elé, mert felrémlett benne valami baljós félelem, itt még akár ki is eshetnek.

Gyakorlatilag nem a két csapat támadójátéka közötti különbség döntötte el a meccset, hanem a két védelem közötti. A horvátok ugyanis közelebb álltak a gólszerzéshez. A spanyolok támadóharmadban rendre gyermeteg módon eladták a labdákat (ezt a mérkőzés élvezhetetlenségéhez nagyban hozzájáruló gyakorlatot a horvátok is kultiválták), és a jól záró horvátok között a támadást annyira nem erőltető címvédő valódi helyzetig el sem jutott. A statisztika megtévesztő a kapura lövések tekintetében, mert Pletikosának védenivalója nem volt. A gól a semmiből jött, amikor már elkönyveltük volna a 0-0-ás döntetlent.

Mondjuk a spanyolok ráérőssége érthető volt. Kár lett volna nyomást gyakorolni a rengeteget futó és agresszíven oda-odapakolgató horvátokra, még a végén valaki megsérül… Mindez azonban azt jelentette, hogy a tűzzel játszanak, ha véletlenül találnak a horvátok egy gólt és erre volt esély, úgy belelkesednek, hogy az életben nem törik fel a spanyolok a reteszüket. Erre végül nem került sor és így utólag sajnálni sem tudom a horvát csapatot. Nekik a 0-0 nem volt jó, hacsak az írek meg nem teszik nekik azt a szívességet, hogy kiharcolnak egy döntetlent az olaszok ellen, de amikor már látszott, hogy ez nem jön be, pl. az utolsó negyedórában, akkor sem láttam, hogy nagyon nekimentek volna a spanyol kapunak és dűlőre akarták volna vinni a meccset. Persze, a spanyol válogatott ellen nehéz egyáltalán a labdát megszerezni, hogy aztán azzal támadni lehessen, de a mindent egy lapra feltévő rohamozásnak még csak a szándékát sem véltem felfedezni. Ez a “haljunk meg szépen, és talán még a szerencse valamilyen formában mellénk áll”-mentalitás számomra érthetetlen, különösen akkor, amikor már minden mindegy. Vagy egyszerűen akkor már nem tudnak váltani?

Két megfontolásból is viszont nagyon örülök, hogy a spanyolok, ha nem is megérdemelten, de nyertek. Ha 0-0 marad, akkor az olaszok a csoportelsők, ami azt jelentette volna, hogy a D-csoportban a továbbjutók a spanyolokat elkerülendő (az olaszok mégiscsak a kisebbik rossznak tekintendők) inkább a 2. helyre aspiráltak volna – az ilyen spekulációs játékok pedig soha nem tesznek jót a meccseknek, másfelől pedig az általam vizionált, vagy mondjuk így megálmodott spanyol-német döntő nem jöhetett volna létre, ha a 4 közé jut a két nagy esélyes, akkor már az elődöntőben találkoznak – így viszont maradt minden az eredeti felállásban. Hogy aztán a  döntőig valóban eljutnak-e, az már más kérdés…

Portugália – Hollandia 2-1

A dánok ellen a “gyengélkedő” Ronaldo ellenére elég jó volt a portugál csapat, hogy “kapitánya nélkül” is behúzza a meccset. A hollandok ellen ez vélhetően kevés lett volna, holott Bento csapata ezúttal is szervezett, egységes társaság képét mutatta. A hollandok jóformán helyzetig sem jutottak volna el, ha nincs egy zseniális átlövőjük van der Vaart személyében, na, meg egy Robbenjük, akire jobb szélről befelé cselezve mindig kötelező kilépni, és így történt ez a holland vezető gól előtt is. A Robben előtt összezárók azonban megnyitották a területet – persze, nem betöréshez, mindössze egy lövéshez, miután a labda továbbpasszolva van der Vaart elé került.

Nem tudni, hogy van Marwijk külső nyomásra változtatott eddigi elképzelésén vagy csak meggondolta magát, mindenesetre ezúttal tényleg átállt a 4-4-2-es taktikai felállásra (legalábbis annak egy torz változatára), hogy mindkét sztárcsatára (Huntelaar, van Persie) helyet kaphasson a kezdőben. Persze, van Persie-t egy kicsit még visszább is rendelte, aminek az lett a következménye, hogy a reménytelen beívelgetéseknél Huntelaar nagyon egyedül volt az egyaránt jól fejelő B. Alves és Pepe gyűrűjében, miközben az Arsenal csapatkapitánya bentről hiányzott, kissé hátrébb pedig teljesen kimaradt a játékból, még inkább zavaróan hatott. Jellemző, hogy a félidő derekától kezdve már a saját térfelére is visszalépett, csak hogy egy-két passz erejéig legalább labdához érhessen.

Az átszervezésnek a középpálya is “áldozatul esett”. A jobb lábas Sneijder kikerült bal szélre, a bal lábas Robben (ahogy eddig is, maradt a jobb szélen, viszont több védekező feladat hárult rá), középre irányítóként bekerült van der Vaart (és legnagyobb meglepetésemre a kimaradó van Bommeltól még a csapatkapitányi szalagot is átvehette), mellette pedig buldózerként N. de Jong kapott feladatot. Becsületére legyen mondva, ezúttal tényleg sok labdát szerzett és csupán egyszer szabálytalankodott – és az sem volt olyan mellbevágó élmény, mint amit X. Alonso a vb-döntőn megtapasztalt.

Ezzel szemben van der Vaart játékszervezéséből nem láttunk semmit, ő is képtelen volt összefogni a szétesett csapatot, amelyik ment előre becsülettel, de rendre lepattant a portugál falról, a villámgyors ellencsapások során pedig nem nagyon volt, aki visszaszerezhette volna a labdát. Rafael középen játszatásának egyetlen valódi előnye az volt, hogy onnan gólt szerzett. Ezalatt azonban Sneijder is kínlódott csak a bal oldalon, a fellazult védelem pedig nem nagyon vagy csak nagyon nehezen bírt a ficánkoló Ronaldóval és Nanival.

Ez már megmutatkozott az első két meccsen: a portugálok gyors és technikás szélsői előtt nem szabad nagy területeket hagyni, mind a németek, mind a dánok figyeltek arra, hogy ne nyíljanak túlságosan ki. A német meccsen egy figyelmetlenség Badstubernek sárgájába került, míg a dánok fegyelmezettsége előtt le a kalappal, hogy még kétgólos hátrányban is úgy mentek előre (és tudtak egyenlíteni), hogy nem hagytak sok teret Roniéknak, az más kérdés, hogy ők így is sokszor helyzetbe tudtak kerülni, de akkor CR teljesen formán kívül futballozott és mindent kihagyott. Most a hollandok ellen Nani hozott hasonló formát, Ronaldo azonban csúnyán megbüntette a holland védelem kihagyásait – hozzá kell tenni, hogy az egyenlítő gólja ráadásul nem is kontrából, hanem felállt védelemmel szemben született.

A második félidőre aztán még jobban összezavarta a középpályát van Marwijk, bár döntése logikusnak tűnt: van der Vaartot kiküldte a jobb szélre, Robbent átdobta balra, Sneijder pedig bejött középre – a holland csapat azonban mindettől nem lett jobb. A 67. percben pedig már muszáj volt kockáztatni és lekapta Willemset a pályáról, bejött Afellay, aki van der Vaartot  beljebb tolta a pálya közepe felé. Ezután már tényleg nem nagyon volt helye a játéknak, gyakran egymást akadályozták a hollandok – egyszer még egy felnyírt narancsos tarkó akadályozott meg egy holland kapura lövést…

Ezzel a játékosállománnyal, ilyen közelmúlttal 3 zacskó az Eb-n, még akkor is, ha a halálcsoportba kerültek, kiábrándító. Mellesleg 4 éve, amikor ez a holland generáció megkezdte felemelkedését, szintén a halálcsoportban 100%-osan végeztek. Ez a pár év narancsos hegemónia, amely végül nem hozott egyetlen címet sem, a Portugália ellen elvesztett vb-nyolcaddöntő (2006) után indult és most megint a portugálok elleni vereséggel zárult. Talán nem kellene temetni őket, hiszen a csapat gerincének még van pár jó éve, de félő, a holland válogatottal már csak egy jó csapat lesz belőlük, és egyetlen nagy tornán sem merül fel majd a nevük az esélyesek között…

Portugália ezzel szemben megérdemelten jutott tovább és a 8 között esélyesként csaphat össze a cseh válogatottal. Mondjuk, nem árt, ha tanulnak a történelemből, mert 1996-ban már elbuktak a csehek ellen egy negyeddöntőt, ahol biztosra mentek, de hiába játszottak jobban, Karel Poborsky álomgóllal búcsúztatta őket. Az elődöntőben pedig már bármi megtörténhet – bár szerintem a spanyolok ellen ezúttal sem lesz reményük a továbbjutásra 🙂

Franciaország – Ukrajna 2-0

Anglia – Svédország 3-2

Ahogy 4 éve, úgy most is az egyik társrendező meccsét zavarta meg egy özönvízszerű esőzés. Akkor a svájciak nem tudtak élni a lehetőséggel, mert a pocsolyaharcos első félidőben csak egygólos előnyt tudtak kicsikarni mindössze (Yakin egyik helyzeténél mondjuk épp a gólvonal előtt állt meg a labda egy tócsában), aztán ahogy az alácsövezett pálya elvezette a sok vizet, a normalizálódott körülmények között kikaptak.

Ezúttal az ukránok fogtak ki nagy vihart, mire válaszul a spori az öltözőbe terelte a játékosokat. Kb. egy óra múlva folytatták a félbe szakadt mérkőzést, amelyen úgy tűnt, az ukránok nem nagyon tudnak talajt fogni, rendre elcsúszkáltak (ez egyébként eddig más meccseken száraz talajon volt jellemző) és gyakran nehezen fordultak a fürge franciák – kiváltképp Ribery és Nasri – között.

Nagyon durva volt, ahogy a Bayern francia támadó középpályása lesprintelte az egyik leggyorsabb ukránt, Guszevet. Mindezek ellenére a szünetig nem tudtak kicsikarni előnyt a kékek, mert Pjatov óriásit védett mind Menez, mind Mexes helyzeténél. Az említett nevek is mutatják, Benzema, akit korábban titkos gólkirályesélyesnek tartottam, legutóbb viszont sokat bíráltam helyezkedése, mozgása miatt, nem nagyon került helyzetbe.

Aztán a második félidőben Menez első félidei helyzetéhez képest sokkal nehezebb szituációból vezetést szerzett, majd – számomra érthetetlenül – a védekező középpályás Cabaye tűnt fel középcsatári pozícióban és miután nagyszerű ütemben kapott labdát, csatárokat megszégyenítő magabiztossággal növelte az előnyt (később ráadásul még az egyik kapufát is “kettétörte” egy bombasztikus lökettel).

A spanyolokról írt bejegyzésben szenteltem néhány gondolatot a totális futballnak, és gondoltam, majd itt is megemlítem, hogy a Ribery – Nasri – Malouda hármas miképpencserélgeti a pozícióját, mivel Ribery és Malouda egyaránt balszélső, Nasri pedig középen és jobb oldalon is megállja a helyét. Nos, mindebből az ukránok elleni meccsre már semmi sem maradt: Ribery megnyerte a bal oldalt és tarthatatlan volt, Nasri ugyan rengeteget mozgott minden irányba, de alapvetően övé volt az irányító centrum, ahol igazi vezéregyéniségként szervezte a játékot, jobb oldalra pedig belépőjegyet nyert Menez, aki mindezt góllal hálálta meg. Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy belássuk, a francia támadóközéppálya elnyerte végleges formáját…

A másik meccs, annak is inkább a második félideje rendkívül szórakoztató, lendületes, fordulatos volt. Bevallom töredelmesen, előzetesen egy unalmas meccsre számítottam, de úgy látszik, eddig a svédek meccseit érdemes nézni, mert a semleges szurkolónak nem okoznak csalódást – más kérdés, hogy a jó meccseknek a végén ők a szenvedő alanyai, és második vereségükkel kiestek.

Néhány dolog a találkozóval kapcsolatban, ami külön említést érdemel:

Zlatan – számomra kellemes csalódás a játéka, na, nem azért, mintha nem tudnám, mennyire jó futballista, de a hozzáállása, küzdeni, nyerni akarása példaértékű – halkan megjegyzem, ha mindez 2 éve is meglett volna benne, még ma is az FC Barcelonában futballozna. AMikor tavaly ősszel megvertük a svédeket a Puskás stadionban, Ibrahimovicot 50 percig Lipták Európa-klasszis játékkal egész egyszerűen leradírozta a pályáról, csak a védő kényszerű sárgája után éledt fel a svéd klasszis. Visszább lépett szinte a középpályára a labdákért és onnan szervezte a támadásokat, feljavult ő is és az egész svéd csapat – “őrzését” ugyanis Korcsmár vette át, és ő már Liptákkal ellentétben nem merte visszakísérni Zlatant akár a félpályáig is, meg hát, nem is olyan hatékonysággal szerelt. Azon a meccsen jól látszott, Zlatan egy amolyan false nine pozícióban a csatár vagy csatársor mögött is nagyszerűen megállja a helyét. Erik Hamrén az Eb-n ezzel kísérletezett, és ék pozícióba Rosenberget vagy Edmant tette fel, nem Zlatanon múlt, hogy mindez végül nem működött sikerrel.

Az angolok játéka számomra továbbra is szürke, élvezhetetlen, és mondjuk a tőlük elvárhatóhoz képest gyenge. Nem tudom, miként dönt viszont Hodgson Rooney sorsáról, mert mindkét csatára (Carroll, Welbeck) gólt szerzett. Utóbbi nem is akármilyet! Bár inkább Carroll fejeséről kellene örömódákat zengeni, mert körülbelül így néz ki a tökéletes fejes – ilyet utoljára éppen az őt kiszolgáló Gerrardtól láttam a 2005-ös BL-döntőn. Tanítani kellene!

A továbbjutás kérdésében külsőre úgy tűnik, minden tiszta. De szerintem az angoloknak és a franciáknak még vért kell izzadniuk a továbbjutásért. És persze a csoportelsőségért is – mert ugyan ki akarna ezekkel a spanyolokkal már most összekerülni?!